Győrtől a milánói divatvilágig

0

Győrből Milánóba vezet a mai történet, ráadásul tele leszünk kulisszatitkokkal, hiszen Zsófi nem csak a divatvilágba kóstolt bele, hanem az olasz város dómjában is dolgozott. Nem rövid a mai poszt, de nem fogtok unatkozni, ennyit ígérhetek!

„2014 nyarán költöztem Milánóba, mert ott élt az akkori barátom. Még ma is gondolkodnom kell azon, vajon tényleg miatta költöztem-e ki, vagy csak egy kézenfekvő menekülőutat választottam? Ezt sokszor megkérdeztem tőle is.

Szabadulni akartam valamitől, amit otthon csináltam. Egy divatcégnél kezdtem el dolgozni a belvárosban, és próbáltam úgy tenni, mintha a drága ruhák, a belvárosi környezet és a felszínes légkör természetes közegem lenne.

Fiatal külföldi lányként Milánóban a divatvilágban volt legegyszerűbb munkát kapni, ez volt az első állásinterjúm és öt perc után kérdezték mikor tudnék kezdeni.

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valaha valamit is kezdeni szeretnék ott, pedig esküszöm szeretek dolgozni. Tulajdonképpen arra gondoltam, amikor Milánóba költöztem, talán majd felszolgálok egy ideig és kitalálom, mit csináljak.

Bemutatóterem némi hátulütőkkel

De akkor jött ez a lehetőség, ez a szépséges sórum (showroom), aminek olyan szépséges volt a bejárata, a váróterme, az irodái és a bemutatóterme, hogy az interjú előtt még pisilni sem mertem elmenni. Szerény ember vagyok. Öt perc után mégis mosolyogva mondtam, hogy holnap tudok kezdeni. Jellemző.

Ez a hely tehát nagyon szép volt, ezt nem vehetem el tőle. Talán még majdnem túl szép is egy magamfajta kelet-európai vidéki lánynak. A belváros egy kedvelt macskaköves gazdag részében, ahol sok a kacskaringós kis utca, sok a drága kis üzlet, sok a mélyzöld növényzettel rendelkező hűvös kapualj, melyen benézve szökőkutat meg vespákat lát az ember, és itt, az egyik ház belső udvarának kapujából lehetett bemenni ebbe a sórumba.

Szürkemárványból volt kirakva a padló, fehérek voltak a falak rengeteg nagy ablakkal, melyek a belső kertre nyíltak, ahol szintén burjánzott ez a mélyzöld, hanyagul lenyírt futónövényzet.

Sötétbarna mahagóni asztalokon álltak a vastag könyvek tele képekkel, gyertyákkal és illatosítókkal, hátrafelé pedig három emeleten kezdődött a tágas és fényes bemutatóterem.

A helység folyosóin mégis mindennek ellenére állandóan, az első pillanattól kezdve, ahogy beléptem, szarszagot éreztem. Nagyon jó a szaglásom, és ezt a szarszagot most mind a kétféleképpen lehet érteni.

Ugyanis rengetegszer volt probléma a csatornarendszerrel, erre volt valami berendezésük, mert állandó gondot jelentett, hogy eldugultak a vécék és olyankor ez a berendezés riasztott, hangosan riasztott az egész sórumban és olyankor tudni lehetett, hogy mindjárt odaszáll az ember orra alá a szarszag.

Ezenkívül egy másfajta szarszag is terjengett ezeken a folyosókon, amit én tényleg azonnal éreztem, esküszöm azonnal éreztem, de elnyomtam ezt a kellemetlen érzést. Mosolyogtam és azt mondtam, holnap jövök és kezdek, mert azt hittem, velem van a baj.

„Kellemesen feszült” hangulat

Ebben a bemutatóteremben 50 nő dolgozott együtt a divatos ruhák eladásán. Egy ilyen bemutatóterem tulajdonképpen kereskedőcég. Sokféleképpen működhet együtt a partnereivel, amik kis butikok, viszonteladók, nagy áruházak, illetve természetesen maguk a márkák, amiket elad a partnereinek.

Annak megfelelően, hogy ötven nő mellett mindössze két férfi volt ebben az irodában, a hangulat minden nap kellemesen feszült volt.

