Kizárt, hogy magányosnak érezd magad

0

Egyiptomban (és úgy általában a Közel-Keleten, a muszlim világban) nagyon fontosak a családi kötelékek, a rokonokkal való jó és legfőképpen szoros kapcsolat ápolása, egyszóval; Egyiptomban családcentrikusság uralkodik. Ez mind elég pozitívan is hangzik, ám őszintén szólva néha igen terhes tud lenni – írta Timi beszámolójában.

Az a nagy családközpontúság

Hogy személyes példával érzékeltessem, mit is jelent ez: anyósom minden nap legalább kétszer beszél külföldön élő lányával minimum húsz percet. Beszél továbbá az anyukájával minden második nap, ha nem minden nap és a testvéreivel is fel-fel hívják egymást napi szinten.

Ha bárkivel valami történik, azonnal ott a fél família. Például amikor nagymamának valami kisebb műtétje volt az orrával, szinte megállt az élet: mindenkinek meg kellett látogatnia, sokan vele voltak a műtét előtti és utáni napokon is a gyerekek közül, de még az is felhívta telefonon, hogy kicsit bátorítsa, és a hogyléte felől érdeklődjön, aki messzebb lakott és nem tudott elmenni hozzá a kórházba.

Az egyik rokonék épp ebben az időben szerettek volna lagzit tartani, (itthon ezt inkább leánybúcsúztatónak hívnánk, mert a lányok és fiúk külön „buliznak”, de majd erről részletesebben egy másik alkalommal mesélek), de hát a nagymaminak is feltétlen ott kell lennie, így inkább elhalasztották a dolgot.

Mondanom sem kell, hogy egy-egy ünnep alkalmával – gondolok itt elsősorban a muszlimok két nagy ünnepére, melyből az egyik a ramadáni hónap végén, a másik meg a mekkai zarándoklat idején esedékes – mindenki együtt ünnepel; nagyi, papi, unokák, nagynénik, unokatesók…és mivel egy egyiptomi családban az átlag gyereklétszám minimum 3, így elég sok teríték kell(ene) az ünnepi asztalra.

Persze hely szűkében az a verzió marad, hogy mindenki ott eszik, ahol helyet talál magának, legyen az egy asztal jobb esetben, rosszabb esetben marad a padló, amihez már úgy is hozzáedződtünk ugyebár, vagy a kanapé…

Kizárt dolog tehát, hogy magányosnak érezd magad egy egyiptomi családban. Olyannyira, hogy számíts rá: bármikor bárki előzetes bejelentkezés nélkül betoppanhat hozzád, legyen az kora délután, vagy akár este 9 óra. ( Nehogy azt hidd, itt bárki is alszik este 10-11 előtt.)

A szülő-gyerek közti szoros viszony

A nagy családközpontúságba beletartozik még a szülők nagymértékű tisztelete, hogy a gyerek nem ellenkezik (jobban mondva nem ellenkezhet) a szüleivel. Nyilván itt is általában az apuka a keményebb dió, ő hozza meg a döntést, hogy a fia, lánya mikor, meddig mehet el a barátokkal csavarogni, milyen iskolába menjen a gyerek, mi legyen a foglalkozása, és központi szerepet játszik a házasság kérdésben is. (De még mennyire!) Ha a szülőknek nem tetszik a kérő, vagy a kinézett leányka, búcsút lehet mondani a frigynek.

Az édesanya, csakúgy, mint itthon, a háttérben működik közre; próbálja úgy terelni a dolgokat, hogy az mindenkinek jó legyen, például beszél az apuka fejével, ha a gyerek mást akar, mint ahogyan azt az apuka elképzelte.

Nyilván barátokkal való csavargás téren a fiúkat sokkal szabadabban kezelik, mint a lányokat. A fiú akár hajnalban is hazajöhet, ám a lányok többségének meg van szabva, hogy mikorra érjen haza este, vagy érte megy az adott helyre valaki kocsival. (Persze ez alól is vannak kivételek, mint mindig.)

De a gyerekek is ragaszkodnak a szülőkhöz; szerintem a legtöbb újdonsült házaspár a szülőktől nem túl távol igyekszik lakást vásárolni; mindenben segítenek nekik, ha tudnak; kikérik a véleményüket, hetente többször is; ha tehetik, meglátogatják őket; de ha mást nem, az elmaradhatatlan hétvégi program mindenképpen a szülőlátogatás kell, hogy legyen. (Egyesek nagy, mások kevésbé nagy örömére).

