Egy integetés következményei

0

Egy integetésnek rengeteg következménye lehet: az egyik például az, hogy kiderül, maradt még emberség bennünk, pontosabban a norvégokban. Tamás történetének folytatása következik (aki nem olvasta az első részt, itt pótolhatja), melyből kiderül, hogyan folytatódott a kamionos kaland. (A képeket ezúttal is köszönöm a szerzőnek!)

„Ott tartottunk, hogy megérkezett Wiggo néhány ajándékkal. A meglepetése pedig, hogy a cége meghívott minket a Transportmessára. Ágazati bemutató, kamionos felvonulással. Két éjszaka Osloban (mellett). Nagyon izgalmas, főleg az anyukának egész nap kamionok és trélerek között. Ez van/volt…

Persze a faluban mindenki megtudta, hogy forgattak velünk, és folyamatosan kérdezték, mikor lesz a bemutató? Ami csúszott, vagy három hetet. De csak kaptunk pár percet a TV2 vasárnap esti magazin műsorában. Jött sok-sok komment, a kamionos ágazat is nagyon „felkapott” minket.

A kiállítás egyik főszervezője a Transport Magasinet (ágazat vezető havilapja), aki riportot kívánt készíteni Barnabással. Vicces volt, hogy jött a TV-től a kamerásember, az újságtól a fotós/író és így töltöttünk pár órát együtt. Nem nagy élmény mindenesetre, tudjátok, viselkedni meg minden… sör (jajj, ez Norvégia, így már eleve), elfekvés kilőve…

Nyáron megtörtént a kiruccanás, a kamionos felvonulással. 250 teherautó, fülsüketítő kürtölése közepette, ez azért néha már sok(k) volt Barnabynak. Közben készültek a képek, és kaptunk vagy három oldalt az újság következő számában.

A kiállításon Barnabás kapott néhány játékot és egyéb ajándékot. Volvo, Scania, Merci, stb. Igazából kissé kellemetlen volt ez nekünk, de erről majd később. Elég fárasztó hétvégén voltunk túl, de Barnabás összességében élvezte a mókát, én is, az asszony pedig…

A kiállítás befejeztével is csak lassan csitult az ügy, még mindig érkeztek kisebb nagyobb ajándékok szerte Norvégiából, kamionos emberektől, cégektől. Az egyik ilyen például egy Ipad volt.

Rá egy évre újra kaptunk meghívót a fesztiválra, nagy nehezen kötélnek álltunk, Wiggo rábeszélésére (meg pont jó időben a hazai nyaralás irányába). Tavaly is bepróbálkozott Wiggo, hogy a cége megbírja, és fizeti, de köszöntük szépen, elég volt. Idén remélem már meg sem kérdezi.

A következő év már csendesebben telt a TV/újság nélkül, de a zaj megmaradt, már akkor tudtuk, ez volt az utolsó ilyen.

Hát csak ez történt velünk már az első évben itt Norvégiában, Barnabás kitartó „integetése” következményeként. A kamionos társadalom is nagyon büszke volt magára, hogy tessék nézni, mi is normális emberek vagyunk (és tényleg), pozitívan jött ki mindenki a dologból.

Wiggoval, mivel heti kétszer általában áthajt Eidfjordon, megmaradt a kapcsolat. Eleinte mindig beugrott hozzánk egy kávéra, most pedig úgy havi egyszer. Nekünk több dolgunk lett délutánonként amikor általában erre jár, kevésbé „passzolunk” egymáshoz.

Mi ennek a történetnek a tanulsága?

A mai rohanó világunkban (ja, az álmos, kissé eldugott NORVÉG faluban) azért még történnek emberi dolgok, és lett egy kis „reklámja” az autizmusnak (pár napra legalább) ja és Eidfjordnak is. Tényleg remélem, hogy sok gyereknek jut egy pöttyös labda.

Furcsa volt ebbe így belekerülni, nagyon nem is volt befolyásunk a dolgokra, holott bennünk volt, hogy alig itt élő külföldiek, egy autista gyerekkel mibe „keveredtek”. De mostanra mindenki elfelejtette a dolgot (a híres 5 perces hírnév), hála az égnek.

Visszatérve arra, miért éreztük olykor kellemetlennek a helyzetet? Azért, mert van bennünk némi büszkeség, nem szerettük volna azt a képet alkotni magunkról, hogy na tessék, meglovagolják a dolgot, és egy csomó mindent ingyen kapnak, a külföldiek.

Akkor még azt hittük, óóóó, ha így indul Barnabás itt Norvégiában, biztos remek lesz minden. Aztán, ugye, ahogy már meséltem, iskolából kivéve, otthoni fejlesztésnél tartunk, járva a saját utunkat, de egyre inkább úgy tűnik hogy eredménnyel.

Már csak a kajakozás hiányzik

Egyébként az a nagy tanulsága a kiköltözősdinek, hogy olyan irányba tudtunk elindulni, amit egy átlagos élethelyzettel odahaza nem lehetne finanszírozni. Tehát az az igazság, hogy ha kap is a norvég államtól, a nagyobb rész itt is a szülőkre marad, főleg ha egy másik, saját utat választ. De legalább megteheti.

Semmi sem tart örökké (mégis van Isten?), így már nem a centrumban töltjük a napjainkat, hanem sokkal inkább az erdőt járjuk. Persze azért Barnabás nem lett közömbös a kamionok, buszok, traktorok irányába, de ha nincsenek az sem baj, és sokkal jobb bringázni. Már csak a kajakozást kellene valahogy belesűríteni a programba és akkor már fullba nyomnánk együtt a természettel minden szinten.

Röviden ennyi volt Barnabás nagy akciója, az 5 perc hírnév. Még biztosan volt, ami kimaradt az írásból, de a történet nagyjából kirajzolódott szerintem, ami emberesre (egyre ritkább, vagy egyre érdektelenebb?) sikeredett, nem?

A képekhez csak annyi hozzáfűzni való, hogy beültetni Barnabyt egy kamionba szinte lehetetlen, de végre megtörtént, autóban szinte soha sem alszik, de ott kiütötte magát rendesen, és mi újság?

Még gondoltam bölcselkedek a végére valamit, de visszaszívtam, talán majd máskor… ja, és egy posztal még jövök majd, ha nem baj, ami nagyon norvégos meg nem is, nagyon jövős meg nem is, és biztosan sokaknak unalmas is lesz meg nem is… vagyis… tessék kitalálni!”

Share.

About Author

Leave A Reply