Első napomon mosolyogva és reménykedve érkeztem, a barátom, aki miatt én Milánóba költöztem, azt mondta rendkívül büszke rám, hogy két nap alatt micsoda komoly helyre vettek fel.

Azt figyelmen kívül hagytuk, hogy szerződést nem adnak és csak szezonális munka, mindenképpen egy nagyon fontos hely fontos márkákkal, tehát mosolyogva és reménykedve érkeztem.

Marica nyitott ajtót, kinek nevét ká-val kell ejteni. Egy szürke kardigán volt rajta, amire flitterekkel az volt írva, Créme de la Créme. Mosolyogva köszöntem és bemutatkoztam, mondtam neki, hogy ciao, én kicsoda vagyok, jöttem az első munkanapra.

Marica lassan és nyugodtan végigmért. A fejem búbjától kezdte a lábujjamig, majd újra vissza a fejem búbjáig és megállapodott a tekintete az arcomon, majd rezignáltan azt mondta ciao, megfordult és lassan elsétált a magastalpú cipőjében és a Créme de la Créme kardigánjában.

Nem tudom, miért csináltam végig

Minden egyes nap gyűlöltem bemenni erre a helyre dolgozni, mégis hosszú hetekig bejártam, melynek minden egyes munkanapját továbbra is gyűlöltem. Sokat sírdogáltam a vécékben, ez azt hiszem jellemző rám, mármint hogy szeretek vécékben sírdogálni.

Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy nekem kötelességem végigcsinálni, amit elvállaltam, amikor még egy darab szalvétára sem írtunk rá semmiféle megállapodást és mindennek ellenére nem bírtam ott hagyni ezt a helyet a szezon kellős közepén, mert felelősséget éreztem, mert kihívásnak éreztem, mert azt hittem jó ha ezt csinálom és majd beleszokom ebbe is, belejövök és jó leszek és elfogadom és minden rendben lesz. Ha kérdezték hol dolgozom büszkén, de fáradtan és nagyképűen válaszoltam rá.

Mivel csak a szezonra vettek fel, ami pár hét az ilyen divat showroomokban, a bő egy hónap után boldogan fellélegezve mentem ki az ajtón. Tőlem aztán lehet mondani, hogy minek pár héten problémázni, a legtöbben ezt mondják rá, ugyan már, nevetve kibírod, de akik ezt mondják, ők még egész biztos nem dolgoztak divat sórumban.

Talán sokan tapasztalták már, hogy az idő tud rohanni, meg tud cammogni, sőt még egyenesen állni is képes. Hát itt aztán állt. A fizetésemet – ami az első napon nagyon jónak tűnt, de utolsó napomon úgy éreztem, semmi ahhoz képest, hogy az embernek itt mit kell kiállnia napi 12 órán keresztül – már megkaptam, és megfogadtam, hogy soha többet még a közelébe sem jövök ennek a városrésznek.

Egy hét múlva már újra ott voltam.

Nagyon szerettem volna családhoz tartozni

Signora Donatella a perui tulajdonos személyesen hívott fel. Signora Donatella egy szép hatvanas nő erős kisugárzással, karakteres arcberendezéssel és finom eleganciával.

Signora Donatella a sórumot maga építette fel és vezetőknek a gyerekeit, Angelát és Pablot tette. A sórumot és alkalmazottait, az ötven fiatal lányt a családjának hívta és azt mondta, amikor felhívott, én bizony hiányzom ebből a családból. Szerződést nem, de több pénzt ígért.

Azt kell mondjam, nem sokáig emésztettem a kérdést. Még csak 1-2 hónapja voltam ott a városban, és nagyon szerettem volna családhoz tartozni. Nagyon szerettem volna az otthoni barátoknak és családtagoknak, főleg anyukámnak azt mondani, hogy minden rendben van, nagyon egyszerűen beilleszkedtem és nagyon jól érzem magam, én a változásokat jól viselem és a kanyarokat tökéletesen veszem.

