Egy bizalmatlan ország belülről

0

Egy ország, ahol dübörög a gazdaság (nem csak a kormány szerint), és ahová egyre több európai gazdasági menekült érkezik. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) Chile meglehetősen bizalmatlanul fogadja a bevándorlókat – derül ki Viktor írásából.

„Bármekkora válság is tombol éppen Európában, valószínűleg nem indulnak el tömegek Magyarországról még Dél-Amerikába sem, nemhogy a végletekig elszigetelt Chilébe (keleten az Andok, nyugaton az óceán, délen a sarkvidék, északon az Atacama).

Tehát nem valószínű, hogy a chilei kormánynak az írásom következményeként külön szigorításokat kell majd hoznia a vizionált magyar bevándorlók százezrei miatt. Márpedig élni itt is lehet, és a Határátkelő blog palettáján is jól mutatnak a latin-amerikai országok – nehogy már lemaradjunk a brazíliai magyar posztolók mögött! 😀

Az előző, bemutatkozó írásomat követően ma két területről szeretnék írni, de mindkettő erősen szubjektív lesz, hiszen csak a saját esetemet tudom részletezni, valamint pár közeli ismerősét. A két nagy téma pedig legyen a munka(vállalás) és a lakásbérlés.

A bérek

Rögtön a lényeggel kezdeném, a bérek. Két területre van igazán rálátásom, két sikerszakmáról tudok többé-kevésbé hiteles adatot közölni. Az egyik a mérnöki munka, melyek közül is Chilében a bányász tevékenységekkel kapcsolatosak fizetnek a legkirívóbb összegeket.

Ehhez egyáltalán nem kell bányamérnöknek lenni, de még mérnöknek sem, ha azt vesszük, hogy az építőmérnökök és gépészmérnökök mellett a geológusok is nagyon keresettek ezen a területen. Ezen titulusokkal rendelkező friss diplomások, vagy minimális tapasztalattal rendelkezők belépő fizetése a nettó 3-400 000 forinttól kezdődik, és a sokszorosára emelkedhet nagyon könnyen.

A cégnél, ahol dolgozom, egy 10 éves tapasztalattal bíró szakember nettó havi bére simán meghaladhatja az egy-másfél millió forintot is – ehhez persze az is kell, hogy Chilében az adó és egyéb levonások mintegy 20%-ot tesznek ki csupán. Hogy emellett például az oktatás és az egészségügy ára az egekben, az az érem másik oldala.

Kell a tűrőképesség

Az orvosok még ennél is picivel jobban keresnek. Viszont tőlük nagyobb tűrőképesség is szükségeltetik, hiszen míg egy tervezőmérnöknek a legnagyobb kényelmetlenség, hogy évente mondjuk négyszer egy hetet kint van terepen az Atacamában vagy 4000 méteren az Andokban (amúgy sokan alig várják ezeket a kiruccanásokat a kaszinóval, mozival, és minden földi jóval felszerelt bányásztelepekre – én is), addig egy friss diplomás orvosnak előfordulhat, hogy bizony le kell nyelnie a békát a milliós bérért, és olyan szegény negyedekben rendelnie kezdetben, mint amilyen a Pintana nevű itt, a fővárosban.

Lássuk, mit kell még vállalni ezért a fizetésért! Nekem például fel kellett adjam a kényelmes, nyugodt magyar életstílusomat. A chilei munkahét minimum 44 óra, és a főváros forgalma miatt ehhez még kétszer 45 perc utazás is társul sokszor. Vagyis hétfőtől péntekig csak munka van.

Elképzelhetetlen egy délutáni kajakozás a Dunán (Santiagónak rendes folyója sincsen egyébként), de sok minden más is. Hétvégére aztán mindenki szabadulna valami üde, zöld helyre, vagy aki megteheti, egyenesen az óceánpartra – búvárkodni, napozni, szörfözni például, no és persze az elmaradhatatlan “asado”, a BBQ.

