Egy kis Magyarország, egy kis foci

0

Amikor valaki több évtizednyi külföldi élet után látogat haza Magyarországra, érik meglepetések, még akkor is, ha ezt viszonylag rendszeresen teszi. Így járt ezzel Steve is, aki közel 50 éve él Kanadában (egy korábbi posztját a poszt végén lévő linken olvashatjátok). Alighanem a kultúrsokk kifejezés a legjobb arra, ami akkor érte, amikor lesétált egy falusi focimeccsre.

„A bécsi érkezés utáni három nap Pozsony és egy nap Sopron után megérkeztünk a Fertő-tó mellé. Sopronból taxival. Fertőrákosba. Június kezdete volt, vasárnap, rekkenő meleg.

Egy jó barátommal és a nejével volt másnap találkozónk. Három napra együtt leszünk. Barátom ismeri a környéket, napi bicikli csillagtúrákra tervezünk menni.

A taxis kora délután kitett a Huber Panzió előtt. A kellemes tulaj házaspár megmutatta szobánkat, mondták a bérelt biciklink, másnaptól kezdve vár. Úgyszintén reggelire jöjjünk az étterembe, ami sajnos csak reggel működik.

Az étterem az egyik legjobb étterem volt ezen a környéken a barátom szerint, de lám bezárt. A tulaj nem tudott szakembereket erre az idényre biztosítani, akik tavaly voltak, Ausztriába mentek magasabb fizetésért. Ő meg kijelentette, akárkit fel nem fogad.

Volt egy üveg ajándék helybeli vörösbor a szobánkban, kinyitottuk.

Fertőrákos

A tulaj említette, nem messze a focipályán kezdődik egy meccs. A helybéliek és egy közeli falu fog játszani. Nos, nem volt mit tenni, lebattyogtam.

Feleségemet az ilyesmi nem érdekli. Maradt a szobánk előtti nyugágyban, a szépen ápolt kertet, a pázsitot és a fűlocsolót nézni. A lejtős mellékút falusi házak között vezetett és tíz perc múlva a célhoz értem.

Már javában ment a meccs, szép füves pályán, vagy 30 néző körülötte, jórészt helybeliek.

A melegben, emlékszem, elismerően néztem a játékosokat. Komolyan vették, amit csináltak. Ide-oda szaladgáltak, izzadtak, igyekeztek.  Én már ezt nem bírnám.

A játékosok elkerülhetetlen néha egymásba rohantak, hallottam a koccanást a földre roskadt az egyik-másik. Még ha nem is volt szabálytalanság, rossz volt ilyen közelről mindezt nézni.

Ekkor kezdtem felfogni az egyik tőlem 4 méterre álló drukker ordítását: „Kelj fel, te g.ci, mit szimulálsz, hogy a rongyos k…a anyád minek hozott a világra”.

Na, gondoltam, aki elesett, nem helybeli. De el kellett ismernem, ilyen durva hangot már régen nem hallottam. Persze én távol élek. A szitkozódó mellett a kisfia játszott egy játékautóval. Oda se neki.

Észrevettem, hogy sokan mások is hasonló hangnemben illetik a vendégjátékosokat, na meg a bírót. Bizisten, megrökönyödtem.

Mintha a meccs valami biztonsági szelepet nyitott volna ki, el nem tudtam képzelni, hogy ezek az emberek a hétköznapokon is hasonló módon kommunikálnak.

Jézusom, gondoltam, mi lenne itt, ha egy játékos színes lenne, vagy más fajta. Azok persze hál’ Istennek nem értenék… De nem, magyar szidta a magyart. A szomszédjukat. Nem esett nehezükre.

Érdekes módon, akikre a szitokszó ömlött, és néha egész közelről, fel se vették. Gondolom hozzászoktak, gondolom maguk körül egy burkot alkottak és ezeket a sértéseket kiblokkolták. Tiszteletükre szóljon, csak tovább küzdöttek a játék végéig. Gondoltam, ez a magyar virtus.”

Munkaügyben a világ végén

Share.

About Author

Leave A Reply