Aggályaimat csak néha magammal és a barátommal osztottam meg, de továbbra is arra jutottunk, majd jobb lesz, majd beilleszkedem, és minden megy tovább a maga rendeltetése szerint egyszerűen, mintha mi sem történt volna, és én, a győri kocsmáros lánya igenis beleillek a milánói divatvilágba, amiben egy percig sem éreztem magam otthon, ahol 1000 eurós kabátokat árul az ember nagykereskedelmi áron és a dolgozók is abban járnak, hogy beleilleszkedjenek a divatvilágba.

Az álom

Ezekben a napokban a következőt álmodtam egy éjjel: melegen süt a nap és én a hűvös tengerben úszkálok. Idegesen úszom, pedig jó úszó vagyok. Több kis pálmafás sziget is van körülöttem elérhető távolságban.

Félek az alattam lévő mélységtől, de ezt nem mutatom ki, nehogy eluralkodjon rajtam ez a pánik. Körülöttem motorcsónakokon, matracokon, vizibicikliken emberek cikáznak. Ezeken mindenhol ismerősöket és családtagokat látok.

Mindenki mosolyog, integet és egymásnak kiabál. Beszélgetnek és hozzám is beszélnek, én pedig okosan válaszolok a kérdésekre. Jó úszó vagyok, tempózás közben most mégis mintha fáradnék, de próbálom nem kimutatni.

Olyan szép ez a nap, olyan jókedvű mindenki, biztosan drága volt ezt a nyaralást megszervezni, hát én is képes leszek megerőltetni magam és azt mutatni, hogy jól érzem magam.

Egy motorcsónak hullámokat ver felém, amitől vizet nyelek. Mosolygok, pedig érzem már nincs sok erőm magamat a víz felett tartani. Nem értem, miért, mert eddig nem voltam fáradt. Hiába úszom, nem tudom megközelíteni semelyik csónakot, matracot, vagy szigetet.

Anyukám is fent van az egyik ladikon és megkérdezi, milyen a munka, mit vacsoráztam, és hogy érzem magam. Azt mondom, a munka megterhelő, de kihívás, nem vacsoráztam, mert fogyózom, és minden rendben van a barátom és köztem.

Amint ezt kimondom, amint ezt a hazugságot kimondom, az összes matrac, motorcsónak és ladik az anyukámmal együtt eltűnik, és én akkor veszem észre, hogy fuldoklom.

Elmenekülni a gondolataim elől

Miután kiköltöztem, elkezdtem rendszeresen futni és edzeni. Ezt otthon is csináltam, de másképp. Otthon azért futottam és edzettem, hogy jó alakom legyen, és lefogyjak. Akkor, ott kint azért futottam, hogy estére kifáradjak, és el tudjak aludni. Hogy el tudjak menekülni a gondolataim elől.

Egyik nap, amikor a negyedik kilométeremet futottam a Castello Sforzesco körül, és már a huszonötödik ember előzött le, azt mondtam: ebből elég. És akkor megálltam. És ez volt a legjobb az egészben.

A divatcéget otthagytam, amit a környezetem nem értett meg, mert jól fizetett. Nem értették, hogy egy gép járt be oda helyettem mindennap, egy gép, amit reggelente bekapcsoltam, és estére túlságosan lemerült ahhoz, hogy ereje legyen bármihez is, ami addig fontos volt számára.

Showroomtól a dómig

Bejelentett munkát külföldiként a divaton kívül az egyetemi végzettség és több nyelv kitűnő ismeretével is nehéz volt találni, a munkanélküliséget pedig egy idegen országban nagyon rosszul viseltem. Észre sem vettem, és öt kilót fogytam, miközben egyik lélekölő állásinterjúról futottam a másikra.

Akkor kezdtem el a milánói dóm kasszájában dolgozni. Azt hittem, csak addig fogom csinálni, amíg más, fontos és felelősségteljes karrierlehetőséget nem találok. Ezzel nyugtatott a barátom is.

Félévnyi kasszázás után jöttem rá, hogy nem akarok már más, felelősségtejes karrierlehetőséget keresni. Ezután pár hónappal jöttem rá arra is, hogy nem bujkálhatok tovább a milánói dóm kasszájában az elől a döntés elől, hogy elhagyjam a barátomat.

A levél

Amikor már tudtam, hogy haza kell, de még nem tudtam, hogy haza is fogok költözni, mert féltem, rettenetesen féltem, nem találtam kapaszkodót, nem találtam semmit, ami végre elindítana, akkor kerestem egy levelezőtársat. Egy ismeretlent, akin keresztül végre elkezdtem beszélgetni önmagammal.