A szülőkkel való példamutató bánásmód és tisztelet a vallásban gyökerezik, ugyanis az iszlám arra tanít, hogy tiszteld a szülőket, járj a kedvükben, mikor idősek lesznek, viseld gondjukat teljes mértékben. Számunkra a néha talán kissé túlzott családközpontúság már-már sok lehet (gondolok itt főleg arra, hogy bármikor beállíthat bármelyik rokon, vagy hogy a szülők ennyire beleszólnak, kit válasszon házastársnak az illető, még felnőtt egyetemistaként is megmondják, mit hogy csináljon a gyerek), de ugyanakkor szerintem nagyon pozitív ez az odafigyelés, összetartás.

Külföldiként egy egyiptomi családban

Mint már mondtam, az egyiptomiak rém kedves emberek, híresek vendégszeretetükről és igazán kitesznek magukért, ha valaki látogatóba jön hozzájuk, különösen, ha az illető egy külföldi. Ám ha egy külföldivel való házasságról van szó, kissé tartózkodóbbá válnak. Na, nem úgy gondoltam, hogy nem fogadják szívélyesen kedves fiuk kiszemeltjét… Az egyiptomiak mindig a kedves arcukat mutatják a vendég felé, bárki is legyen az.

A lényeg, amit akartam ezzel mondani, hogy – szerintem csakúgy, mint Magyarországon – kissé idegenkedve fogadják a gondolatot, hogy gyerekük egy másik kultúrából érkezővel kösse össze életét.

IMG_0068.JPG

Ez nem azt jelenti, hogy szóba sem jöhet a dolog, általában addig tart ez a félsz részükről, míg meg nem ismerik a menyasszonyjelöltet. Amint látják, hogy milyen tündéri, mennyire szereti az ő kicsi fiukat, általában megbékélnek a dologgal. Egy fiúnak eleve kevésbé tudják megmondani, kit vegyen el és kit ne, nem úgy, mint egy egyiptomi lány esetében.

Ugyebár ha a lány is az ő vallásukból való, tehát muszlim, akkor még kevesebb problémával fogadják a házassági szándékot. (Arról sajnos nem tudok nyilatkozni mi van akkor, ha egy külföldi férfi akar elvenni egy egyiptomi nőt… nyilván családfüggő, de véleményem szerint igencsak meg kell szenvednie a szőke hercegnek, hogy elnyerje a szülők kegyeit.)

Nálunk a családban nem én vagyok az egyetlen külföldi feleség; apósom testvére beelőzött a kérdésben és egy olasz nőt vett el anno feleségül. A tavalyi évben pedig az egyik unokatesó egy orosz lányt vett el, úgyhogy szaporodóban a külföldi feleségek tábora a családban. 🙂

Ettől függetlenül én soha nem éreztem, hogy különböznék tőlük. Eleinte a nyelv miatt nyilván voltak elkeseredett pillanataim, de akkor is és most is a család teljes jogú tagjának érzem magam és ők is soha nem tekintettek rám valami csodabogárként vagy kezeltek máskepp.

Baráti jó viszony már az első munkanapon

Míg ha Magyarországon egyedül a buszon ülve egy idegen megszólít, általában nem vesszük jó néven barátkozási szándékait (már ha egyáltalán az a szándéka); általában mit csinálunk ilyen helyzetben? A ritka esetektől eltekintve, amikor szóba elegyedünk az illetővel, inkább vagy nem veszünk róla tudomást és hagyjuk, hogy beszéljen hozzánk, mintha a falnak beszélne, vagy diszkréten felállva másik ülőhely után nézünk. Így van?

Egyiptomban ez másképp működik; az emberek szeretnek leállni beszélgetni a másikkal, még akkor is, ha az illető vadidegen számukra és épp csak úgy hozta a sors, hogy egy buszon, vonaton utaznak. Vannak pillanatok, mikor úgy érzem Egyiptom nem csak egy ország, hanem egy igazi nagy család.

A választások idején külön élvezet volt tömegközlekedési eszközre szállni – igazi kis csevegő szoba alakult ki az utastérben, a felszállókat mind egy keresztkérdéssel fogadták: kire szavaztál? Azért ez elég intim kérdésnek számít szerintem otthon, és gondolná az ember, hogy különösen egy olyan kritikus politikai helyzetben álló országban, mint Egyiptom, egy ilyet kérdezni egy vadidegentől elég merész dolog, de hát ezek szerint tévedtem.

