Ember és hegy küzdelme Amerikában

0

Az amerikai Maine államról a legtöbb embernek alighanem Stephen King jut elsőre eszébe (nem véletlenül kapta ezt a címet Zoli kétrészes minisorozatának előző része), pedig egy kifejezetten gyönyörű, hangulatos országrészről van szó hegyekkel, moose-okkal (még ha láthatatlanok is…) és egyéb kalandokkal. Folytatódjanak hát Zoli kalandjai!

A Baxter Nemzeti Park

Mint minden vakáció, ez is a végéhez közeledett. Miután (fel)szedtük a sátorfánkat, elindultunk még északabbra a szárazföld belseje felé. Ezzel búcsút intettünk a fenyőillattal megbolondított sós-párás levegőben hallható állandó morajlásnak, s magának az Atlanti-óceánnak is.

Hozzávetőleg 3-4 órányi autóút várt ránk, mielőtt megérkeztünk az Appalache hegység legmagasabb pontját (Mt. Katahdin) is rejtő parkba. A Baxter Állami Park hatalmas területen fekszik (nagyjából 800 négyzetkilométer) és annak idején az egész egy maine-i kormányzó kezében volt (Percival P. Baxter), aki aztán szép lassan az államnak adományozta a földeket.

A bejutásnak megvan az ára: egy napra 15 dollárt kérnek el. Azonban, ha több napra megyünk, akkor érdemes a szezonális „bérletet” megvenni, amely – ha emlékeim nem csalnak – 40 dollárba került.

A park kapujánál megállva kitöltenek egy lapocskát rólunk, amelyen megkérdezik, hogy aznapra mi a tervünk és elkérnek egy telefonszámot, amit vész esetén fel lehet hívni.

Fagerendák, mint ösvény

Ebben a parkban nem töltöttünk ugyan túl sok időt, azonban a rendelkezésünkre álló 3-4 napra megfelelő mennyiségű túrát terveztünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkora az egész terület, hogy minimum egy hétre vagy 10-12 napra kell jönnie annak, aki jobban meg szeretné ismerni ezt a parkot.

A flóra itt már teljesen olyan, mintha Kanadában lennénk: a rengeteg tóval itt-ott megszakított, néhol lápos, ingoványos füves síkságok váltakoznak dombokkal és hegyekkel, melyek úgy néztek ki, mintha egy hatalmas összetoldozott takaróval fedték volna le.

A zöld szín különböző árnyalataival operáló fenyőerdők uralmának csak a zord sziklák és a rikító őszi színek pompájában tündöklő lombhullató erdők tudtak csak megálljt parancsolni.

Kalandot keresel, vagy jobb életre vágysz külföldön? Válogass álláslehetőségek közül itt!

Az egyik ok, amiért rengeteg ember jön ide az az, hogy itt meglehetősen nagy populációban élnek a moose-ok. Ezek hatalmas, akár 2 tonnás súlyúra is megnövő szarvasfélék.

Azonban a fekete-medvék és a fehér-farkú őzeknek is otthont adó erdős terület nagysága miatt igen szerencsésnek kell lennünk ahhoz, hogy megpillantsunk, urambocsá’ le is fotózzunk egy-egy példányt.

Ha moose lennék, ide simán eljöttem volna, hogy igyak egyet

Sajnos nem sikerült megpillantani egyetlen egyedet sem, pedig eljutottunk olyan tökéletesnek tűnő rejtekhelyekre is, ahová – ha én moose lennék – bizonyára szívesen ellátogattam volna.

Párszor összefutottunk (fél)profi természetfotósokkal, akik elmondták, hogy van amikor 6 hétig (!) vannak a parkban és jó, ha 2-3 fotón sikerül megörökíteni ezeket a hatalmas, ámde igen kényes(nek tűnő) teremtményeket.

Tapasztaltabb moose-fotósok elmesélték, hogy a következő esetekben nehéz őket lencsevégre kapni: ha túl meleg van, ha túlságosan fúj a szél, de azt sem szeretik, ha esik az eső. Mondjuk elsőre úgy gondolnám, hogy az emberek sem a kedvenceik.

