Élet egy orosz halászhajón

0

Komfortzóna a nullán, fogmosásra tengervíz, a kaja van, de szinte minek – körülbelül ezekre számíthat az, aki elolvassa Gábor balti-tengeri kalandjainak következő részét. Mert az első, leginkább az előkészületekkel foglalkozó rész (amit itt olvashatsz el, ha kihagytad volna) után most igazán beindulnak a kalandok, hiszen hajóra szállunk.

Az elindulás

Akkor haladjunk sorjában! Moszkvából gyorsvonattal jutok el Szentpétervárra, ott egy éjszakát töltök egy rettenetesen szockó hotelban, ahol gyönyörű virágok pótolják néhol a betont nem-borító vakolatot. (Hülyén hangzik, de nézd meg a fotókat – imádom az ilyeneket).

Másnap reggel elindultunk egy kisbusszal a Ljebazsij-félszigetre, a Szosznovij Bor nevű város mellé, ahonnan elstartol a hajó. Útközben érintjük a Shepelovskij világítótornyot, illetve kettőt is belőle – az egyik használaton kívüli, amire fel is mászhattunk.

A környezet pazar – már-már olyan, mintha valami egzotikus, vad szigeten járnál: dús parti mohaszőnyeg, színes virágok sokasága, csipkézett partszakaszok, böhömnagy kövek fogadnak, mindezt megbrutítja a háborgó tenger, hideg eső – na mondom, jó helyre megyünk, pedig ez még csak a Balti-tenger „széle”. Az idő rossz – van vagy +10 fok, eső, szél…

Node a rozzant vaslépcsőkkel felszerelt mintegy húszméter magas régi világítótoronyra való feljutás mindenért kárpótol egy pillanat alatt: az érzés, hogy egy tengeröböl felett levitálsz egy számodra totálisan ismeretlen helyen, teljesen ismeretlen emberekkel, egy régi vastákolmányon esőben és szélben – no az mindent visz.

A másik világítótorony van vagy ötvenméteres, modern, működik, és nem lehet hozzáférni. A túra egyébként erre „is” specializálódik: a régi világítótornyokat szeretné megvizsgálni, amelyek műemlékvédelem alatt állnak, hogy azok hogyan viselkednek a modernek árnyékában, van-e még ma funkciójuk egyáltalán, és így tovább.

„Potyautasok”

Ezután érkezünk meg a kikötőbe, ahol már vár minket a kreatív elnevezésű “AE0007RUS47” hajó, amit én persze gyorsan átkeresztelek Iván Bondra. Rajta kívül még egy hajó áll itt, és az is pont ugyanilyen, mint ez, és mindkettő tulaja is egy.

A Balti-tengeren nem lehet hajókázni „csak úgy” – különleges engedélyek kellenek ide, szinte csak hadihajók járkálnak, Iván Bond a kivétel.

A halászhajóból utasszállítóvá előlépett hajó nagyon, nagyon kicsi – hirtelen azt se értem, melyik az utas, melyik a kísérő, ki a személyzet, annyira sok ember mászkál fel és le.

Amikor már bepakoltunk, még így is sokan maradunk, és egyszer csak elindul a hajó, és akkor realizáljuk, hogy itt bizony nincs visszaút, kicsit többen vagyunk, mint kellene. Vagy úgy is mondhatnám – több ember van, mint például alvóhely a hajón…

A vezetőfülkében is áll vagy négy ember, egy gumipapucsos-kezeslábasos faszi összevissza rohangál a fedélzeten (azt rögtön levesszük, hogy ő a „steward”), valamint vagyunk mi tizenhárman, és még két számunkra teljesen beazonosítatlan ember is.

És ekkor derül ki, hogy ezek bezony „potyautasok”, a „kapitány fusija ők” – akiket ugyanerre a túra rángatott be, kis extra lóvéért.

Kérdezzük: „De hát ezek az emberek kicsodák, és hol fognak lakni a hajón? Mit fognak enni? Egyáltalán hogyan képzelik, hogy egy befizetett túrára elhoznak idegeneket is, ráadásul engedélyük sincs?”

A kapitány (egyébként egy nagyon zord, marcona alak), így felel a csoportunk vezetőjének: „Az nem a te dolgod. Te a te csoportoddal foglalkozz”.

Komfortzóna a nullán

Paff, jó a kezdet, mondhatnám. Legalább az a szerencse, hogy alvóhely annyi van, ahányan mi magunk vagyunk: mindenkinek jut egy kis fadekli, hisz a halászhajó belseje lett kicsit átalakítva, hálószobásítva.

Kurvára kényelmetlen az egész, nagyon úgy érzem magam, mintha a „Fekete vitorlák” c. sorozatnak egy orosz, fapadosra-butított változatában lennék, ahol mindenkivel meg kell osztanod az életteredet, ahol a komfortzónád a nullára csökken.

Említem az egyik embernek, hogy ha éjszakára le merik csukni a kajütfedőt, akkor kimegyek aludni a fedélzetre. Csak mert ha itt fingik valaki egyet az éjszaka a kábé 8 négyzetméteren, egy lezárt raktérben, akkor nem kell ide gyilkos Feketeszakáll, meg háborgó tenger, meg cunami – így is könnyen megdöglünk mind a tizenhárman…

Fő a higiénia

Ennél csak a retyó és a fürdőszoba a „jobb”: előbbit a tengerből vödörrel húzott vízzel öblíted le, a másik meg „cabrió” – tudjátok, vannak otthon ezek a mobil fémtartályok, amiket a kertberendezési áruházakban árulnak, a nyaralókba szánják – na ez a csap, csapolhatsz magadnak belőle tengervizet fogmosásra, tisztálkodásra…

És persze fő a higiénia! Mivel magán a fedélzeten általában elég nagy a víz és kosz – ezért az a szabály, hogy a WC előtt elhelyezett EGY darab papucsba kell, hogy mindenki belebújjon, hogy oda legalább ne vigyünk be semmilyen dzsuvát…

Szása (mint kiderül, így hívják a stewardot), már az első napon megtanít minket állva hugyozni a hajó seggéről a tengerbe, cigivel a szájában, bebaszva, papucsban természetesen, miközben a tenger métereseket dob az emberen, amitől összevissza liftezik a gyomra…

A kaja

Érdekesen alakul hát az élet a hajón! A konyhában minden rögzítve van, mert a hullámok tényleg nem viccelnek. Ételeink „előrecsomagoltak” – reggelire zabkása, ebédre általában valamiféle hús rizzsel vagy hajdinával, „nekérdezdmilyen leves”, vacsorára feketekenyér vajjal, sóval, esetleg némi sajttal vagy felvágottal.

Van jó sok bizonytalan kinézetű konzerv is, szóval elég egysíkú, de itt nem ez a lényeg, hanem a fíling, hogy itt vagy. Ha ráz a hajó (márpedig kibebaszottul ráz), akkor úgysem fogsz enni, hanem hányni, szóval az ételre nem sokat figyelsz, de tényleg.

Életemben nem volt ilyen hányingerem, ami ráadásul három napon keresztül kitartott. Rettenetesen várjuk az első szigetet, és a kiszállást! Potyautasaink frankón a felső fedélzeten laknak, ahol esőben/szélben, és két gumipókkal rögzített műanyag fotelben alszanak…”

Mondanom sem kell, a folytatás hamarosan következik, addig is olvasgassátok Gábor blogját!

Utazás a rejtett szigetekre

Share.

About Author

Leave A Reply