Így kezdődött:

„Kedves Lajos, tudomásodra szeretném hozni, hogy a milánói dóm május elsejétől fizetőssé vált. Ha meg szeretnéd látogatni ezt a műemléket, akkor két eurót kell fizetned érte az épület mellett elhelyezett bádogkonténerekben szorongó kasszásoknak. Az egyikük én vagyok.

Nem akarattal kerültem ebbe a munkakörbe, velem ez véletlenül történt, mint általában minden. Néha azért mondok nemet, de leginkább csak sodródom. Most azért írok neked, mert lassan kiszállok ebből a tragikomédiából, hamarosan elhagyom Milánót, pedig most érzem igazán, hogy végre pezseg körülöttem az élet. A mondanivalómnak jelenleg se eleje, se vége csak közepe, az viszont állatira sok.

Egy rövid lélekölő irodai időszak után, amiből több hónap fuldoklás után sikerült végre kiszállnom, a dóm kasszájában találom magam. Állatira klassz hely, de persze ezt akkor még nem veszem észre.

Akkor még az zavar, hogy egy konténerben ülök, pedig én irodában dolgoztam, ahol volt saját asztalom, saját telefonom, saját gépem, saját fontoskodásom, egóm és kávészünetem.

A dóm az olasz gótika mesterműve, de keveredik benne a barokk és a reneszánsz is. Építése 1386-ban kezdődött Gian Galeazzo Visconti herceg utasítására, a lebontott Santa Maria Maggiore bazilika helyén, és hat évszázadon át tartott. Az építési munkálatokban részt vett Leonardo da Vinci is.

1418-ban V. Márton pápa, 1572-ben pedig Borromeo Károly szentelte fel. A dóm 1935-ben és 1943-ban a bombázások után restaurálásra szorult: felújították a padlót, és kicserélték a megrongálódott szobrokat és más dekoratív elemeket.

A 153 m hosszú, 93 méter széles és 108 m magas katedrális teljes egészében márványból készült, és 3400 szobrának köszönhetően a gótika jeles szimbóluma.

A bejáratok

Azon gondolkodom, mi a célja a dómba igyekvő embereknek? Több helyen lehet bejutni, attól függően ki hova igyekszik. Van a fizetős bejárat, a hírhedt kéteurós, ahol elméletileg az épület szinte minden részét meg lehet látogatni. Kivétel, ha valamilyen ünnep vagy felújítás van, vagyis minden második nap.

Én tényleg nem vagyok hülye, de az összes energiámat felemészti és meghaladja, hogy megjegyezzem, melyik szentnek a sírja vagy a kórus melyik része melyik nap hány órától hányig van lezárva és az emberek nagy részét ez nem is érdekli, kivétel, ha felhívom rá mélyen tisztelt figyelmüket.

Két eurót szeretnék kérni, de azért jelzem, kedves hölgyem, hogy 5-ig látogatható az épület, mivel 6 órakor nagymise lesz a kardinálissal (ahogy ezt szépen elmondták nekem előtte, mikor megérkeztem a konténerbe a műszakomra, de azóta nem vettem rá magam, hogy megnézzem, ki az a kardinális).

Hát akkor mégis, hogy képzelik… ahogy ezt mondja, tényleg azon gondolkodom, hogy képzelem. Hát akkor miért kellene neki fizetnie, ha itt van a kardinális úr és egyébként is, hogy képzelem úgy általában, hogy pénzt kérek egy templomért.

Ő milánói, 70 éve milánói, az édesapja is milánói és Istennek, aki értünk küldte szent fiát igenis ingyenesnek kellene lennie. Ahogy ezt mondja, totálisan azonosul, teljes egyetértésben van önmagával és a többi sorban állóval, akik hangos igennel választják őt vezérül, a néninek igaza van, ez istenkáromlás! Rablók! Vérszívók! Kommunisták!