A Kidney és Lily Pad Pond túra

Az egyik napon még nem igazán forrta ki magát, hogy merre is induljunk, így nagy segítségünkre volt a bejáratnál az egyik idősebb parkőr. Ő javasolta, hogy csináljunk egy olyan kombinált túrát, amelynél többször is vízre kell szállnunk és kenuval kell eljutnunk egyes pontokig.

Mivel még nem volt kenus tapasztalatunk, ezért valamiféle jóleső kis izgalommal a szívünkben érkeztünk meg a túra kiindulási helyére. Itt betértünk a parkőrök irodájába, ahol készségesen elmagyarázták, hogy hol találjuk a lapátokat és mentőmellényeket, valamint elmondták, hogy a kenuzás díját (egy dollár egy vízen töltött óra) majd tegyük bele a becsületkasszába.

Az első kenus etap teljesítve

A túra menete úgy nézett ki, hogy először átkeltünk egy tavon, majd utána kenunkat hátrahagyva, de lapátjainkat magunkkal cipelve egy rövid kirándulással elérkeztünk a következő helyszínre, ahol már vártak minket az újabb kenuk.

Itt ismét kenuba kellett szállnunk, majd egy mocsaras területen keresztülvezető, keskenyebb csatornán kievezve egy másik tóhoz jutottunk. Ezen is átevezve a soron következő szárazföldi túra vette kezdetét egészen a célig, amely egy vízesés volt.

A szeptember végi napsütés által langyosra melegített sziklákon eltöltött pihenő végén elindultunk, hogy – most már, mint tapasztalt kenusok – visszatérjünk a kiindulási helyre.

Összességében az egész túra egy nagyon érdekes és különleges élmény volt számunkra. Szerintem az egyik legnyugodtabb és legszebb nap volt, amint a természet által létrehozott medence vize hatalmas tükörként verte vissza a tavat körülölelő hegyek és fenyvesek képét.

Az égen csak az Aigner Szilárd-féle szépidő-felhők szakították meg a szikrázó napsütés meleg egyhangúságát, miközben a tájra rátelepedő csendet csak lapátjaink merítésekor keletkező halk csobbanások törték meg.

A túráról visszatérve beletettük a pénzt a becsületkasszába és továbbindultunk egy másik, kisebb kirándulásra, ahol reményeink szerint majd moose-okat is láthatunk.

Nem láttunk. De az USA keleti felének legmagasabbik hegyének tiszteletet parancsolóan a táj fölé magasodó tömbje emlékeztetett arra, hogy bizony van még egy olyan kirándulás, amit meg kellene csinálnunk, ha már itt vagyunk.

A Mt. Katahdin túra

Amit mindenképpen szerettem volna, ha már itt járunk, az a Mt. Katahdin „meghódítása”. Ugyan csak 1600 méter magasan van a csúcs, de azért mégiscsak ez a hegy a híres Appalache-túraútvonal legmagasabb pontja (és egyben annak északi végpontja is).

Több oldalról is fel lehet jutni a hegytetőre. Az általunk kiválasztott útvonal a hegycsúcsot dél-nyugati irányból közelítette meg és kb. 400 méteres tengerszint feletti magasságról indult.

Mielőtt nekivágtunk a kirándulásnak, egy füzetbe be kellett írni, hogy mikor indultunk és hány ember van velünk, majd visszaérkezéskor az időpontot újra le kellett jegyezni.

Az út kezdeti szakaszán lombhullató erdők színes, zörgő avarszőnyegén vágtunk át, melyet egyre sűrűbben szakítottak meg sziklák. Később lassan elmaradoztak ezen fák és csak egy-egy igazán szívós és kitartó példányuk zavarta meg a fenyvesek büszke és délceg csoportjait.

Majd ezen fenyők karcsú és sudár példányai is lassan leadtak fölényességükből, s egyre apróbbá szelídültek, ahogy egyre feljebb jutottunk a hatalmas sziklatömbök rideg birodalmába.

A szemfülesek észrevehetik a kék turistajelzést, amely átvezet a sziklamezőn

Utunk során kellemes 50-60 km/h-s északi széllökések cirógatták arcunkat. Azt hiszem először itt kellett volna gyanút fognunk, hogy a hegynek most nincs túl sok kedve fogadni minket, de egyszerűen csak haladtunk tovább.

