Határon innen

0

Úton a repülőtérre – sok határátkelő számára ismerős érzés akár egyik, akár másik irányba. Ezt ragadja meg heti novellájában Marton Péter, nem kis csavarral az írás végén.

Marton Péter: Határon innen (novella)

Zúg a forgalom mindkét irányban, a repülőtér és a városközpont felé, de kifelé többen mennek, érzem – nem látom, mégis tudom, hogy a különbözet eltűnik valahol a világban: határátkelők, külföldre költözők, akik már nem látogatnak haza, vagy olyan ritkán, hogy az már csak látogatás, nem haza,

akit erre szemelt ki a sors, talán épp most indul az útra, látom elhaladni magam előtt, a két oldalról világosan kijelölt ösvényen, ahol már nincsenek kritikus elágazások, és a dolgok nagy része látszólag előre elrendeltetett, még ha nem is közömbös, hogy az eredmény kimagasló siker lesz-e, megbízható kilátásokat nyújtó külhoni karrier, vagy csak vegetálás egy másik helyen;

mintha alagútban haladnának, úgy tartanak a repülőtérre, noha igazából ez még csak az alagút kezdete – mielőtt a repülő csövekbe szíjaznák őket, és a végzetük felé hajítaná őket az élet,

de hol is térne itt le az ember (jönne talán kerülőúton, a kertek alatt, Vecsésen át, vagy letérne egy utolsó sportfröccsre, bátorságot gyűjteni?), ugyan, min változtatna az, a cél, az marad – legfeljebb a visszafordulás hozhat változást, de ki gondol arra a check-inhez rohanvást,

nem csoda, hogy az útnak ezen a szakaszán sokan igazán jelen sincsenek, lélekben valahol máshol járnak, az ablakon kibámulnak, indulás előtti üzeneteket küldenek, miért is tartanák nyitva a szemüket, ha sorsuk lényeges pillanatai aligha ezen a néhány kilométeren következnek,

nem könnyű magad ilyenkor észrevétetni – ha sikerül, mégis éppen ez lehet a megfelelő pillanat; ha áttörsz az ingerküszöbükön, ha bele tudsz lépni tudatuk folyamába, egy kicsit változtatsz a folyásán, a fősodor áramlásán, és ez valahol, valahogyan beérik majd,

megnevetteted vagy megríkatod őket, felkelted az érdeklődésüket, vagy éppen végleg kioltod minden iránt, ami itt van; talán meggyőzöd őket, hogy ők nem akarnak úgy járni, mint te, nem akarják úgy végezni, mint te (hiszen mi mást csinálnál jelen körülmények között, mint valaminek a bevégezését, ők csak tudják – nem így fest az, ami kezdés),

de az is lehet, hogy éppen a magadfajtákkal érzett szolidaritás húzza egyszer vissza őket, miután meglátnak, a külföldre vezető gyorsforgalmi egyedi útjelzőjeként, a szegélykorlát és a vasúti töltés közötti szűk, szemetes pusztaság nagyköveteként,

amikor táblát üzenettel felmutatsz („Küldjétek, gyerekek!”), táncolsz is hozzá, vagy integetsz, vagy halottat játszol az út szélén, vagy ha vernek éppen a szekuriti feliratos emberek, akik együgyűek, persze, de végső soron jót akarnak neked – „rohadt csöves, mér nem kaparod ki magad a szarból”, mondják neked, „rontod az imidzsünket”, teszik hozzá, ők így biztatnak, így segítenek;

csak a vonatra (és a vasútra) ne gondolj – azon is utaznak külföldre készülők, de még inkább a mozdonyvezető miatt, hiszen a mellék- és szárnyvonalak leépítése előtt te is voltál az, és akkor akadálytalan utakért imádkoztál, kívánd hát másoknak is azt, amit valaha magadnak kívántál.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Miért jött haza?

Share.

About Author

Leave A Reply