Élet a monszunban

0

Aki követi a blogot, talán még emlékszik arra, nem is olyan régen volt egy podcast, melyben Elvirával beszélgettem egyebek mellett arról, hogy hamarosan elindul egy kis digitális nomádkodásra Vietnámba. Nos, jelentem megérkezett Hanoiba, ahol rögtön nem akármilyen élmény érte.

„Amint kiléptünk a Noi Bai Nemzetközi Repülőtér fotocellás ajtaján, olyan súlyos, párával terhelt levegő csapott meg, amilyet addig csak a wellnessben tapasztaltunk. El sem tudtuk képzelni, milyen lesz Hanoiba jönni a monszun vége felé (persze próbáltunk tájékozódni, optimistább és pesszimistább előjelzéseket egyaránt hallottunk).

Ha egy szóval kellene összefoglalnom, milyen a monszun, annyit mondanék: szauna. Pont, mint a szauna. És hozzátenném, hogy ha bírod a szaunát, akkor valószínűleg a monszun utolsó időszakát is bírni fogod.

Vietnámi utazásom első felére húgom és egy közeli barátnőm kísért el. Mindhárman egyetértünk abban, hogy a párával nincs baj, és rövid idő alatt hozzá lehet szokni. Amíg nem kell megerőltető testmozgást végezni, addig nem para a pára. És hát nem fizikai munkásnak jöttünk Hanoiba. Szerintem a párás levegő tök oké, sőt jó.

Na, de a pho leves szagával elegyedő pára, az már más. Az már, nos, legyünk őszinték, első szippantásra émelyítő. A phót Hanoi óvárosában a nyitott kifőzdékben és az utcán is főzik, és az étkezdék környékén olyan szag terjeng, amilyenre Európában biztos kihívnák már az ÁNTSZ-t.

És persze a szálláshelyek jó része éppen azokba az utcákba települt, ahol a kifőzdék és kávézók vannak (naná, mert mit akar a turista Hanoiban: enni, meg kókusztejes kávét és trópusi gyümölcsleveket inni). És mindez azt is jelenti, hogy a napi élelmünket majd ezen helyek valamelyikéről kell majd beszerezni.

De a pho-szag a kisebbik baj. Két nap alatt megszokom, a harmadik napon már nem is érzem émelyítőnek, amikor a légkondis hostelből kilépünk a párás-szagos utcára. Mondhatnám, hogy a negyedik napra szinte szeretni is vélem, de átlagos utazó négy napot ritkán tölt egyhuzamban Hanoiban. (…)

A nagyobbik baj a közlekedés. Hanoi 8 millió lakost számlál, és a városban 5,7 millió motorkerékpárt tartanak nyilván. A többség azzal közlekedik, a széles sugárutakon tömött sorokban várják a piros lámpa végét, hogy aztán úgy lövelljenek ki a zöld lámpánál, mintha rajtpisztoly dördült volna el.

És ez még a jobbik eset, mert a széles sugárutaknál tudja az ember, mikor mire számítson. De az óvárosban se közlekedési lámpa, se tábla, se bármi, mindenki megy, amerre lát, és olyan kaotikus és eszeveszett a közlekedés, hogy az még egy délolaszt is kikészítene, de minimum zavarba hozna.

A dudálás nem elsősorban azt jelenti, hogy „állj félre”, hanem azt, hogy „vigyázz, jövök”, és mivel mindenki jön, és mindenki dudál, iszonyatos hangzavar keletkezik. Persze a sok dudálástól a külföldi (pl. jómagam) összerezzen és leblokkol, vagy pedig spurizik át az út túloldalára, és közben épphogy el nem ütteti magát egy másik motorossal. (…)

Az átkelés az út egyik oldaláról a másikra európai számára olyan bravúr, ami után bízvást gratulálhat magának. Akár többperces várakozás is megelőzheti, hezitálás, majd bátor nekidurálás, hogy „na, ez a jó időzítés”.

Az átkelés utáni sikerélmény addig tart, amíg az ember meg nem látja, hogyan csinálják ezt a helyi nénik és bácsik: körül se nézve csak mennek, a szemük se rebben a dudálásra, és pár másodperc alatt már át is értek.

Aztán lezúdul a monszuneső. Kora délutánra lehet rá számítani. Abból látni, hogy mindjárt megérkezik, hogy elsötétül az ég. Gyors cseppekben esni kezd, aztán már zuhog, aztán már ömlik.

Az imént még zsúfolt utcák az óvárosban kiürülnek, viszont megtelnek a kávézók. Aki tud, fedett helyre siet. Az embereken pillanatok alatt megjelennek a színes esőkabátok, az esőben is kitartó motorosok pedig direkt motorkerékpárra optimalizált változatot viselnek: olyat, ami a motort is takarja, a jármú lámpájánál viszont átlátszik. (…)

Ha az egyszeri embernek van hozzá megfelelő felszerelése, nincs gond a monszunnal. Sőt, turistaként még jó móka is. Gumipapucs, rövid ruházat, fölötte hosszú esőkabát vagy esőponcsó; ami kilóg belőle, az csuromvizes lesz, igaz, hamar meg is szárad. A monszun csak első érzésre riasztó – olyan, mintha meleg vizes zuhanyt venne az ember, és erős sugárra csavarta volna a zuhanyrózsát. A zuhatag veri a fejet, a vállat, a hátat, a hátitáskát – de mondom, ha a felszerelés jó, nincs para.”

A teljes posztot fotókkal itt találod.

Határátkelő Klub!

El tudnád képzelni magad digitális nomádként? Vagy nem tudod elképzelni, de érdekel az életforma? Esetleg csak beszélgetnél egy jót kötetlenül? Gyere el szeptember 24-én kedden 18 órától a Prosit Buda Bistróba a budapesti Móricz Zsigmond körtéren és beszélgess két tapasztalt digitális nomáddal, Vigh Borival és Majsai Richárddal!

További részletek itt!

Share.

About Author

Leave A Reply