Ennél többre értékelem magam

3

Töprengtem egy ideig, megjelentessem-e ezt a történetet, amiért most mégis itt olvashatjátok ezt a történetet, az az, hogy érzésem szerint egy meglehetősen elterjedt látásmódot jelenít meg. Úgy érzem, a szerzője, Eszter, már eldöntötte, hogy el szeretne menni Magyarországról, abban azonban nem vagyok biztos, hogy tudja, mivel jár mindez.

„Régóta olvasom a blogot, és tudtam, hogy egyszer eljön az idő, amikor én is leírom a saját történetemet – egyelőre még Magyarországról. Amikor rátaláltam az oldalra, akkoriban kezdett el foglalkoztatni bennünket a külföldre költözés gondolata.

Mivel nem egyedül vagyok, hanem ketten a párommal, mindez megspékelve 16 év korkülönbséggel a párom javára, nem volt egyszerű a döntéshozatal. Mára úgy gondolom, hogy minden rendben (vannak persze negatív felhangok, de ezek nem elsősorban ellenünk irányulnak, hanem alapvetően a külföldre menés ellen). Az már biztos, hogy megyünk, egyelőre még az időpont képlékeny.

Ebben majd kérem szépen a hozzászólók segítségét, hogy szerintük mikor érdemes menni, mert annyi minden kavarog a fejünkben, hogy úgy érzem képtelen vagyok meghozni a JÓ döntést.

47 év után újra elölről?

A páromnak – mint talán sok más embernek is – volt már többször olyan gondolata, hogy vajon milyen lehet más országban élni? Nyelvtudás híján, és olyan pár híján, aki erősítette volna benne ezt a vágyat, eddig ez csak – mondjuk úgy – vágy, vagy gondolat maradt. Mára azonban olyan nehézségekkel kell szembenézünk, már párként, hogy úgy tűnik nem maradt más választás: indulunk.

Természetesen voltak aggályok, vannak is a mai napig, de a legkomolyabb talán az volt, hogy 47 évesen öregnek érzi magát egy újrakezdéshez. Ebben sikerült meggyőznöm, hogy ez nem igaz ok, sőt olyannyira, hogy mára már ő jobban várja az indulást, mint én.

Mivel komolyan és lehetőség szerint hosszútávon gondolkodunk, amennyire itthonról lehet, szeretnék biztosra menni: angol nyelvtudás híján nem indulunk sehova, ezért kb. másfél hónapja angolul tanulunk, és hála istennek, ahogy gondoltam – csak megérzés volt, de bejött – hogy páromnak nagyon fog az agya az idegen nyelv befogadására.

Bármilyen negatív felhangja is van annak a mondatnak, hogy ő 47 évesen új életet kezdjen-e, én pozitívumként értékeltem, hiszen, nem utasította el az ötletet rögtön. Sőt! Elkezdett foglalkozni vele, szakmájából adódóan sok emberrel találkozik, és amikor beszélgetett velük erről, mindenki azt mondta, hogy ha teheti, menjen.

Első kétségeink elmúltak, és jöttek olyan élethelyzetek, melyek lassan, de biztosan a határ felé löknek minket.

25 év után vége?

A párom 1987-ben kezdett el dolgozni, 22 évesen. Akkor szerelt le a katonaságtól, egy év múlva megnősült, így olyan munkát kellett találnia, ahol nem tapasztalat alapján adnak fizetést. Két szakmája a villanyszerelés és az autószerelés egyaránt ilyen volt.

Volt azonban egy olyan szakma, ahova tapasztalat nélkül felvették: a Főtaxihoz ment el dolgozni alkalmazásba. Akkor még csak egy B-kategóriás jogosítvány kellett mindehhez, saját autóra nem volt szükség. A Főtaxitól ketten béreltek egy autót, egyikük nappal (a párom), a másik éjszaka dolgozott. Fix fizetést kaptak, bejelentést, autót. A taxizásból összeszedett pénzt műszak végén le kellett adni, a borravaló az övék volt.

