Elő a bringával!

0

Kerékpározni jó, pláne akkor, ha nem csak szeret az ember, de van is hol. Az Élet a határon túl blog szerzőjének és családjának van is hol Németországban, ahol ráadásul az iskolák bátorítják is erre a gyerekeket. Amiből persze azért néha adódnak nehézségek…

„Egyik nap kisebbik úgy érkezett haza az iskolából, hogy márpedig biciklizni kell, mert van valamilyen verseny az iskolák között, hogy ki mennyit biciklizik. Arról nem volt információja, és jelenleg sincs, hogy meddig tart a verseny, de ez nem is lényeges.

Akkoriban még egyáltalán nem volt jó idő, sőt még havazott is, így teljes lelki nyugalommal jegeltük a témát, mondván, ilyen időben, meg egyébként is, meg messze lakunk, meg nehogymá, meg majd leizzad, megfázik, hogy cipeli a táskát, trombitát, elütik, elesik, összetöri magát meg ilyesmi.

Rengeteg ellenérvünk volt azzal kapcsolatban, hogy biciklivel járjon kisebbik iskolába. Az ellen nem volt kifogásunk, hogy szülői felügyelettel járjon hétvégén biciklizni, mivel hetente egyszer kell bediktálni, hogy ki hány km-t ment előző héten.

Nem, senki nem ellenőrzi a bediktált adatok valóságtartalmát, de kisebbik kijelentette, hogy ő nem fog hazudni, csak valós tényleg letekert km-t hajlandó mondani, és soha nem is biztatnánk csalásra. A verseny határozott célja, hogy rávegye a gyerekeket, hogy biciklivel járjanak iskolába, autó vagy busz helyett. (…)

NÉMETORSZÁGI MELÓK EGY HELYEN

Mivel nagyobbiknak elindult a vitorlás szezon, így egy csomó olyan idővel rendelkeztünk hétvégén, ahol kisebbik ráért nyaggatni a biciklizéssel. Mint korábban említettem, nem volt az ellen kifogásunk, hogy szülői felügyelet mellett biciklizzen. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy velem, mivel a Zuram kifejezetten nem kedveli a biciklizést, és akkor még szépen fogalmaztam. (…)

Nem panaszkodhatunk, bármerre is szeretnénk menni van kerékpárút. Ahhoz képest, hogy egy olyan városban élünk, mely autógyártásra szakosodott, és ehhez mérten a szolgálati és egyéb autók száma igen-igen magas, elég sokan bringáznak.

Főleg a gyerekek és az idősebb korosztály, utóbbiak általában elektromos rásegítéssel, tehát már egyáltalán nem szégyellem magam, ha az emelkedőn megelőz egy 70 körüli néni, és még csak nem is erőlködik. Annál rosszabbul esett, amikor megelőzött bennünket egy futó, de kisebbikkel erről inkább nem is beszélünk.

Kisebbikkel elindultunk az első utunkra, össze-vissza amerre kedvünk tartotta. Elsőre 24 km-t mentünk, és meg kell mondjam őszintén, hogy azon kívül, hogy elfáradtam még a fenekem is igen-igen fájt.

Másnap amikor az iskolában be kellett diktálni, hogy ki hány km-t tett meg, kisebbik is büszkén mondta a 24-et, 0 helyett. Kérdésemre, hogy szólt-e hozzá bárki bármit is, nemmel felelt, mondván, hogy az egyik srác 130 km-t mondott, és azt nehéz túlszárnyalni, hát még elhinni, pláne, hogy a srác az iskola mellett lakik, és gyalog 2 perc alatt ér be, de ha 130, akkor 130.

Szemrebbenés nélkül írta fel az eredményt az osztályfőnök. Ebből természetesen az következett, hogy a 24 az a semmi, még többet kell biciklizni, és így is tettünk. A km szám egyre nő, a fenekem továbbra is fáj. (…)

A versenyt kitalálók elérték a céljukat, legalábbis kisebbik osztályában, a gyerekek egymást kezdték biztatni, hogy járjon mindenki biciklivel, és már egyre többen választják a biciklit.

Nagyobbikéknál nincs ilyen verseny, de tegnap már ő is közölte, hogy időnként ő is menne ám biciklivel szívesen, habár elsőre közölte, hogy felejtsük el, ő ugyan nem, most azonban már menne ő is, és fog is.

Én sem tettem le a biciklizésről, ha be kell szaladni a városba, és nem kell cipekedni, akkor kisebbikkel egyből a bringát választjuk. Pláne ebben az időszakban, amikor olyan szép helyeken mehetünk.”

A teljes posztot itt találjátok. Ti mennyit használjátok a bringát?

Alternatív Magyarország egy német kisvárosban

Share.

About Author

Leave A Reply