Finnország: két ország közt a senkiföldjén

0

Az úti cél Finnország, kalauzunk pedig Feri, aki családjával már három éve él. Sok minden kiderül ma, amellett, hogy mennyire veszíti el az ember Magyarországgal a kapcsolatot ennyi idő után, egészen addig, hogy mit reagál a finn szomszéd, ha szembejön velünk a házban.

„Két ország között a senkiföldjén vagyunk, nem is kevesen. A magyar híreket olvassuk, de ez csak megszokás. A hír nem érint, nem éget már. A hír és a szereplők csak egy bűnügyi sorozat, reality vagy képregényfolyam részei. A magyar tévéműsorokat nem nézem, csak a kritikákat olvasom róluk. Az internet adta torz valóság az, amit magamban ápolok. A táncoló árnyékok a barlang falán.

Megszoktam a finn normákat, a finn szokásokat, a finn kávét és a finn morált. Megszoktam, hogy itt minden működik. Az a helyzet, hogy már nem is tudom igazán, „otthon” mi a helyzet? Lassan eltelik három év, ennyi idő alatt biztosan sok minden megváltozott Magyarországon. A részletek is homályosodnak, de internet nélkül biztosan még nagyobb lenne a kopás.

Sajnálom, hogy úrrá lett a megszokás, de ez kényelemmel is jár. Nem ujjongok többé a finn tájat látva, de kiismerem magam a bolti rengetegben. Tudom, hová nyúljak, ha egy rendes magyaros bablevest szeretnék főzni, és azt is megszoktam, hogy a lecsó nettó luxuscikk itt, ahol a paprikát darabra vesszük.

Megtanultam a finn hozzávalókkal dolgozni, főztem lazacból magyaros halászlevet és mélyhűtött finn vajas tésztával krémest is.

A senkiföldjén állva az értékrendek is változnak. Nem politizálok nyíltan, de van pár dolog (Greenpeace aktivisták, román kóborkutyák, stb.), amelyekben nem vallok hasonló nézeteket, mint környezetem fiatal finnjei. Emiatt nekem olybá tűnik, hogy egy ultrakonzervatív szörnyeteg vagyok a finnek szemében. Ezzel együtt nézeteim fényévekkel vannak a három évvel ezelőttitől, mert sokkal nyitottabb és toleránsabb lettem.

Örömmel tölt el, hogy tagja vagyok az itteni magyar közösségnek, noha két évig nem láttam semmi szükségét jobban körülnézni. Ez megváltozott, és nem bántam meg.

A megszokott finn hétköznapokból az internet szabadít ki. Olyankor csak bámulom a táncoló árnyakat a barlang falán és elképzelem, hogy az a valóság.

A finn lakásban

A lakásban elég hűvös van, ezért a házigazda előzékenyen Reino mamuszt és kötött gyapjúzoknit kínál a fázós lábúaknak. Itt nagy kultusza van a házi kötésű óriási zokniknak. Olyannyira, hogy egyesek munkahelyükön kötött zokniban dolgoznak, és az ebédlőbe is így mennek. Hozzáteszem, hogy a tinédzser fiúk körében nemrég még divat volt saját kötésű sapkát hordani. A beszélgetés egy darabig állva, a konyhában zajlik, ahol (finn) Fazer csokiból csipegetünk a kávéhoz.

Finn találmány a mosogató fölé szerelt csöpögtetős faliszekrény (hm, van rá jobb szó?). Ez tipikusan finn: olcsó, praktikus, de máshol valahogy nem találkozol vele. A mosogatószer szag nélküli „bio”, a kávé és cukor fair trade.

A hűtőn és a falon házi készítésű karácsonyi üdvözlőlapok a korábbi évekből, amelyek igazából fényképek fotosoppolt felirattal. A kiterjedt rokonság csecsemői és kisgyerekei piros, hegyes sipkával manónak öltözve mosolyog az összesen. Van ezekből vagy tíz-tizenöt.