A természet egyre folyamatosabbá váló fagyos leheletétől egyre többször éreztük, hogy mosolyunk nem őszinte. De haladtunk tovább rendületlenül.

Felhőhatárban

Aztán a csúcstámadás utolsó szakaszához érve éreztük, hogy itt bizony nem csak móka és kacagás lesz. Ezen rész – melynek legvége szégyenlősen a száguldó felhők mögé rejtette kőbe vésett arcát – csak és pusztán hánya-veti módon egymásra dobált sziklák tengeréből állt.

Itt már egyre erősebben tombolt a szél, ami egy nagyon érdekes kontrasztot teremtett az amúgy szikrázó napsütéssel. Óvatosan és relatíve lassan kellett haladni, hiszen egy erőteljesebb fuvallat könnyen ki tudja billenteni az embert, amint éppen egyik szikláról mászik a másikra, mint valami hegyi zerge.

Amikor felértünk mi is elmerültünk a felhőkben és rájöttünk, hogy egy kb. másfél kilométeres, enyhén emelkedő platón kell még átküzdeni magunkat, ha el szeretnénk érni a csúcsot.

Itt már teljes erővel tombolt a csontig hatoló jéghideg pokol. A szél úgy gondolta, hogy nem akar (meg)kegyelmezni és beállt egy kellemes 110-120 km/h-s sebességre.

Azt hitte, hogy ki tud velem tolni. Bizonyára, de nem ma…

Így tehát a folyamatos oldalszél és szemerkélő eső, a 4 fokos hőmérséklet (a szél miatti hőérzet simán nulla fok alatt volt) és a néhány méteresre csökkent látótávolság az előrehaladásunkat nem annyira segítette.

Itt volt az a pont, amikor már nem érdekelt a kilátás (ami ugye most alapból nem adatott meg), nem érdekelt, hogy meddig tart még az út, de úgy voltam vele, hogy velem aztán nem fog kibabrálni ez a hegy. Ez már az ember és a hegy közötti küzdelemről szólt.

Sikerült! Igen, odaértem! Azonban azt hiszem sokan tudják, hogy egy hegyre nem csak fel kell menni, de le is kell tudni jönni. A sziklatömbös ereszkedést nem kívánom senkinek, bár már felfelé menet bevillant, hogy bizony itt fogunk majd leereszkedni.

A Nap hiába sütött, a szél tovább tombolt és azokat a fránya sziklákat sem faragták kisebbre. Ebből kifolyólag a nap végére a lábamon keletkezett horzsolások száma több volt, mint amit szerettem volna.

A lefelé tartó út nem volt túl biztató…

Miután visszaérkeztünk találkoztunk egy hölggyel, akivel már felfelé menet összefutottunk, de ő visszafordult. Hitetlenkedve nézett ránk és büszke volt ránk, amiért megcsináltuk.

Őszinte leszek: én is büszke voltam magunkra, mert ugyan a megtett teljes szintkülönbség „csak” 2400 méter volt, de a körülmények sokat nehezítettek az egészen.

Lentről visszanézve pedig egészen szürreális volt az egész, hiszen az „előbb” még odafent küzdöttünk, most meg már idelent a bágyadt őszi napsütésben jólesően zsibongó és égő arcomra próbálok laza arckifejezést ölteni: hát ja, persze megcsináltuk, kein Problem – ahogy egy tanult eszkimó mondaná.

Remélem, hogy sikerült kedvet hoznom ehhez a nem túl nagy államhoz, mely kicsit méltatlanul van mellőzve az év legnagyobb részében. Aki kicsit is szereti a természetet annak – szerintem – szinte kötelező ide, az USA észak-keleti szegletébe ellátogatni, ahol az óceán ostromolja a meredek sziklafalakkal és fenyvesekkel borított szárazföldet, s melynek belsejében ezernyi kisebb-nagyobb tó bújik meg a végtelen erdőségek által takart lankás dombok, s hegyek között.”

Ha te pedig szívesen olvasnál még Zolitól, látogass el blogjára, a Boly(on)gó életre!

Szívesen kipróbálnád magad külföldön? Válogass több száz állásajánlat közül!

Share.

About Author

Leave A Reply