Egy horrorutazás története

0

A cím egyáltalán nem túlzás, aki utazott már kisgyerekkel, az pontosan tudja, mekkora kihívás tud ez lenni, és milyen pillanatok alatt tud összejönni minden baj és probléma. Hát most a Fromázs blog szerzője is megtapasztalta egy vonatút során Franciaországban.

„A bajok ott kezdődtek, hogy a gyerek beteg lett az utazás előtt. Hogy is kezdődhetne másként! A gyerekek valahogy érzik az utazás közeledtét és képesek valami nyavalyát összeszedni mindig lehetőleg a legutolsó pillanatban. Korinát megcsípte valami, és az indulás napján hajnali négykor felpuffadt szemekkel indult ki pisilni, ezt látva a férjem azonnal ébresztett, hogy ki kell hívnunk az ügyeletes orvost.

Franciaországban van egy szervezet, a neve SOS Doktor. Ők házhoz hívhatók vészhelyzetben, nem kell az ügyeletre bebumlizni. Nem is tudom, hogy van-e ügyelet.

Mindenesetre 50-60 eurót kell fizetni egy ilyen SOS-vizitért, amelyből hamarosan meg fogjuk látni, hogy visszatérít-e valamicskét a TB. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ez az első ilyen esetünk.

Az orvos mindenesetre egy órán belül megérkezett, és arra jutott, hogy Korina valószínűleg allergiás a méh, a darázs, vagy a szúnyogcsípésre. Mivel utazás előtt álltunk, két lórúgás erősségű gyógyszert írt fel Korinának, akinek a két barna szeme alig-alig látszott ki a sárgabarack méretűre duzzadt alsó és felső szemhéja között.

A francia egészségügyi rendszer eddigi egyetlen abszurduma az én szememben az, hogy nincsen állandóan nyitvatartó, ügyeletes gyógyszertár. Mivel a kölcsönautónkat egy hétvégére visszaadtuk a szülőknek, ezért szegény férjem vasárnap reggel hajnali ötkör – kettő órával az indulás előtt – felpattant a biciklijére és eltekert a rendőrségre.

Itt bemutatta a receptet, amin látható volt az aznapi dátum, azaz valóban sürgősségi ellátást igényel, így a rendőrség felhívott egy patikust, hogy dologidő van és nyisson ki.

Újabb tekerés után Ivo megérkezett a patikába és kiváltotta a gyógyszereket. Mire hazaért, Korina éppen felébredt, gyorsan belediktáltuk az összes gyógyszert és rohantunk a buszhoz, ami a vasútállomásra vitt minket.

Szívesen dolgoznál külföldön? Válogass több száz állásajánlat között itt!

A TGV-n, a francia gyorsvonaton, mindig rengeteg ember utazik és többnyire Párizs az úticél. Sokan munkába is ezzel járnak a környező városokból, de nyáron különösen nagy rajta a tömeg, amikor mindenki nyaralni igyekszik.

A kocsik emeletesek, de csak a felső szinten van átjárás a kocsik között, viszont az elején és a végén kialakított tároló helyre kell tenni a bőröndöket. Mindenki ide pakol, mert a fej feletti polcra csak egy kabát vagy egy kisebb hátizsák fér fel, a sorok között pedig épp annyi hely van, hogy egy ember el tud menni közöttük.

A vonatra felszállva Ivót azonnal elnyomta az álom, én pedig Korinát figyeltem, hogy kezd-e már apadni a duzzanat a szemén és közben színeztünk. Háttal a bőröndjeinknek.

A Nantes utáni első állomáson kicsit többet időzött a vonat a szokásosnál és jött is a kalauz, hogy mindenki ellenőrizze a bőröndjét. Mentem is gyorsan a kijelölt tároló felé szaporán és a gyomrom azonnal összeugrott, amikor láttam, hogy mindkét bőröndünk hiányzik a polcról. Szóltam Ivónak, aki csodával határos módon képes mindent megtalálni, amit én eltüntetek otthon, így ebben a varázsképességében bíztam most is.

Sajnos kiderült, hogy csak a mi két bőröndünk tűnt el. A kalauz mondta, hogy láttak a vonat egy másik kocsijában két gyanús fickót. (de nem szóltak senkinek semmit…) A két férfi csomagok nélkül szállt fel Nantes-ban és csak a következő kisvárosig szólt a jegyük. Erre azért figyeltek fel, mert a nyár közepén nem szokványos nulla csomaggal utazni.

Arról nem is beszélve, hogy a hölgy kalauz látta őket leszállni két bőrönddel. A mieinkkel. Azt mondjuk fel nem foghatom, hogy ha látták őket bőrönd nélkül felszállni és bőrönddel leszállni, akkor miért nem állította meg őket egyik kalauz sem. Mindenesetre, először az utasokat kérték fel, hogy ellenőrizzék a csomagjaikat, de számunkra ekkor más késő volt és a vonatunk is kigurult Angers állomásáról.

Sajnos az ember nem kaphat nyilvánosan sokkot és nem sírhat mint egy szökőkút, ha egy vasúti kocsira való ember figyeli és a három éves gyereke ott ül mellette felpuffadt szemekkel.

Ezért Ivóval a csendes döbbenetet választottuk és azon filóztunk hogyan tovább. Sajnos Korina gyógyszerei is a bőröndben voltak, ez volt a legnagyobb problémánk azt leszámítva, hogy egy darab ruhánk sem volt a magyarországi három hetünk idejére.

Párizsban a reptéren alig találtuk meg a rendőrséget és érdekes módon szinte senki sem tudta megmondani nekünk, hogy merre is keressük. Természetesen jó messze volt a kaputól, ahonnan a repülőnk indult.

Korinának pedig állandóan pisilnie kellett, így én rohangáltam vele a vécére, amíg Ivo megtette a hivatalos bejelentést a francia rendőrségen. Csak futva értük el a repülőnket, mert elég sokáig tartott az adminisztráció és át is kellett vágtáznunk a fél Charles de Gaulle reptéren.

Budapesten a komaasszonyom várt minket. Ő mindig mindenre fel van készülve, a kapcsolati hálózata Pazar, és a legváratlanabb problémák megoldásában is elsőosztályú segítség.

Ez volt a szerencsém, mert én nem voltam formában, mert még mindig alig tudtam elhinni, hogy ez megtörténhetett velünk. Nála, Velencén szedtük össze valamennyire magunkat két nap alatt.”

Hogy mi lett a történet vége, azt az eredeti posztban olvashatjátok el itt.

(Fotó: pixabay.com/alexdrouin)

Share.

About Author

Leave A Reply