Ilyenkor mindig egyénre szabott válaszokat adok. Van, hogy csak mosolygok, ez van hölgyem. Van, hogy az illető néni csúnyán beszél velem és én azt magamra veszem, hiszen a néni nem számol a ténnyel, hogy én egy önérzetes kasszás vagyok. Akkor addig nem adok jegyet senkinek, amíg tőlem bocsánatot nem kérnek.

Van, hogy olyan szavakat mondat ki velem a helyzet, amiktől magam is viszolygok és azt hittem, soha ki nem mondok ilyet: hölgyem, kérem, nyugodjon meg, én csak a munkámat végzem.

Együtt vannak és értik egymást

Szóval van, hogy fellázad az egész sor, pár percig mindenki megérti a másikat, ők a sértettek, a meglopottak. Lassan aztán lecsendesednek a kedélyek. Belátják, hogy nem tudnak mit csinálni, mégsem ronthatnak be állat módjára a megszentelt helyre, aminek minden bejáratát 5 kalasnyikovos katona őrzi.

Összemosolyognak, hogy hát ilyen az élet, ez van, a levegőért is fizetni kell, de ők összetartanak. Együtt vannak és értik egymást, akár csak egy pillanatra is, hiszen egy perccel később már a templomba tartó sorban tapossák egymás lábát, de addig a pár másodpercig ők, a sorban állók minden más lény fölött állnak és egységet alkotnak. Ez egészen gyakori a kasszás életében, ő a sor ellensége, a rossz és káros tényező.

A hölgy, aki magára veszi a vezér szerepét élete alakítását nyújtja. Bár nyilvánvalóan máshol is fellépett már ezzel, gyógyszertárban, élelmiszerboltban és más helyeken, ahol igazságtalanság érte, de számomra itt és most nyújtja élete alakítását és borzasztó mód szórakoztat.

Nagyon szép néninek látom, igényesen és csinosan öltözik, korának megfelelően. Engem ravasznak nevez, mikor megtudja, hogy nincs nyugdíjas kedvezmény, majd sokáig forgatja a szemét és néz rám rosszallóan.

Eleinte sajnálom, hogy nem tehetek értük semmit és minden porcikámban szégyellem magam, de szakmai előmenetelem során magatartásom később erős változásokon megy át. Jöhet bátran bárki, nénik, bácsik és más nehéz esetek, nem hátrálok meg, el fogom nekik adni azt a kéteurós jegyet.

Van, hogy elfelejtek szólni az egyes lezárásokról, korlátozásokról, vagy egyszerűen belefárad a szám és az emberek szemébe nézve érzékelem, a legkevésbé sem érdekli őket, hogy a kórus bal szárnya ma le van zárva. Ez viszont veszélyes játék.

– Senorita, maga nem szólt, hogy San Carlo sírja ma le van zárva.

– Valóban nem.

– Felháborító. Én csak San Carlo sírja miatt szerettem volna bemenni. Hogy lefényképezhessem a nagymamának. És erre le van zárva és maga nem szólt. Hogy képzelik? Ezt most azonnal elmondom minden spanyol nyelvűnek a sorban, ma semmi értelme nincs bemenni ebbe a kastélyba.

Tényleg kastélyt mond. Tényleg meg van sértve és tényleg nekiáll a sorban állókkal diskurálni. Én csak hálás lehetek neki és remélem, pár embert tényleg visszatart a látogatástól ez a rettenetes hír.

Van egy másik bejárat. A hívők bejárata a szent ajtón. Ezt ténylegesen így hívják, hogy Porta Santa. Ott nem kell, hogy a kedves hívő jegyet váltson, ott bemehet ingyen. Számomra nem világos valaki mitől hívő. Amint ezt az információt közlöm a jegyvásárlóval, általában átvedlik hívővé.

– Mennyi?

– Kettő euró, kérem szépen.

– Az isten bassza meg, csak imádkozni akartam.

– Akkor lesz szíves a szent ajtóhoz fáradni a hívők bejáratához, ott nem kell jegyet váltani.

– Na azér’, mer’ még a kurva egyházér is fizetni kell, pedig én olasz vagyok, nápolyi vagyok. Nápolyban semmiér nem kell fizetni.

Ez a szent ajtó, itt igyekeznek befelé a hívők tehát. Itt is ugyanúgy megmotozza őket az 5 kalasnyikovos katona, mielőtt bárki is az oltáriszentséghez, gyónáshoz, gyertyagyújtáshoz járulna, de nem kell jegyet vennie, mert ugye hívő, neki nem kell fizetni.