Mindenki, aki 1989 előtt kezdett ebben a szakmában dolgozni azt mondja, nagyon jó világ volt – egészen a blokádig. A taxis-blokád után, mely egyben egy mérföldkő is volt, rengeteg olyan emberrel töltötték fel a taxi-társaságokat, akik évek óta munka nélkül voltak, vagy nyugdíj mellett azt kiegészítve jöttek el dolgozni. Ez sokban nehezítette páromék munkáját, elkezdődtek a “belharcok”.

Akkoriban terjedt el, hogy saját autóval is lehetett már munkát vállalni, így a legegyszerűbb volt taxizni: egy B-kategóriás jogosítvány és egy autó kellett hozzá. Ez a helyzet csak rosszabbra fordult a Rendszerváltás után, amikor is szó szerint egyik napról a másikra az alkalmazotti jogviszonyt felváltotta a vállalkozói.

Nem volt választás, senkit nem kérdeztek meg, hogy akarja-e. 1990. január 31-én még alkalmazottak voltak, február 1-jén már nem. Senki nem tudta hogyan lesz tovább. Volt saját autója, és innentől mindent neki kellett megtermelnie: a benzint, az autó javíttatását, a járulékok befizetését, és nem utolsósorban egy úgynevezett tagdíj befizetését is, amiért egyáltalán egy taxitársaságnál dolgozhat. Ennek az összegét nem írom le, de havi szinten értendő sok nullás összegről van szó.

Nem akarom magunkat sajnáltatni, nem erről szól ez a cikk. Egyszerűen azért írtam le ezeket, mert saját tapasztalatból is tudom, mennyire ellenségesek az emberek a taxisokkal szemben, miközben alig tudnak erről bármit is.

Lehetetlen feltételek

Azonban térjünk vissza a cikk eredeti témájára, arra, hogy végül mi is volt az, amiért arra jutottunk, hogy elmegyünk ebből az országból. Része van ebben annak, hogy bár a párom dolgozik, mintha nem is dolgozna, az én munkanélküliségem, és az olyan intézkedések, amelyek az elmúlt fél évben történtek Magyarországon, nem utolsósorban pedig a lakosság folyamatos kivándorlása külföldre egy jobb élet reményében.

A párom munkáját ellehetetlenítik az olyan intézkedésekkel, melyek következő év januártól lépnek életbe. Gondolok itt a 10 évnél idősebb autók, és a 10 évnél fiatalabb, de bizonyos feltételeknek nem megfelelő autók taxizásból való kivonására, az autók lefóliázására, hogy egységesek legyenek a budapesti taxik, aminek költsége megközelíti a 200 000 forintot / autó, mindezt természetesen az alvállalkozóknak kell(ene) fizetni.

Mindezen intézkedéseket úgy gondolják bevezetni (hozzáteszem nem az intézkedések ellen vagyok, csak azt gondolom, hogy az ország jelenlegi helyzetében nem ezzel kellene foglalkozni, és nem azokkal az emberekkel kellene “kiszúrni”, akik munkahelyet teremtenek maguknak), hogy a fuvardíjakat kb. 6-7 éve nem emelték fel.

Magyarán párom még mindig ugyanazért az alapdíjért és kilométerdíjért szállítja az utasait, mint amikor belépett ebben a cégbe. Igaz, hogy azóta mindennek az ára felment (a közlekedésé is, a benzinről nem is beszélve), az ő tarifájuk nem.

A teljes ellehetetlenítés elkezdődött, és azt hiszem, nem kell mondanom, hogy az alvállalkozók többsége 45 év felett van, tehát, ha nem tud taxizni, vajon mihez kezd? Hiszen az álláshirdetések mind arról szólnak, hogy olyanokat keresnek, akik fiatalok, de van gyakorlatuk, és mindezért “versenyképes fizetést” ajánlanak: 90-100,000 forintot. Természetesen bruttó bér ez.

Kérdem én, kivel versenyezzenek ezért a pénzért? Legfeljebb a kezdő orvosokkal. A párom autója egy jó állapotban lévő Opel Vectra, a gyártás éve 2002. Ugye nem kell újra leírnom, hogy vajon mi lesz? Igen, 25 év után valószínűleg vége! És utána?

