Félreérthető helyzetben

0

A kulturális szokások különbözősége, a tisztelet kifejezése eltérő lehet egyes országokban, ami aztán érdekes (és néha akár kissé kényelmetlen) helyzeteket eredményezhet. Ilyenről szól Marton Péter eheti írása is.

Marton Péter: Az érzékeny konzulens (novella)

„Ne kerülgessük a forró kását, látom, nem érted, hogyan fogadhatok el ajándékot egy frissen diplomázott diákomtól, azóta böködi az oldaladat a dolog, hogy megkínáltalak a csokival, amit a bolgár lány hozott – hát, Matt, örülök, hogy így, egy pint sör mellett kérdezel rá, így azért könnyebb beszélni erről:

az a helyzet, hogy nagy ez a világ, és a szokások benne sokfélék, és mióta volt az az esetem Évával, egy másik volt diákommal, inkább alázatosan elfogadom az ilyesmit, ha valaki nagyon erőlteti, a tisztelet jeleként, mert akkora egót szerintem tanárként sem engedhetek meg magamnak, hogy még a tisztelet helyes módjáról is adjak egy végső, nagy leckét a hallgatóimnak,

de talán az a legjobb, ha elmondom neked, hogy mi történt;

szóval ott volt ez az Éva, kedves lány, szerény öltözet, de makulátlan megjelenés, nagy, könnyben úszó szemek, örökké csak az értelemtől csillognak és hálával tekintenek rád – nem volt még ilyen motivált diákom soha;

Magyarországról vettük fel, egy ottani egyetemről, valahol Budapesten kívülről, „from the countryside”, ahogy ő mondta nekem az első konzultációnk alkalmával, pedig amúgy egy városi intézményről van szó, úgy látszik, ezeknél a magyaroknál minden countryside, ami a fővárosukon kívül található,

így hát nagy lépés volt ez neki, és merész lépés nekünk, bár a felvételi eredményei nagyon is meggyőzőek voltak, sőt mellette szólt a hátrányos helyzete is, az orvosi körülmények, merthogy mérsékelten súlyos vérzékenysége van, és most ne gyere nekem a bizalmas személyes információk kezelésére vonatkozó egyetemi szabályzattal, inkább figyelj csak:

a kollégákkal nem bántuk meg a döntésünket, Éva pedig kétszeresen is kitett magáért, minden órára előre elolvasta a kötelező olvasmányokat, jó dolgozatokat nyújtott be, eredeti gondolatai voltak, mindig megbízhatóan túlszárnyalta az elvárásokat…

de mielőtt nekiállok újabb ömlengő ajánlólevelet fogalmazni neki, azok után, hogy természetesen kiállítottam már neki néhányat, hozzá kell tennem, hogy egy kellemetlen dolog azért volt vele kapcsolatban, mégpedig a rajongása irántam, túl kritikátlanul nézett rám, és ez elütött máskülönben nagyon is éles gondolkodásától,

értem én persze, hogy sokat jelenthetett neki Londonba kerülni, from the countryside, a tanulmányait itt folytatni, de tudok eleget a saját gyengeségeimről ahhoz, hogy zavarjon, ha valaki félistenként tekint rám,

úgyhogy amikor túl volt a szakdolgozatának a megvédésén, és váratlanul ismét konzultációt kért tőlem, mondván, valamit át kellene adnia nekem, a levele láttán őszintén szólva fintorogtam, hát mégis mit mondhatnék még neki, azon kívül, hogy sok sikert, és hogy mindenben támogatom,

próbáltam is kitérni a találkozó elől, megírtam, hogy a fogadóórámban keressen, de sajnos nem tudom garantálni, hogy ott leszek majd, lehet, hogy berángatnak valami értekezletre, és ha véletlenül így alakul, hagyja csak ott az asztalomon, amit hozna nekem,

nyilván a szakdolgozata az, gondoltam, beköttetve, egy példány az én otthoni könyvtáram számára, saját használatra, aminek egyébként nagyon is örültem volna, jó munka,

de ezzel ő nem érte be, mindenképpen látni akart, megírta, hogy mikor utazik vissza Magyarországra, és mivel a délutáni gépet mondta, én az elutazása napjának kora reggelét, reggel 8 órát javasoltam neki, mesterkélten szabadkozva, amiért csak akkor jó nekem, titkon arra számítva, hogy így akkor mégis inkább a közvetett kézbesítést választja,

ő azonban elfogadta, és ezzel csapdába ejtett: eszembe ágában sem lett volna aznap reggel nyolckor kezdeni az irodában, mégis kénytelen voltam bemenni miatta,

morogtam is, amikor előbb SMS-t küldött, hogy késni fog sajnos, mert közbejött valami, pedig ilyen az előtt nem fordult vele elő soha, aztán küldött még egyet, miszerint ez a dolog, bármi is az, tovább elhúzódhat, mint gondolta volna, majd egy harmadikat, hogy aznap biztosan nem fog tudni bejönni hozzám,

bosszankodtam hát, hogy akkor mégis minek kellett a sok vesződés, és azt sem értettem, hogyan repülhetett aznap haza;

aztán… egy héttel később levélben leírta, hogy csak egy üveg bort szeretett volna átadni nekem, ám sajnos elesett vele az utcán, és az üveg összetörött a kezében, az egyetem épületétől mindössze két sarokra, de ígéri, hogy legközelebb majd ezt is pótolja – én pedig megértettem mindent, többet is, mint szerettem volna.”

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Kinek a Túró Rudi, kinek…

Share.

About Author

Leave A Reply