Arra gondoltam, hogy a beléptető katonáknak rövid ellenőrzés alá kellene vetni a hívőket. A szent cél érdekében. Hogy kiszűrjék ki az igaz és ki hazudik. Így talán nem is kellene őket átvizsgálni. Nincs szükség nehéz kérdésekre.

– Maga tehát hívő?

– Igen.

– Akkor mondja fel nekem szépen a négy evangélista nevét.

– Máté, Márk, Lukács…Takács?

– Nem jó, csak három helyes. Hát-hát, három helyes mellé jöhet egy mentőkérdés. Mondja fel nekem a hiszekegyet és már mehet is.

A vécé

A fő konténer, vagyis a Doboz mögött található a fizetős vécé. Eleinte két euróba került, de az emberek nem szívesen fizetnek annyit a vécéért, mint a dómért, így végül 1 euró lett. Erre ráharaptak, mindig tele van.

Mi, kasszások a rokkant vécét használhatjuk. Ez nagyszerű. Ha a kasszás nagy nehezen bezárja kis ablakát két percre, hogy csendben kiszaladjon a vécére, amint kilép a Doboz ajtaján egy egész sornyi arc fordul felé.

Á, te vagy a kasszás. Hova mész? Pisilni?? Pont most? Amikor majdnem én jövök? Próbálok csendben besomfordálni a másik dobozba, a vécébe. De ott van a vécés. Ma éppen Pipi az. Egy kistermetű, sunyi képű román cigány. Tőle kell elkérni a rokkant vécé kulcsát.

Négy vécés munkatárs van. Az afganisztáni vécést kedvelem, el-elszívunk egy-egy cigarettát és ő közben az afgán irodalomról tart nekem előadást. A nigériai vécés lány kedves és helyes, sokat mosolyog rám, de nem beszél semmilyen általam ismert nyelven.

Amennyiben Pipi van műszakban, inkább beülök valahová egy kávéra, csak ne kelljen a konténerben pisilni. Pedig eleinte nyitott voltam rá, kíváncsian vártam, hátha ő is tart valamilyen előadást nekem, de nem tartott. Mindig az az érzésem, hogy be szeretne jönni utánam a vécébe.

És van a nápolyi harcsabajuszos vécés bácsi, aki úgy érzi, ő mindenkinek az apukája. „Neeee, neeeem kell neked oda bemenni, odaadom a rokkant kulcsot, nincsen bent senki. Jól tartom én az én báránykáimat, most lett kitakarítva.”

Pipi tisztában van a hivatásának fontosságával. Jó hangosan megkérdezi minden alkalommal „na, mi van, pipilni kell?” Odaadja a kulcsot és közli, továbbra is értelmetlenül hangosan, hogy most takarította ki a vécét, jó tiszta.

Eközben egy teljes francia család próbál bejutni a másik vécébe, de az ajtók (itt automaták vannak) soha nem működnek. Dolgom elvégzése után már csak csendben szeretném visszaadni a kulcsot Pipinek és futni a menedékedbe, a Dobozba, de Pipi nem hagyja, szeretne visszajelzést kapni.

– Ugye milyen tiszta volt? Senki nem takarít úgy, mint én!

Mire végzek, a francia család még mindig ugyanott tart, nem sikerült bejutni a vécébe és apukának most már majd szétrobban. Leleményes, gyors és pisilnie kell. Amint meglát kijönni a kulcsra zárható ajtón, nem hagyja, hogy bezárjam, besurran, és már gombolja is a nadrágját. Szánakozva adom vissza Pipinek a kulcsot, van bent egy francia, oldja meg ő, nekem jegyeket kell eladnom.

Dráma a vécében

Később, egy meleg augusztusi délutánon a vécét zárva találom. Nem kivételes eset ez, sokszor van zárva. Sokszor úgyis zárva van, hogy nyitva van, mert egyszerűen nem működik. De most teljesen le van engedve minden redőny és egy mentőautó áll előtte.

