Hari Hari és Rob Roy

0

Új-Zéland szép, de nem feltétlenül egyszerű hely, még akkor sem, ha az ember csak egy kirándulás erejéig érkezik oda, miként az a 90 millió fülöpke blog szerzőjével is történt. Ha azt mondjuk, hogy érték kihívások, akkor nem mondtunk semmit.

„A balos közlekedés itt is elbizonytalanított elsőre, hogy most béreljek-e vagy sem de nem akartam kihagyni a lehetőséget, inkább bevállaltam. Pár nap alatt elég jól bele lehet jönni, nekem sikerült 1850 km-t beletenni az autóba egy hét leforgása alatt.

Mondjuk volt egy elég meredek pár száz méterem, mikor egy fényképezős megállás után az út jobb oldalára mentem vissza, ráadásul egy élesebb kanyarban tehát még azt sem láttam volna, ha jön valaki csak az utolsó pillanatban.

HálIsten nem jött senki és semmi, miután kijöttem a kanyarból rájöttem, hogy hoppácska, rossz oldalon vagyok. Rövid káromkodás, kis kormányzás és minden rendben.

Volt több technikás szakasz is, pl mikor Queenstownba mentem lefelé egy hegyről és volt vagy 20 azaz húsz darab 180 fokos kanyar közvetlen egymás után. (…)

Második nap már nagyobb magabiztossággal és mindenképp több tapasztalattal – ami a vezetést illeti – indultam neki, hogy bejárjam a Hari Hari tengerparti túraútvonalat.

Azt kell mondjam, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a déli szigeten jár. Az út első szakaszában egy autóútnyi széles ösvény vezetett, két oldalán fák és bokrok, amik teljesen eltakartak mindent, olyan sűrűn nőttek.

Szerencsére nem voltak elágazások, mert akkor örökre ott ragadok. Egy idő után a táj hirtelen átváltott és egy csodás mohos erdőben találtam magam. Nagyon misztikus volt és csak előkészített egy még jobb szakaszt.

Mikor kiértem az erdőből és visszanéztem az egész úgy nézett ki, mint egy jól belőtt és hátrazselézett séró. Gondolom az állandóan, a tenger felől fújó szél miatt.

Már ki is találtátok, a harmadik szakasz egy tengerpart volt, vulkanikus fekete homokkal, sok sziklával, végeérhetetlen hullámokkal. Itt találkoztam az első emberrel, egy helyi horgásszal, természetesen ő normálisan volt felöltözve, én farmerben meg sportcipőben indultam neki az útnak… Mondta, hogy siessek, mert ha jön a dagály akkor nem tudok elmenni az úton. (…)

A Hari Harin kivül teljesítettem még két nagy túrát, a Rob Roy gleccser útvonalat – itt nagy meglepetésemre találkoztam egy magyar arccal is – és egyet a Mount Cook nemzeti parkban.

A Rob Royt a cipőm megfércelésével kellett kezdenem, ha nem akartam méregdrágán egy másikat venni – és nem akartam. Szóval beszereztem reggel a boltban egy adag pillanatragasztót meg gémkapcsot, valamelyik csak bejön. (…)

Ugorjunk térben és időben, kiértem a Rob Roy útvonalhoz, pontosabban meg kellett állni előtte 1-2 km-rel, mert sok eső eshetett előző napokban és olyan vízfolyások voltak az úton, amit már nem akartam megkockáztatni, hogy áthajtok rajta.

Indulás előtt gyorsan megfixáltam a cipőm, ami azt jelentette, hogy tehénhúgyban ugrándozva elsőre a zoknimat ragasztottam oda a cipő „testéhez”, de második körben már sikerült a talpat ragasztanom a cipő „testéhez” – az, hogy miért volt nedves a fű a lábam alatt csak később tudtam kikövetkeztetni, mikor elég lassan elhajtottam egy tehén mellett, aki épp huggyolt és még a visszapillantóból is azt néztem, hogy még mindig huggyol patakokban.

Mindent összevetve remek túra volt ez is. A végén találkoztam egy olasz csajjal meg egy német sráccal, mondtam nekik, hogy tervezem a Mount Cook Mueller Hut túrát is, ők nemrég mászták meg és biztosítottak róla, hogy nagyon szép, de pokoli sok lépcső vezet fölfelé.”

Hogy mi lett az egész vége, és mi minden történt még Új-Zélandon, azt ide kattintva tudhatod meg.

Share.

About Author

Leave A Reply