Anglia

Tavaly novemberben én az addigi munkahelyemet felváltottam egy akkor jobbnak tűnővel. Egy kereskedelmi bankban helyezkedtem el. Hamar bebizonyosodott, hogy, a „multi-szemlélet” nem nekem való, június óta itthon vagyok.

Nem gondolom, hogy rosszul döntöttem, sokkal nyugodtabb vagyok, mióta nem dolgozom. Július elején regisztrált munkanélküli lettem, és bár mindenki úgy tudja, hogy a munkanélküli járadék 90 napra szól, azt elfelejtették mondani, hogy csak akkor, ha a járadékra jogosultnak van 900 nap összefüggő munkaviszonya.

Nekem nem volt, így csak 63 napra kapom a lehető legmagasabb összeget: 93.000 forintot. Ja, ez bruttó, ebből 20 százalékot még levon az állam. Munka pedig nincsen, talán most beleszólt a nyár is ebbe – de Uram bocsá’ 70-80.000 forintért, olykor akár tíz-tizenkét órában nem fogok elmenni dolgozni, mert ennél sokkal többre értékelem magamat. Van két nyelvvizsgám, egy főiskolai végzettségem, és 2 OKJ-s végzettségem is, így ezekkel a képesítésekkel többet várok/várnék el.

A közelmúltban történt intézkedések bennünket arra ösztökéltek, hogy menjünk. Egyikünknek sincsen “munkaundoritisze”, csupán nyugodt körülmények között szeretnénk dolgozni, úgy, hogy mindezt még meg is fizessék. Nem akarunk multi-milliomosok lenni, csak olyan szinten élni, hogy ne legyen gond akár egy utazás, akár egy ruhanemű megvásárlása a hónap végén akár, és ez ne azt hozza magával törvényszerűen, hogy ha cipőt veszünk, akkor nem fizetjük be a gázszámlát.

És hogy miért éppen Anglia? Innen Magyarországról úgy gondoljuk, hogy az ottani gazdaság biztos(abb) lábakon áll az itthoninál, még úgy is, hogy pontosan tudjuk, külföldön sincs kolbászból a kerítés, hogy ott is meg kell dolgozni mindenért, de ha megbecsülnek, minden könnyebben megy.

Kártyában az igazság?

Egyetlen szépséghibája van ennek a történetnek, mégpedig az, hogy a párom meglehetősen babonás. Történt így, hogy elmentünk (az ő kezdeményezésére) egy kártyavetőhöz, aki egyébként a párom rokonságába tartozik, és mindemellett tudni kell róla, hogy alapvetően a külföldi letelepedés ellen van. NEM az ellen, hogy mi elmenjünk, hanem az ellen, hogy ennyien külföldre készülnek. Persze nem szeretné, ha elmennénk, de állítása szerint, neki az a jó, ami nekünk…

Visszatérve tehát, elmentünk hozzá, mert a párom szerette volna, ha kártyán kirakjuk. Kiraktuk – bár nem értek hozzá, és én úgy gondolom, hogy nem kell, nem szabad teljesen komolyan venni ezeket a dolgokat – és az jött ki, hogy ne menjünk, mert nem lesz jó, sőt sokkal rosszabb. Az jött ki, hogy egy év múlva már nagyon jól fogunk élni és tartós jólétben lesz részünk. Anyagi problémáink is megoldódnak.

Mondom, nem értek hozzá, nem akarok könnyelműen ítélkezni, csak furcsának találom azt, hogy amíg itt azt látjuk folyamatosan, hogy egyre rosszabb az életszínvonal, ugyanazért a munkáért egyre kevesebbet fizetnek, addig egy év múlva “Kánaán” lenne? Éppen itt? Valahogy ezt nehezemre esik elhinni… Mindenesetre a végeredmény várható, gondolom, már az olvasóknak is: párom – bár még nem meggyőződve – de nem szeretne jönni. Azt mondja, minek jöjjön el, ha kinn rosszabb lesz?