Ebből kifolyólag a munkahelyen is, főleg ha külföldi vagy, seperc alatt lesznek barátaid. (Amúgy is kissé felvágós természetűek.)

IMG_0071.JPG

Nekem nagyon furcsa volt egyébként, hogy egyik-másik kollégámmal szinte csak pár szót váltottunk és máris olyan kijelentéseket tett, hogy mennyire hiányoztam neki a hétvégén, milyen jó barátja vagyok, holott számomra ez a kapcsolat még közel sem barát kategória.

Egy másik furcsa dolog, ami többször is megesett velem: még csak pár napja kezdtem az új munkahelyemen, mikor egyik kolléganőm szokásos kisbolti sétánk alkalmával csak úgy karon ragadott. Én ezt kicsit meglepve fogadtam, tekintettel, hogy nem szoktunk mi magyarok csak úgy mindenkivel karonfogva sétálgatni, kézen fogva meg aztán pláne nem. (Már ugye gondolok itt a baráti, munkahelyi viszonyra.)

Itt viszont ez teljesen normális szokás nem csak lányok, de még a fiúk körében is. Ennek ellenére én még mindig nem tudom túl tenni magamat, hogy az ilyen gesztusok itt mást jelentenek, mint otthon, hogy nem kell mindjárt rosszra gondolni, mikor meglátsz két férfit karon fogva sétálni az utcán.

Tehát egy új munkahelyen szintén nem kell aggódni, hogy egyedül kell majd töltened a szüneteket, vagy gürcölni kellene, hogy befogadjanak… itt mindenki nagyon kedvesen fogad, általában már az első nap új barátságokat köthetsz.

A kis kíváncsiak

Ugyanakkor egyvalamivel jobb, ha vigyázol: az egyiptomiak, legalábbis a nők, imádnak kérdezni, faggatózni és mivel új vagy a társaságban, a munkahelyeden, nyilván örömmel veszed, ha valaki barátságosan érdeklődik felőled, megteszi az első lépést és nyit feléd.

Igenám, de az egyiptomi (nők) nagyon kíváncsi természetűek; csak úgy dől belőlük a sok kérdés és nem érzik illetlenségnek, hogy esetleg egyes intimebb témákba is kapásból belekérdezzenek.

IMG_0069.JPG

Ilyen például, hogy van-e barátod, férjed, mióta vagytok együtt, hány barátod volt már előtte és hogy akkor azok a kapcsolatok tényleg olyan „európai-féle” kapcsolatok voltak? Így nem árt megtanulni, hogyan kell ködösen fogalmazva elsiklani egy-egy efféle, kissé indiszkrét kérdésük felett, megelőzve a későbbi problémákat, rosszindulatú pletykákat. Ugyanis sokan szeretnek a bizalmas információkkal visszaélni, ez itt sincsen másképp. Úgy hogy ne legyünk túl naivak és ne dőljünk be elsőre a túlzott kedvességüknek.

Na, nem kell pánikba esni, hogy nem lehet senkiben sem megbízni, sőt! Idővel meg úgy is kiderül ki őszinte és ki nem.

Vigyázz, mit mondasz!

Amivel ezen felül még jó, ha vigyázunk, az az egyiptomiak érzékeny természete, függetlenül attól, hogy nőről vagy férfiról van szó. Sokszor kerültem már olyan szituációba, amikor fel sem merült bennem, hogy amit mondtam vagy tettem bármilyen szinten is bántó lenne, pedig sajnos ők mégis úgy vették.

Viszont mindentől eltekintve sokat tanultam és mai napig tanulok egyiptomi barátaimtól, kollégáimtól és csodálatos emlékeim vannak azokról, akikkel előző munkahelyeimen együtt dolgoztam; egy vicces, mindig vidám csapat, akikkel jókat lehet nevetni, beszélgetni (főleg mikor a call centerben áram kimaradás volt egy pár óráig), a kedves fogadtatás, a kerti sütögetés, a megható búcsúztatás és számos más esemény, amit sohasem fogok elfelejteni.”

(A poszt először a Határátkelő blogon jelent meg 2013 júliusában.)

Share.

About Author

Leave A Reply