Esőisten siratja Atebubut

0

Végül a kontraszt kedvéért ismét térjünk vissza Afrikába, egészen pontosan Ghánába Uncle Joe és blogja segítségével. Nem akármilyen út várt a szerzőre…

“Bár még a sötétben nyúltam a villanykapcsoló felé, a hangokból felismertem, hogy Eső Isten siratja Atebubut. Újabban rengeteget sírt, ez betudható annak, hogy vagy látja a világ mivé lesz és emiatt szomorú, vagy az esős évszaknak.

Bepakoltuk a hétre elég cuccot, közben rendesen szarr… bőrig áztunk. Maradt azért annyi hely a kocsiban, hogy bőven elférjek, hála az alacsony sofőrök istenének. Gurultunk a kapu felé, Mick hívta a rádiós szobát, jelentette, hogy mozgunk. (…)

Néha feltűnt az út szélén egy-egy jobb sorsra érdemes teherautó, kiégett személyautó, ilyesmi, egyet még sikerült is elkapnom. Hihetetlen látni azt, hogy milyen gyorsan visszaveszi a területét a természet. (…)

KÜLFÖLDI MUNKÁK A HATÁRÁTKELŐN

A friss esővíztől duzzadó tavacskákban, patakok mentén mindenütt lányok, asszonyok mostak. (…)

A falvakban vigyázni kellett a kecskékre, azok mindenütt ott ugrabugrálnak, jönnek-mennek, vagy épp fekszenek az aszfalt közepén. Legtöbbször nem hajlandók tudomásul venni azt, hogy a nagyhangú és bűzös négykerekű állatok bizony képesek kivasalni őket, aminek a vége kecskevacsora (vagy kecske vacsora?) szokott lenni, gondolom én. (…)

Viszonylag hamar elértük a Volta-tó partján fekvő városkát, Yejit, ahol a kompot kellett elcsípnünk, és mire észbe kaptunk, már fel is tűnt a tó. Lezötyögtünk a partra, így még épp láthattuk, ahogy az egyetlen komp elhúz a túlsó part irányába. Nagyszerű, akkor várunk, mint a parton tevékenykedő halászoktól megtudtuk, legalább 3 órát.

Különben is rossz utcán jöttünk le, a beszállítás nem itt zajlik. Eldöcögtünk abba az irányba, mellettünk kenyeret és apróságokat árultak a jövő-menő népeknek. (…)

Mindenki előszedte a piknik kosarát (kajás hátizsák, szatyor, mifene) és amit csak tudtunk, adtunk a lányoknak, akik boldogan húzódtak félre. Még láttuk, ahogy nagyobb legények körbeveszik őket és kicsavarják az almát, kekszet a kezükből.

Persze nem lehettek 10 m-nél messzebb, így gyorsan rendet raktunk, minden visszakerült oda, ahova való, a lányok boldog mosollyal nyugtázták ezt.

Mi pedig vártunk. Aztán vártunk és vártunk és vártunk.

Majd még tovább vártunk. (…)

És vártunk… Lassan előkerültek az ebédek, nekem még maradt egy kis Rákóczim, azt végeztem ki, igaz, csak kukorica kenyér jutott mellé, de ha az van, hát az van. 🙂

És akkor föltűnt két jégkrém árus, és a közben népesre növekedett gyereksereget látva (a hír, hogy itten akár potya kaja is lehet, úgy tűnik gyorsabban terjed, mint egy komolyabb járvány, vagy ilyesmi), gondoltam egyet: vettem 20 darab jégkrémet.

A hírre egy pillanat alatt megtöbbszöröződött az állomány, hogy honnan kerültek elő, rejtély. Sorba állítottuk őket, de hiába hirdettem ki azt, hogy csak az kap, aki 1 m alatt van, nem apadt a nép.

Végül a sofőrünk vette kezébe a dolgokat, elvágott minden jégkrémet ketté és úgy már elképzelhető volt, hogy jut mindenkinek.

Elindult az osztás katonásan, a kicsik boldog örömmel futottak el a szerzeményükkel a kocsik mögé. Ahol aztán odaadták azt egy nagyobb gyereknek, és rohantak vissza másikért. na azért ezt ilyen rövid idő alatt leszervezni… Ügyes!

Persze a sofőrünk, és a magukat önkéntes jégkrémosztó specialistának kinevezett helyi felnőttek ezt kiszúrták, és véget vetettek az ilyesfajta biznisznek.”

Aztán egy idő után megjött a komp is, de hogy akkor mi történt, azt már az eredeti bejegyzésben olvashatjátok el.

Viszont van egy géppuskám

Share.

About Author

Leave A Reply