IKEA itt is van, itt-ott látni pár dolgot onnan is, de Finnországban nem kell a svéd bútoráruházba menni egy kis skandináv dizájnért. A lakásban már az első pillanatban feltűnhetnek a csúcsminőségű és igen tetszetős finn termékek. Ezek nem hiányozhatnak egyetlen finn háztartásból sem

Ha egy cég a hétköznapi igények szolgálatába állítja a jó minőséget, és a praktikumot esztétikával kombinálja, ráadásul a terméket elérhető áron adja, akkor azt az emberek venni fogják. A finn nagy cégek viszonylatában ez olyan, mintha a Herendi vagy a Zsolnay cég hétköznapi termékeket, pl. pöttyös kakaósbögrét vagy gyerekeknek Mekk Elekes müzlis tányért dobna a piacra. Tök jó lenne, nem?

Szauna

A finn uszodai szaunák, tudod, azok amelyek nem a kert végében vannak, nem is egy jeges tóparton, nem füstösek, mi több még csak nem is különösen jók, szóval ezek a közszaunák a finn városi élet jó megfigyelési terepei lehetnek annak, aki hajlandó időt szánni a szemlélődésre a félhomályos forróságban.

Belépés csak meztelenül, és illik valami seggalátétet vinni, amire ráülhetsz. A meztelenségre nem is érdemes több szót vesztegetni. A férfiszaunában nem egymást méregetjük – mindenki olyan, amilyen.

Beszélgetés ritkán alakul ki idegenek között, ez azonban nem jelenti azt, hogy barátságtalan lenne a hangulat. A helyet körbelengi valami csendes, udvarias légkör. Hangos köszönés nincs, kurta biccentés is megteszi. Kurtán odavetett „tehetek rá?” és a fejbólintás. A literes merőkanál mozdul.

Loccsanás után a víz sípolva-sustorogva párolog el a forró kövekről. Egy lélegzetvételnyi időm még van, aztán százfokos, láthatatlan takaróként beborít a forróság.

Uszodák

Itt, Helsinkiben négy uszoda is van tágabb környékünkön. Ezek egy cég kezelésébe tartoznak, ezért az árak eléggé egységesek (5,60 Euró / sima belépő), a szolgáltatás is alapvetően hasonló mindegyikben.

Tiszta, modernnek mondható uszodák, ahol kártyás beléptető rendszer működik, az öltözőkben szauna, a medencetér szétválasztva kicsiknek és nagyoknak. A nagymedence is jellemzően 25 méteres és valamilyen “wellness” cucc is van, izé… vízsugár a medence falából, jakuzzi meg hasonlók.

Kisgyerekes szemmel a kétes hírnevű Vuosaari kerület uszodáját találom a legjobbnak. Fényes, hatalmas és gyerekbarát. Az élményeket a két gyerekmedence, egy babaúsztató, egy pezsgő vizű „élménymedence” és a két sportmedence mellet az óriáscsúszda egészíti ki.

Óvoda

A városrész, ahol élünk nagyon új és nagyon népszerű a gyerekesek körében. A fiatal párok jellemzően kisbabával, togyogóval költöznek ide, ezért főleg fiatal felnőttek és tinédzser kor alatti gyerekek élnek a környéken. Minden sarkon óvoda van.

Finnország időjárása zord. Nem érdemes a jó időt várni, mert az év nagyobb részében nincs olyan – klasszikus magyar értelmezésben, persze. Van szél, latyak, hó, hideg és még hidegebb.

A gyerekek délelőtt és délután is két-két órát töltenek az udvaron. Télen, nyáron. Hóban és sárban. Mínusz 10 körüli hidegben csak délután mennek ki. Esőben és -15 fok alatt bent maradnak. Az óvoda udvarán decembertől áprilisig hatalmas hóhegyek emelkednek, a gyerekek nagy örömére.

Télen az ovis csoportok a hóban – latyakban csúsztak-másztak egész délelőtt, miközben a sárga takony patakokban folyt az orrlyukaikból, de az óvónők nem törölték meg a kicsik orrát. A másik, amikor G kisfia félig beszakadt egy közepes hóhegybe és nem tudván kikecmeregni onnan, hosszú percekig csak üldögélt a fagyban a hókupac tetején. Végül a nejem szabadította ki onnan, mint valami hegyimentő.

