Ezek a mai angol fiatalok

1

Nyilván nem szeretnénk kipécézni az angol (vagy brit) fiatalokat, hiszen nyilván a nyugati kultúrkörben elég hasonlók a tendenciák. De hát mit tegyünk, ha egyszer a London Budapest Metro blog szerzője éppen a brit fővárosban szerzett tapasztalatokat. Amiket szerencsére meg is osztott velünk.

„Ne felejtsük, ez a generáció nem a semmiből sarjadzott ki, tökéletes folytatása és eredménye a szüleiknek, tehát nem fer rájuk kenni mindent. Aki 40-es, 50-es népekkel dolgozik, az tudja, mi fuckon terem az attitűd.

Minden nemzedéknek megvan a maga sajátossága, háttere és a változás tempója brutális (social media tíz évvel ezelőtt még rugdalózóban alig volt), de itt 5-10 év korkülönbségről beszélünk s esküszöm, mintha más bolygóról származnék. Nem értem ezeket a mai fiatalokat, Mariska!

Sokan nem tanultak meg beszélni. Ismétlem, egy nívós egyetem diákjairól van szó, tehát azt hinnénk, hogy valamilyen szintet azért elérnek. Lószart, mama.

Egy sajnos nagyon tipikus telefonbeszélgetés a következő: recepciós belecsicsereg a vonalba majd erre jön az intro (nem színezek, eskü!): ,,Hi, .err… I received a text…and now..you know…like…I don’t know…like…errr…so yeah…”

Külföldön keresel munkát, de nem találsz? Keresd nálunk!

Ami dekódolva az, hogy kaptak tőlünk egy sms-t, hogy hívják a rendelőt és most érdeklődnének, mi a tosz van. Itt ez a sok telefon és még mindig izgulnak a kerek mondatokban beszéléstől?

Ez a mellékhatása a textelésnek és emojiknak: se a nyelvet, se a non-verbális kommunikáció csínját-bínját nem gyakorolják. Ez külön pikáns a Kommunikáció-Média / angol szakosoktól. (…)

Azok, akik pedig tudnak beszélni, néha valami bicskacsattintóan hadarnak és flegmán direkt elnyelik a szavakat, mintha a kis seggükből rántanák ki az embert. Megfigyeltem, hogy a bölcsészkaros nőkre jellemzőbb ez az arcoskodás és nagyon hálás vagyok, hogy nem recepciózok, mert az egészségemre menne. (…)

Talán én vagyok technofób, de szerintem az okostelefonokat a Sátán küldte ránk vagy a Saruman. Nyomkodják, ha beszélnek hozzád, nyomkodják, amíg várnak és némelyik még a zenéjét is bedugja a fülébe, nehogy meghallja, ha szólítják, világuk nem tudják, annyira nézik, s előrántják mihelyst az orvos leveszi róluk a szemét. Totális függőség, ami esetleg egy másik tünetet is előidézett.

Mégpedig azt, hogy mintha nem alakulna ki a problémamegoldó képesség sem, hogy A és B között meglássák az összefüggést és leessen a tantusz.

Példa: hányszor de hányszor előfordul, hogy beutaljuk őket a kórházba. Na most az NHS az ő végtelen bölcsességében és tobzódó költségvetésében 2018-ban még mindig postai úton értesíti a betegeket az időpontról – e levél néha napokkal az időpont után érkezik meg, sebaj, kicsi, savanyú, de a miénk.

Az orvos mondja a páciensnek, hogy ,,majd értesítenek, figyeld a postát és a hívásokat!”. Jó, jó, jó! Ajtó becsuk, telefon elő, transzban távoznak. Majd mi kapjuk a levelet, hogy nem mentek el az időpontjukra. És miért? ,,Jaa, én már régóta nem azon a címen élek és más a számom!”. (…)

Már másodgenerációs beidegződés a tomboló nárcizmus és hipochondria: volt, hogy egy kislány teljeskörű kivizsgálást akart, mert Marokkóban megsimogatott egy kóbor kutyát. Kérdjük, megharapott, megkarmolt, vannak tüneteid? Nem, de azért a biztonság kedvéért…

Vagy mert köhögnek. Vagy napok óta hánynak, és aztán kiderül, hogy nem koplalják ki piritóssal-teával ahogy anyánk tanította, hanem mihelyst kicsit jobban vannak, nekiesnek a hűtőnek.

Vagy – a kedvencem – mikor egyikük a sürgősségire elment azzal, hogy piros a pénisze, de megjegyezte, hogy talán azért mert napok óta nem fürdött. Mosdatlan vagy, begyullad a ropi és ezzel foglalod a drága helyet?!

Megsértődnek, ha nem kapnak ingyen sebtapaszt, ha a 25 pennys fájdalomcsillapítóra nem adunk ,,ingyen” receptet (mert ez esetben az adófizetőknek nem 25 pennybe kerül, hanem jóval többe. Ilyen a rendszer) és ha nem mi rohangálunk intézni nekik a kórházi időpontjukat. ,,De én olyan elfogalt vagyok a vizsgáimmal!” és hasonló nevetséges királylány követelések. (…)

Amúgy meg nagyon érdekes látni a világ minden tájáról az ifjúságot. Sok a kínai diák, ők nyugiban elvannak és bár néha nehéz megtalálni a közös hangot (pláne mert pocsék az angoljuk, de legalább igyekeznek), viszont egész udvariasak.

Vicces, amikor mohón belemarkolnak a kitett ingyen kotonba, lám, apró ember nagy étkű. A múltkor egy kínai leányzó echte kínai névvel mondta, hogy elküldené ő az oltási papírjait, de Magyarországról jött, senki nem értené. Születési hely: Budapest, Hungary. Ilyet is csak Londonban!

Bőven akad indiai, ők minden részleten elszőröznek millió kérdéssel, s nem kifejezetten kedvenceink az amerikaiak, mert elég nagy az az arc. I know my rights. Én nagyon csípem az ausztrálokat, dél-amerikaiakat, s a németekkel-skandinávokkal is könnyebb dűlőre jutni.”

A teljes posztot itt találjátok, ne hagyjátok ki!

A londoni divat sötét oldala

(Fotó: pixabay.com/terimakasih0)

Share.

About Author

1 hozzászólás

  1. brightoni on

    Én sok angol fiatalt ismerek, az elsöprő többségük messze jobb fej, mint írásából ítélve a poszt szerzője.

Leave A Reply