Floridai álmok

0

A most következő történetet szerzője bevallása szerint egy minapi beszélgetés ihlette, melyet a Határátkelőn olvashattatok Tóth Bence Gyulával (link a mostani írás végén), és amely egy magyar teniszező amerikai életéről szól.

Marton Péter: Floridai álmok (novella)

A teniszlabdának nincs szaga, nem árasztja már magából a légmentesen záró gyári doboz nyitásakor felszabaduló jellegzetes illataromákat – a lélek távozott belőle ezekkel, bolyhai elkoptak, filcbevonatú tetemét megfogta a szubtrópusi eső áztatta növényekből eresztő klorofill zöldje a ráboruló levelek alatt, melyek hetekre betakarták és elrejtették;

Andras (vagyis András) a pálya mögött burjánzó óriáspáfrányok alól halászta elő annak idején, másfél évtizeddel korábban, amikor – hetekkel az után az eset után – eszébe jutott, hogy megnézze, ott van-e még, bár nem szívesen merészkedett be érte a susnyásba („susnyás”, a szó hangzását szerette egyébként, az otthoni időkre emlékeztette, Magyarországra);

a csatorna partja felől kellett közelítenie, ahol olykor aligátorok heverésztek, melyek a kanálison túl elterülő, apró tavakkal pettyezett mocsárvidéken tenyésztek, a floridai nap hüllőknek kedves melegében;

Andras ezúttal nem törődött velük, a labda megkerült, és amikor kezébe ragadta, előtolultak benne a még élénk emlékek, no meg a hozzájuk társuló érzések, megalázottság és elégtétel vegyesen;

„Gyerünk srácok, kirepült egy labda a pálya mögé, keressétek meg”, szalajtotta volna őket a teniszkomplexum tulajdonosa, amikor az az eset történt – a tulaj: bozontos figura, tizenkét éves szemmel ijesztően felnőtt és mogorva,

pedig ketyegett közben az óra, az edzőjük késett, és amíg vártak, a társával, Noah-val Andrasék inkább ütögetni szerettek volna,

szabadon,

a maguk módján,

olykor azért átsandítva a szomszédos pályára, ahol Mr. Bozont felügyelete mellett két egyetemi ligás játékos edzett éppen, légies könnyedséggel mozogva fel-alá és keresztben, pörgetve tenyereseket és fonákokat szédítően változatos ívekben, lélegzetelállítóan gyors iramban, ahogyan álmaikban sem képzelték volna, hogy lehetséges;

Andras és Noah alig fél éve kezdtek csak tanfolyamra járni, a többi beíratott gyerekkel, egytől egyig kezdőkkel együtt, de a többiek aznap hiányoztak, így kettejüké volt a pálya;

lehetőség és kihívás volt ez egyszerre – bár határozottabban meghúztak már egy-egy tenyerest, amikor az edzéseken a tréner a hálótól, a gyűjtőkosárból adogatta nekik a labdákat, egyelőre örülhettek, ha két-három ütésváltásig nagy nehezen eljutottak,

ezeknek a lopott perceknek és a váratlan sikerélményeknek az örömét árnyékolta be Bozont, amikor áthajolt a pályákat elválasztó fátyolkerítést tartó drótkötél felett, amibe ráadásul még rondán bele is csimpaszkodott – „Az én territóriumom!”, üzente a testbeszéde, és csak úgy sugárzott belőle az arrogancia, valamint a vágy, hogy a T.V. Taylor Tennis Academy két rangos, egyetemi ligás vendégének megmutassa, itt ő bárkinek oszthat utasítást,

„De hát nem is”, fogalmazódott meg Andrasban a lázadás gondolata, hiszen az edzőjükre vártak, a szüleik pedig fizettek az eltöltött időért, minden egyes percért – ezek után szolgáltatás helyett labdaszedőként dolgoztatnák őket, hát még mit nem,

ki is csúszott a száján, hogy „Mi nem ezért vagyunk itt”, mire Bozont irtózatos haragra gerjedt, tajtékot vetett, aztán leparancsolta őt, csakis őt a pályáról, és eltiltotta az aznapi edzéstől;

kifelé menet Andras összetalálkozott az indiai származású edzővel, Rajeevval, de hiába panaszolta el neki a helyzete igazságtalanságát, amaz némi bizonytalankodás után elintézte az ügyet azzal, hogy „Now you be a good boy and listen to Mr. Taylor”,

úgyhogy Andras a teniszakadémia klubjának ablakából nézhette végig, vigasztalhatatlanul, ahogy Rajeev spontán magánedzést tart Noah-nak, társa pedig újra meg újra elütheti az egész kosár labdát, egyes-egyedül,

mikor a szülei megérkeztek, el is zokogta magát („Azt mondtátok, ez demokrácia!”),

és láss csodát,

édesapja eltűnt a teniszakadémia irodájában, kisvártatva pedig, mikor az édesanyja kitartó unszolására Andras végre hajlandó volt elvenni a kezét könnyes szemei elől, maga Mr. Taylor, azaz Bozont állt előtte, hamiskás mosollyal az arcán, és azzal a meglepő hírrel szolgált számára, hogy felvételt nyert a T. V. Taylor Tennis Academy kiemelt tehetségeknek fenntartott csoportjába;

szülei friss zöldkártyásként nem tudták volna megfizetni az intenzívebb foglalkozásokat – így hozta hát a sors, hogy Andrasból mégis teniszező lett, majd egy évtizedre rá teniszedző, az aligátoros-susnyás közép-floridai Gator Prairie-nél sokkal menőbb Cocoa Beach közelében,

egy kósza labda volt mindennek az oka;

az a menő egyetemi ligás játékos azon a forró párába burkolózó délutánon az ütője keretével találta el, emiatt repült át megpattanó csúzlilövedék módjára, nagy ívben a pályát kívülről szegélyező drótkerítés felett, és emiatt landolt a susnyásban;

most, hogy a térdműtétjére készült, és, ha nem is a túlélése miatt aggódott, de újra egzisztenciális természetű félelmeket élt át, Andras ezt a labdát nézegette, és örült, hogy annak idején begyűjtötte és eltette emlékbe,

ha a kezébe vette, az mindig megnyugtatta;

ahogyan az ujjai közé fogva a magasba tartotta, és az égen békésen átvonuló Hold mellé helyezte, tudatában annak, hogy 1969-ben a közeli 39-es számú állásból, a Kennedy Űrközpontból indult útjára az Apollo-11-es küldetése, fel, oda, a lehetetlenül távolba, magában azt gondolta, bármilyen messzinek tűnjék is a műtét és a lábadozás után következő idő, amikor újra pályára léphet, ha egyáltalán pályára léphet majd – szinte egy másik világ –, előbb-utóbb azért eljut oda, ha kell, elboldogul egy egészen új élettel is talán.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Magyar teniszezőként Amerikában

Share.

About Author

Leave A Reply