Ez a taknyos ügy valami finn dolog lehet, mert elég sok gyereket látni szép holmikban, nem elhanyagolva, de homloktól állig taknyosan. Bocsánat a magyarul beszélő finnektől, ettől még persze jó hely marad ez a Finnisztán! 🙂

Az ovi magába foglalja a bölcsődét is. A gyerekeket három fő korcsoportba sorolják: a pelenkás gyerkőcök a Menta, a 3-5 évesek a Levendula míg az 5-6 évesek a Rozmaring csoportba kerülnek, ami egyben az iskolai előkészítő is.

Fontos megfigyelni a csoportnevekben rejlő semlegességet. A virágnevek egyik csoportot sem emelik a másik fölé, így senki nem érzi magát csupán emiatt a másiknál alantasabbnak vagy „felentesebbnek”. 🙂

Az óvónők mindegyike beszél angolul, amire szükség is van, mert az oviban jelenleg 14 országból találunk gyerekeket. A teljesség igénye nélkül találunk itt észt, orosz, kínai, japán, litván, iráni, Seychelle-szigeteki, máltai és magyar gyereket. Maguk az óvónők is “nemzetköziek”, a finnek mellett finnül jól beszélő észtek és oroszok is dolgoznak

Közlekedés

Helsinkiben odafigyelnek a mozgásukban korlátozottakra (is). A metrómegállókban és általában minden emeletes közterületen van lift. Az is fontos, hogy babakocsival (egy felnőtt + gyerek + babakocsi) utazó személy számára a tömegközlekedés ingyen van.

Helsinkiben a helyi tömegközlekedési vállalat (HSL) „chipkártyás” rendszert működtet. Mint egy mobilos feltöltőkártyára, úgy ezekre is pénzt kell tölteni. Szezonra (2 hét, 1 hónap, stb) fix árért, vagy adott pénzösszeget tölthetünk rá (20, 60 stb. Euró). Minden metróállomáson van pár automata, ahol készpénzzel és bankkártyával is fizethetünk.

Felszálláskor a sofőr melletti automatához közelítjük a kártyát, ami a kijelzőjén megmutatja, hogy mennyi pénz vagy idő áll még rendelkezésünkre. A városon belüli utazáskor az 1-es gombot kell megnyomni, a gép leveszi a kreditet a kártyáról, vidáman sípol, és már ülhetünk is le. Ettől kezdve 60 percig szabadon használhatjuk a buszt, villamost és a metrót.

Emberek? Áh…

Az emberek hidegsége és kontaktus kerülése még két év után is fájó. Az alsó-szomszéd köszönés helyett elinal a lépcsőn, mások befutnak a liftbe. A felettünk lakó Angry Birds-programozó vicces. Este tízkor gitárkísérettel énekel Bon Jovit (ájááájj we láááv júúú, Béééjbii, óóóólvééjz!), pestiesen felmegyek, bekopogok, szájkaratéra készülve. Surranó hangok, az éneklés abbamarad, de nem nyitnak ajtót. Nekem végül is mindegy, ezt akartam elérni. (update: fél éve együtt kocogunk).

A kétéves gyermek az áruházban mindenkivel hosszú flörtbe kezd, mosolyog és mutatja a keze ügyébe eső dolgait. A magyar nénik ilyenkor szuperbenzint pisilnek, a finn nénik jó eséllyel nem mennek neki. Olykor elmosolyodnak, de inkább nem.

Metrón kisgyerekkel utazni általában nem lehetetlen. Pesten megszoktam, hogy valaki mindig felismeri a helyzetet, és átadja a helyét. Nem miattam, a gyerek miatt. A kisgyerek nem tud rendesen kapaszkodni, fogni nehéz, és egy fékezésnél simán elrepül. A finnek? Á… Néznek rám, vagy el, bele a telefonokba.

Az örökmozgó gyereket fogom, ahogy a metró gyorsít, lassít, „kapaszkodj erősen, mert eleshetsz!”, a nénik nézik a gyereket, biztos a saját unokáikra gondolnak, én a székeket pásztázom, de a metró tele van. Belenézek a szemekbe. Aztán inkább a kapaszkodásra meg a gyerek épségére figyelek.

Nem haragszom, ez olyan lehet mint az Asperger-szindróma. Nem ismeri fel a helyzetet, hogy „most itt van ez a kisgyerek a robogó metrón, és ezt és ezt kellene tenni”. Csak néznek és utaznak tovább.

