„Eleinte áldozatnak éreztem magam”

0

Nehéz lenne azt állítani, hogy Ágnesnek nem jött be a londoni élet, hiszen külső szemlélőként azt látja az ember, hogy minden sikerült neki: brit lapnál dolgozott újságíróként és sikerült megragadni a brit fővárosban. Azonban mindezért nagyon meg kellett dolgozni – derül ki a wmn.hu-n megjelent írásából.

„Öt éve lesz szeptemberben, hogy felkerekedtünk. Akkor még családostul, lakást eladva, mindent felégetve magunk mögött. Sejtettem ugyan, hogy nem rövid időre megyünk, de azt nem terveztem, hogy örökre kint maradunk. Hiszen imádom a hazámat, Budapestet, magyar nyelvből van diplomám, magyar nyelvű újságíró vagyok (elsősorban). (…)

Nem tudod előre átérezni a súlyát, hogy milyen lesz hátrahagyni a szülőföldet, az anyanyelvet, megélni, hogy idegenben te vagy a furcsa lény, aki erejét megfeszítve igyekszik kapaszkodni, hogy felvegye a lépést a másik, az új, a választott kultúrával.

A másság érzése csak ott, kint csap meg. Ahogy annak a valósága is, hogy napi szinten nincsenek többé jelen az életedben a barátok, a családtagok, nincs olyan, hogy „csakbeugromegykávéra”.

Külföldön keresel munkát, de nem találsz? Keresd nálunk!

Ez az újfajta lét megnevel, átalakít, új embert farag belőled – legalábbis, ha kitartóan benne maradsz, és nem engeded el. Megpróbálom összeszedni, mennyiben formált engem emberileg a „határátkelőség”. Nyilvánvaló, hogy ez az élmény mindenkire másként hat, de talán vannak közös pontok, amelyek a legtöbbünknél megjelennek.

#1 A jég hátán is

Azelőtt is életrevaló voltam, aki mindig feltalálta magát, volt munkája, és ha kellett, akármilyen helyzetet megoldott. De ez csak az alapozás volt arra, ami kint várt. Egy dolog, hogy teljesen új életet kellett kezdeni, lakást bérelni, a társadalombiztosítóhoz bejelentkezni, beindítani egy másik országban a hivatalos létezésünket – családilag.

Mindemellett azonban szinte átmenet nélkül kellett beülnöm egy brit újság szerkesztőségébe, és nekiállni angolul írni a különböző rovatokba. Ma már látom, mekkora bátorság volt, hogy ezt bevállaltam: hogy nem az anyanyelvemen, hanem egy idegen nyelven minőségi cikkeket szándékoztam alkotni. (…)

Csak angolok és írek vettek körül. Tanult, diplomás, „öltönyös” emberek London gazdasági negyedében. Én pedig folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy eltévedt UFO.

Itt kezdődött az azóta is tartó magányosság, kirekesztettség, az „oda nem tartozás” érzete. De nagyon eltökélt voltam, és kőkeményen küzdöttem azért, hogy nyelvileg és a kultúra tekintetében minél többet és minél gyorsabban magamra szedjek. (…)

az első három-négy év olyan kitartásra és munkabírásra nevelt, amire másként nem lett volna lehetőségem és szükségem. Nem tudom, kívántam-e valaha ilyen erőssé válni, de ha már így alakult, ezt is a keblemre ölelem, a személyiségem összes többi elemével együtt.

#2 Átértékelődött a haza fogalma

Lassan öt éve élek Angliában, de úgy érzem, sosem lesz igazán az otthonom. Nekem Budapest és Magyarország a haza. Más ember vagyok, ha Budapest utcáit rovom.

London messziről nagyon szexinek tűnhet (sok szempontból az is), de annak ellenére, hogy négy évig minden áldott nap ott dolgoztam, sosem éreztem az enyémnek. Túl nagy, túl idegen.

Ahogy külföldre költöztem, még érzékenyebbé váltam arra, mi történik a hazámban. Előtte is érdekelt a közélet, de úgy éreztem, mivel engem valahol épp az itt zajló változások „űztek” külföldre, így különösen fontos, merre haladnak a dolgok.

Kívülről nézve, a nemzetközi sajtót is olvasva ráadásul még világosabban látszottak a folyamatok, amelyeket belülről talán nem érzékeltem volna ennyire tisztán. És ez a tendencia nem csökken, sőt. (…)

#3 Kedvesebb ember lettem

A brit társadalom kicsit felszínes: mindenki nagyon kedves, ahogy ők mondják „polite”, dívik a „small talk”, vagyis a beszélgetés a semmiről, miközben elnyomják az érzéseiket. Az én magyar vérmérsékletem, túlfűtöttségem ebben a környezetben különösen látványos és az angolok számára sok esetben érthetetlen, dekódolhatatlan.

Viszont az előzékenységük rám is hat, sokkal kedvesebben közlekedem a hivatalokban, az utcán, akárhol. (…)

#4 Segíteni másokon

Részemmé vált az adakozás is. Odakint őrületes kultúrája van a jótékonysági tevékenységnek, majd’ minden hónapra jut egy nagyobb kezdeményezés – a mellrák ellen, a veteránokért, az éhező gyerekekért.

Most már én is örömmel viszem be a szükségtelenné vált ruhákat az adományboltokba, vásárolok minden évben pipacs vagy nárcisz kitűzőt – ezzel is támogatva bizonyos szervezeteket –, és jobban érzem magam tőle, hogy teszek valamit, hogy visszaadok a társadalomnak.

Hozzáteszem: van, ami nem változik. Egy több évtizede külföldön élő barátnőm mondta, hogy egyszerűen nem tud leszokni arról, hogy magyar szenvedéllyel, néha a középső ujját is használva vezessen a brit utakon. Nem baj.

Évek tipródása után rájöttem, hogy nem asszimilálódni, hanem integrálódni kell. Meg kell tanulni alkalmazkodni, és ami számomra jó, vagy legalább nem testidegen, azt magamévá tenni; és ami nem nekem való, azt elengedni.”

A teljes írást itt olvashatjátok el.

A külföldi munkavállalás buktatói

(Fotó: flickr.com/Duncan)

Share.

About Author

Leave A Reply