Yanacocha 120902.jpg

A gazdaság szárnyal

Az egész napos munkahelyi tartózkodást gyorsan egészítsük is ki az olyan szent és sérthetetlen szertartásokkal, mint a reggeli, a reggeli kávé, a simán 1-1,5 órás ebédszünet, a délutáni tea, és egy kis keksz vagy gyümölcs. Nem bánnám, ha mindezek helyett inkább csak napi 8 órát dolgoznánk 30 perc ebédszünettel, de amíg nem leszek vezérigazgató, erre nem sok esélyt látok. 🙂

Egy biztos, a chilei gazdaság szárnyal, ezt jelzi az is, hogy rengeteg ember érkezik nap mint nap, köztük nagyon sok európai “menekülttel” – görögökkel, spanyolokkal többek között. Ez az életvitel egyébként chilei barátaim szerint is egészségtelen, és állítólag a város villanyfogyasztására is erősen rányomja bélyegét.

Az adminisztráció pokla

A sikeres munkavállaláshoz természetesen egy rakás adminisztrációs ügylet is társul. Most, hogy 4-5 hónap kálvária után nálam rendeződni látszik mindez, megpróbálom összefoglalni, mit is kellett elintéznem azért, hogy dolgozhassak.

Legelőször is még otthon le kell pecsételtetni kétféle minisztériummal és a követséggel a lefordított és az eredeti okleveleket (kösz a közbenjárást. Ádám!). Ugyanezt az oklevelekkel itt is el kell játszani, kivéve a követséget, mert az már bezárt egy ideje.

Én biztos, ami biztos alapon az útlevelem és a jogosítványom újabb 10 évre való érvényességéről is gondoskodtam egyébként. A munkába állást követően kétféle papírral rendelkeztem: egy 90 napos tartózkodásival és egy 1 hónapos turista munkavállalásival.

Ezeket kiváltja a “vízum ügyintézés alatt” státusz, azonban ehhez az is szükségeltetik, hogy a benyújtott űrlapot valaki felbontsa, és a rendszerbe bevigye. Ez esetemben jó ideig nem történt meg, így aztán mindkét papírt meg kellett hosszabbítani és kifizetni értük a körülbelül 50 ezer forintos díjat (a hivatalok itt is nagy tolvajok, nem hiszem, hogy mindez véletlen lett volna).

Röpködnek a tízezrek

Ezután közli a Bevándorlási Hivatal, hogy négy hónappal az ügyintézés megkezdését követően már majdnem révbe értél. Már csak egy kívánságuk van: iratkozz be a Mérnöki Kamarához, meg persze nekik is fizess be újabb húszezret… csak úgy… a semmiért.

Csakhogy a Mérnöki Kamarához nem olyan egyszerű beiratkozni. Bekérik az önéletrajzodat, a nyelvtudásodat igazoló okmányokat, a tervezői jogosultságodat (ha van), az előző munkahelyeket igazoló munkaszerződéseket (természetesen spanyolul ezt is), az új munkaszerződésedet, és úgy általában minden papírodat, amid csak van. Meg persze fizess be hetvenezret nekik is… csak úgy… a semmiért.

Ugyanis ez nem igazi kamarai tagság. Nem kapsz érte még egy nyomorult magazint sem. Egyszerűen csak tudni akarnak rólad. Régen ugyanis a helyi kamarának nagy hatalma, széles rendelkezési jogköre volt, amit azután elveszített, és úgy tűnik, nekik máig nem szóltak erről.

A lényeg: jogszabályban van rögzítve, hogy külföldi mérnöknek be kell iratkozni ide… vagyis fizetnie kell, ez a legfontosabb. Az ne tévesszen meg senkit, hogy a cégnél évek óta dolgozó tíz másik külföldinek fogalma sincs minderről.

Bár a törvény létezik pár éve, “fentről” csak idén februárban szóltak a hivataloknak, hogy jó lenne kicsit alaposabban megszorongatni a válság miatt megsokszorozódott európai “menekültet”, és még több pénzt legombolni róluk.

Mindezeket követően a kamarának már csak egy apró kifogása támadt: kerüljön be a munkaszerződésembe egy melléklet, mely szerint minden kárért, amit a munkám során Chilének okozok, az engem foglalkoztató cég vállal felelősséget.

A lakásbérlés nehézségei

Tehát van munka, van egy elég jó fizetése az embernek. Le kell hűtenem a károgókat: bár a fővárosi élet nem olcsó, azért nagyjából 150-250 ezret félre tud tenni a kezdő mérnök, ha akar – otthon ez az összeg kezdő mérnöki fizetésből mennyi, 80 ezer?