Jelenleg itt tartunk, nagyon remélem, hogy ha látja, hogy nem jobb egy éven belül, belátja, hogy a kártya is tévedhet, és újból megjön a kedve az utazáshoz, a döntéshez.

Kérek szépen mindenkit, hogy ha van olyan használható jó érvetek, amivel meggyőzhető lenne, írjátok meg nekem!”

(A történet eredetileg a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

3 hozzászólás

  1. Mit is lehetne erre mondani? Ha a párod ennyire babonás, talán meg lehetne kérdezni akár egy másik jósnőt, aki nem rokon és nem elfogult 😉 Mondhatnám azt is persze, hogy egy ilyen fontos döntést függővé tenni egyetlen (erősen előítéletes) jóslattól több, mint könnyelműség. A ti életetekről van szó, és nem a jósnőéről. Attól az embertől meg meneküljetek, de nagyon messze, aki meg akarja mondani a tutit mindenféle nem bizonyított, valójában csupán az emberi hiszékenységből eredő különlegesnek mondott hatalmánál fogva – és ha jól olvasom, ez a rokon valami ilyesmi lehet.

    Megértem a párod annyiban, hogy bizonytalan, valamilyen jelre vár, egy harmadik személytől (akiről feltételezi, hogy a jövőbe lát és akiben ő maradéktalanul megbízik) határozott megerősítést arra vonatkozóan, hogy az indulás időszerű és minden sokkal jobb lesz odakint rövid időn belül és érdemes elmenni. De nem ezt kapta, így ez a mérleg nyelvét a “nem” fele döntötte. A jövő részleteiben nem megmondható! Talán valamiféle körvonal kirajzolható, de csakis a jelen (és esetlegesen a múlt) ismeretének függvényében. A jövő a jelenből ered (a jelen pedig a múlt következménye)! Attól függ, mit csináltok a jelenben. Ha totojáztok, várjátok, hogy mások döntsenek felőletek, akkor az is történik. Majd mások döntenek rólatok, hiszen nektek úgyis mindegy (illetve a párodnak – a helybenmaradás ezt sugallja). Ám ha mertek váltani, változtatni, még jól is elsülhet a dolog. A nyelvtanulás/tudás és egy idegen ország életének megtapasztalása úgy gondolom, csakis nyereség lehet! Ezzel gazdagodik a személyiségetek mindenképp. Persze, a veszteség is benne van a pakliban (elsősorban anyagiakra gondolok), de itt, Mo-tól nyugatra a 47 éves ember még Ember, és nem leértékelt dolog, ha szorgalmas, kitartó és reális elvárásokkal van önmaga és új országa felé. Nehéz az út, nem egyszerű, sokan írtak már erről a neten és sokfele, sokmindent, sokmindenről, de ha nem tesztek semmit azért, hogy jobb legyen, akkor bizony nem is fog jobbrafordulni semmi. Még lehet reménykedni a lottó főnyereményben is, deháááát…. ahhoz is kell valami…. Minimum egy szelvény;)

  2. Ezóta a történet óta eltelt több mint két év tehát minden reagálás okafogyottá vált.
    Érdekes lenne tudni mi történt velük azóta.
    Egyet tudok hasonló helyzetbe kerülteknek javasolni.
    Csak teljes szívvel és ELSZÁNTAN szabad belevágni.
    Én is 47éves voltam mikor kijöttünk minden hidat felégetve alignyelvtudással gyerekkel.
    Félszívvel nem megy. Hezitálva nem megy. Ha egyetlenegyszer kint elhangzik hogy “ugye megmondtam” az a vég.
    Márpedig kudarcok is érik az embert és olyankor könnyű lenne odavágni a másiknak.
    Nem szabad.
    Csak előretekinteni és BÁRMI történik menni előre.
    A kártyás dolgot meg jobb ha nem kommentálom.

    • Nagy hídfelégetés azthiszem nálad azért nem volt, hiszen van hová hazamenned Magyarországon, söt a nyugdíjas éveidet is ott képzeled el. 🙂

      Amúgy meg igaz: ez az írás régi, kitudja hol rakatnak ma kártyát . 🙂

Leave A Reply