Mi történik itt, kérem, nem lesz ez így jó, minden turista kopogtatni fog a jegyirodás konténer előtt, hogy nekik pisilni kell. A nap stresszesen telik, az ember, akinek pisilni kell, igen türelmetlen tud lenni és kevésbé működik együtt a jegyvásárlásnál.

Én mindenkit a múzeumba küldök, ami hatkor szokott zárni, és amit soha senki nem látogat meg, hiába mehet be a dómos jeggyel. Ezen a napon azonban már 5-kor bezár, soha nem volt még így tele érdeklődőkkel.

A konténeres vécében eközben dráma zajlik. Két vécés összeverekedett. A nápolyi harcsabajuszos a nigériai lánnyal. A vita tárgya az volt, hogy ki takarít jobban. Ez szó szerint így történt.

Pénzügyek

Sok gondot okoz a váltópénz és az aprópénz. Ha a vécéből nyert aprópénz elfogyott, akkor csak a szolgálat vezetőjétől lehet aprópénzt szerezni, az ő cellája pedig a sekrestye mellett található közvetlenül a főoltár alatt.

A főoltárnál gyakran miséznek, hiszen minden látszat ellenére mégis egy templomról van szó. Kétszáz színpompás ruhába öltözött pap zsolozsmázik és rója a köreit az oltár körül, miközben én aprópénzért megyek.

Tizenkét évig jártam katolikus iskolába, nem tudok közéjük rohanni az aprópénzért, így csak állok és várom, hogy végigsétálják a köreiket, hogy legyen aprópénzünk, hogy zavartalanul tudjuk a népet beléptetni ebbe a cirkuszba.

A kassza kulcsát szintén a dómban kell leadni zárás után. Szeretem a zárás szertartásos folyamatát. Ez az igazság pillanata is, ekkor derül ki, hányszor adott rosszul vissza, nyomtatott ki rossz jegyet, vagy fogott össze véletlenül több bankjegyet az ember.

Ekkor remegünk egy picikét mindannyian. Ha hiány van, azt saját pénzből kell pótolni. Persze ha többlet van, szinte mindig kiderül, hogy az valaki másnak a hiánya.

Egyszer Leonardónak – igen, tényleg ez a neve és képzeld, még szerelmes is voltam belé pár hétig -, szóval neki egyszer 86 euró hiányzott, Silvionak 180, Monicának ellenben több volt 266-tal. Ilyenek vannak.

Elszámolunk a bevétellel, én a 19-es kasszás számommal, behordjuk a totemnek nevezett ártáblákat és térképeket, fertőtlenítjük a kezünket és attól függően, hogy kivel zárunk, könnyed zenét teszünk be mindehhez. Sokat elárulnak ezek a zenék nagyra becsült és imádott kollégáimról.

Ma a Besame mucho szól, amit Petra énekel lelkesen, ez a szikár moldáv lány, aki egyszerre 10 nyelven beszél túl minden turistát. Sehol máshol nem bírnám elviselni a Besame muchot, de Petra társaságában tökéletes.

A kulcsot a dómba kell bevinni zárás után. Szeretek ilyenkor bemenni. Ilyenkor tényleg olyan amilyennek egy dómnak lennie kell. Majdnem üres, méltóságteljes, békés, lent valamilyen szertartás megy a papoknak, akik valami dallamosat énekelnek, pont kellemesen szól a sekrestye felé az erős tömjénillatban.

A kínaiak

A kulcs leadása közben köszöntöm az éppen sekrestyében tartózkodót, ez tulajdonképpen kis túlzással bárki lehet. Hiába van kiírva 68 helyre, hogy no visitors és no entry, bőven belefér 1-1 oltáriszentséggel fotózkodó kínai turista, akire senki nem figyelt, ő pedig nyugodtan besétált.

Később nyilván arra hivatkozik a saját nyelvén, hogy ő semmilyen más nyelvet nem ért. Ezt csak feltételezem, mert én sem értem őket. De én nem hiszek nekik. Hogy utazhatnak több ezer kilométert úgy, hogy még azt sem értik, no entry?

Ezek csak ravaszkodnak. Hülyének tettetve magukat a sekrestyében pisilnek, oltáriszentséggel fotózkodnak, így jutnak be végül minden öltözőbe és egyáltalán mindenhova.