Már csak lakni kell valahol. Annak, aki teljesen idegenként érkezik, sok lehetősége nem marad. Az itteni ingatlanpiac ugyanis nem sok mindenben hasonlít a hazaira… főleg abban nem, hogy halál komolyan veszik. El sem hiszitek, még adót is fizetnek a kiadott ingatlanok után! Elképesztő! Már-már olyannyira, hogy az embernek olyan érzése van, ez meg a másik véglet.

Viszonylag normális áron lehet egy-két szobás, amerikai konyhás lakást bérelni (már a fizetéshez képest). A probléma ott kezdődik, hogy ehhez az alábbiakat kell felmutatnod: az utolsó 3 havi bérkimutatást, a munkaszerződésedet (az is számít, hogy határozatlan idejű-e), meg persze a chilei igazolványaidat, és egy kezest.

Ezen kívül kifizeted az első havi bérleti díjat és a közvetítő félnek a bérleti díj felét-egészét. Rettentően óvatosak a tulajdonosok. Én szerencsés voltam, mert a barátaim és utána a barátnőmék befogadtak az átmeneti időszakra.

A cég hivatalos papírja sem volt elég

Ha ez nem így történik, akkor mehettem volna egy rakás részeg, igénytelen egyetemista közé lakni (megnéztem pár ilyen helyet is eleinte, és hihetetlen, hogy egyesek még a marihuánát sem teszik el a látogatásod idejére), vagy valami hostelbe-hotelbe.

A három hónap elteltével megpróbáltam lakást szerezni, mert az ingatlanosok már-már elfogadták volna az útlevelemet is igazolványok helyett (a Bevándorlási Hivatalban ez idő tájt ugye még a tízóraijukat csomagolták a benyújtott űrlapomba), azonban a kezes kérdéséből nem engedtek.

Hiába írt a cég egy ügyvéddel hitelesített papírt arról, hogy amennyiben nem fizetem a bérleti díjat, úgy automatikusan levonják a fizetésemből és a vállalat fizeti ki helyettem, a tulajdonos leseperte az asztalról az egészet. Chilében nincs bizalom!

Végül a kapcsolati tőke segített. A helyes titkárnőnek akadt egy helyes ingatlanos lányismerőse, aki eltekintett ezektől a teljesíthetetlen marhaságoktól és képes volt átgondolni a helyzetemet. Amikor két nap alatt megkötöttük a szerződést, és rácsodálkoztam az ügymenetre, csak annyit mondott mosolyogva: “neked olyan becsületes képed van”.

Chilében nincs bizalom

Aztán csak megérkezett a hivatalból is a levél, hogy hova menjek a személyimet intézni és átvenni (ez már egy ötezresből kijön), de megemlíteném érdekességként (nekem az volt), hogy a két évre kapott munkavállalásim csak addig érvényes, amíg szerződésben állok a jelenlegi céggel. Ha elveszítem a munkám ez alatt a két év alatt, elveszítem a papírt is és kezdhetem az egészet nulláról egy másik vállalattal.

Végezetül megmagyaráznám a “Chilében nincs bizalom” mondatomat. Az embernek gyakran olyan érzése van, hogy bűnözőként kezelik. Például a hivatalokban vagy a banki kifizetéseknél, amikor ujjlenyomatot vesznek, a pékségben és a fagyisnál, ahol előbb fizetsz a kasszánál és utána visszaslattyogsz a pulthoz a blokkoddal a sütiért-fagylaltért, vagy bármikor, amikor az átnyújtott bankjegyedet fintorogva átvilágítják, és ferde szemmel mérlegelnek (ez már Argentínában is zavart).

Összefoglalva: akinek családja van, és itt taníttatná tovább a gyereket, ne jöjjön Chilébe. Aki rendszeresen betegellátásra szorul, ne jöjjön Chilébe. Ezen esetekben ugyanis könnyen felemészthetik a szolgáltatások a többlet keresetet. Pláne ne jöjjön Chilébe, aki nem beszél spanyolul egy szót sem. Aki pedig beszéli, az felkötheti a gatyáját az első hónapokra, olyan lehetetlen szlenggel fogja szemben találni magát, ¿cachái? :)”

(A történet először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

Leave A Reply