Ételek

A finn lélek az egyszerű, jól érthető ételeket kedveli.

A menzán az ebéd ára magába foglalja a levest, a salátabár kínálatát, főételt, kenyeret, vajat és margarint, innivalókat (víz, kvasz, szörp és tej) valamint a kávét, de egyes helyeken a levest és édességet is. A levesmenü olcsóbb, ez a főételen és desszerten kívül ugyanazt az étel és italválasztékot tartalmazza. A kávé igen ritkán nem része az árnak.

A levesen kívül szokás mindent egy tányérra tenni. Így a salátahegy túróval, két szem krumpli, két kanálnyi lazacos rakott krumpli, egy kanálnyi garnélás-kagylós sárga rizs, pár szelet spenótos palacsinta vörösáfonyával jól megfér egy tányéron. A magyaros, nagy tál pörkölt errefelé nem szokás.

A rebarbarának nagy kultusza van Finnországban. Nyáron minden hétre jut egy édesség ebből a nagy levelű, savanykás keserűfűféléből: pite és más sütemények, kompót és kiisseli, hogy csak párat említsek. Ha elfogyott a friss rebarbara, még mindig választhatunk epres-rebarbarás joghurtot a boltban.

A tavasz és a madarak

Az új hó megöli a régit. Ezt egy finn nő mondta bátorításképpen március legvégén, amikor egy éjszaka alatt 10-15 centi hó esett, és szóvá tettem. A régi hó azért nem adja meg egykönnyen. Az erdőkben vastag hófoltok, az ösvényeken latyak és jég.

Amikor melegebb az idő (10 fok), minden reggel kisétálok a szántás szélire (így, vidékiesen) és röviden számba veszem az épp ott időző madárseregletet. A gyerek is szívesen a szájába venné őket, a ludak láttán gyakran mondja “NYÁMMIjá!”

Az egyik (egészségügyi) sétám során, miután nyugtáztam 42 apácaludat, egy pár énekes hattyút, néhány kanadai ludat és vagy száz fenyőrigót a kiszáradni látszó szántáson, három madarat pillantottam meg amint gyorsan távolodnak az erdő felé.

A távcsőben már jól látszott: nagy pólingok voltak azok, és nem állhattam meg, hogy egy diadalittas halk kurjantással ne nyugtázzam jöttüket. Épp akkor ért mellém egy idősödő madarász (bár minden madarász eléggé egykorúnak tűnik itt Viikkiben), akivel azonnal megosztottam a hírt: kuovi! (a nagy póling finnül).

Távcsövébe pillantott és nyugtázta, tényleg azok. Rövid beszélgetést követően egy ősi finn bölcsességget osztott meg velem: “Ha pólingot látsz, már ne menj a jégre!”.

A május elseje Finnországban is evős-piknikezős ünnep, ami idén sajnos hétvégére esett. Ilyenkor fél Helsinki a parkokba vonul henyélni, mi a közeli madártoronyhoz akartunk sétálni egy finn barátunkkal és 3-4 éves fiával. Sajnos a jeges szél és a hideg elrontotta a bulit.

Az erős szélben vánszorogtunk a nádas vízpartig, miközben a kisfiú akaratával is harcolni kellett, mert ő hamar elunta a sétát a hidegben. A vízparti pihenőhelyen aztán kicsomagoltunk, házi pizzát ettünk és simát (finn házi “mézsör”) és madarakat néztünk. Nagy bukók, kanalas- és nyílfarkú récék jelentették a fénypontot. A madarászok utálták, hogy ott vagyunk.

Jobbra tekintek a számítógéptől. A nappali üvegén keresztül Viikki zöld legelőit látom barna tehenekkel, azokon túl pedig erdőt. A nyílt terepen viharsirályok százai fehérlenek. Pacsirta énekel. A valószínűtlenül kék égen egy felhő sem látszik, a nap már reggel hat óta ragyog. A levegő tiszta, szinte harapni lehet.
Délután talán elbiciklizünk az erdőbe, megnézzük, mi újság…”

Ha kíváncsiak vagytok további finnországi történetekre, akkor feltétlenül olvassátok a Finnisztán blogot (a képeket is innen vettük)!

(A poszt először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

Leave A Reply