Reggel hétkor nyitás előtt már a konténer előtt állnak az 500 eurós bankjeggyel és kétségbeesetten mutogatnak a dómra, ahová be akarnak menni. „I want this castle”. A sekrestyében meglepő módon ma este tényleg csak a sekrestyés tartózkodik.

Sekrestyés, egyházfi: a sekrestye szolgálatát ellátó személy. A latin szertartásban templom közeli lakása alapján mansionarius, feladata alapján custos, őr.

Feladatkörébe tartozik a templom épületének és fölszerelésének gondozása és a harangozás. Székesegyházakban és nagy templomokban több is dolgozhat a sekrestyeigazgató irányítása alatt. Szerzetes templomokban laikus testvér, másutt világi férfi vagy nő.

Felkészültsége és katolikus vallásossága mellett nagyon fontos kulturáltan együttérző magatartása, hiszen a papot kereső hívők gyakran először a sekrestyéssel találkoznak. Fizetését a plébánia javadalomból és a stólából kapja.

Kérlek, írd be a keresőbe azt, hogy sekrestyés és menj rá a képtalálatokra. Félelmetes.

Egy zavarba ejtő kérdés

Egészen melankolikus hangulatom van, hiszen tudom, már nem sokáig tart az én dómos pályafutásom, a sekrestyés ebből kibillentve kérdezi tőlem, hogy kérek-e rózsákat.

Általában zavarba jövök, ha nem az anyanyelvemen tesznek fel nekem meglepő kérdést, mert szinte biztos vagyok benne, hogy valamit rosszul értettem, de ezúttal nem.

Megismétli a kérdést: kérek-e rózsákat. Persze, hogy kérek, már hogyne kérnék, nemrég felvett szokásom ez, megpróbálni mindenre igent mondani, főleg ha ingyen van.

A sekrestyés pár perces távollét után egy hatalmas, csokornak nem nevezhető kupaccal érkezik vissza. Rám néz, konstatálja, hogy nő vagyok, szőke vagyok, magas vagyok, a legférfiasabb oldalát mutatja felém és még be is csomagolja nekem újságpapírba a virágot, majd mélyen a szemembe nézve boldog új évet kíván.

Kifelé sétálva szemügyre veszem a csomagot. Mindenféle méretű egyesével csomagolt hervadozó kis rózsácskák. A hívők által a Kisjézusnak a dómban hagyott karácsonyi rózsákat tartom a kezemben.

Én, aki kasszásként közellenségük vagyok, viszem haza a félig kókadt ajándékokat, amik a dómba már nem kellenek. De nekem kellettek és teljesen elérzékenyülten ölelem magamhoz ezt a tökéletes kis romhalmazt.” (Részlet „A dóm kasszása” című kiadásra váró regényből.)

A divatvilág és a visszatérés

A dóm kasszája után pár hónapra újra visszatértem a divatvilágba. Most már tudom, hogy ha a dóm kasszájában maradtam volna, abban a rejtett konténerben, ahonnan minden elől elbújva csendben lehetett szemlélni a világot, nem lett volna erőm hazatérni.

Az utolsó divatban eltöltött hónapok, és az a tőlem távol álló világ billentett ki annyira az egyensúlyból és abból, akire azt hittem én vagyok, hogy már nem volt más választásom, mint gondolkodni, vagyis leülni és leveleket írni ennek a Lajosnak.

Lajos nem ismert engem, ezért Lajosnak elmagyaráztam mindent a dómról, a divatról, a magánéletemről, mert Lajoson kívül már nem tudtam mással beszélni.

Kellett egy kívülálló, egy külső szem, aki elég távol volt ahhoz, hogy ne legyek egyedül mindezzel. Ebből gyűjtöttem erőt és bátorságot ahhoz, hogy közel a harminchoz belássam, az eddigi út ugyan felesleges nem volt, de egyáltalán nem abba az irányba vinne, amerre menni szeretnék.

A hazaérkezésem utáni visszahelyezkedéssel, munkakereséssel és elhelyezkedéssel kapcsolatos megfigyelésekről bővebben az Üdv Itthon Fiatal nevű oldalamon olvashattok.”

(Fotó: pixabay.com/IgorSaveliev)

Share.

About Author

Leave A Reply