Egy hónap Argentínában kisgyerekkel

0

Hogy milyen egyedül maradni egy másfél éves gyerekkel egy hónapra egy teljesen idegen közegben? Nem egyszerű, de az egymásra utaltság és összezártság olyan harmóniát eredményez anya és gyermeke között, ami másképp talán soha nem alakul ki – derül ki a Mirador posztjából.

„A terv az volt, hogy fél évig járjuk Latin-Amerikát, elsősorban Chilére és Kolumbiára koncentrálva. A vezetett túrák közötti időszakokat aktív utazással töltjük, amolyan backpacker stílusban, de természetesen mindent Barangó boldogságához, azaz személyes igényeihez és – nem túl szigorúan vett – napi rutinjához igazítva.

Endre túráin nem veszünk részt, ehelyett kettesben leszek Barangóval, technikai okokból a lehető legkevesebb helyváltoztatással olyan helyszínen, ahol aránylag könnyedén elnavigálhatok a mindennapokban egy alig másfél éves, elképesztően aktív kisfiúval.

Ahogy minden aggódó édesanya tenné, én is hónapokig készültem életünk eddigi legnagyobb kihívására.

Mert hiába a korábbi sok éves világutazás, a magashegyi és esőerdős tapasztalatok, a rengeteg idő, amit az elmúlt években Isten háta mögötti indián törzsek között töltöttünk, az, hogy egy másik, pici ember életéért teljes mértékben én vagyok a felelős, egészen új és sokkal komolyabb feladatokat rótt rám.

Átfutottam régi blogjainkat, saját személyes naplóimat, hogy felelevenítsem e két korábban már meglátogatott ország hangulatát, környezeti és szociális adottságait.

Rongyosra olvastam a Lonely Planet Travel with children című kötetét, fejből tudtam az általános információkat és az érintett helyszínekre vonatkozó tanácsokat.

Facebook csoportokban egymást segítő helyi és külföldi édesanyákkal vettem fel a kapcsolatot, kívülről fújtam az összes Chilében fellelhető pelenkamárkát, a gyümölcspépgyártókat és forgalmazóhelyeket, tudtam, kik a nagyvárosokban a legismertebb gyerekorvosok, mik a legjobb kórházak és merre találhatóak a legbiztonságosabb játszóterek.

Zseniális hazai gyermekorvosunk a sok más ember számára hajmeresztőnek tűnő ötletünket a legmesszebbmenőkig támogatta, lelkiismeretesen nyújtott segítséget abban, hogy a gyermek számára minden alapvető problémára gyógyszercsomagot állítsunk össze.

Bíztató volt a tény, hogy ő maga is utazáspárti, járt már Dél-Amerikában, így elég reálisan tudta megítélni, milyen egészségügyi problémákra és helyzetekre kell felkészülnünk. (…)

Idehaza tutibiztos voltam benne, hogy egy másfél éves gyerekkel nem megyek 3000 méter tengerszint feletti magasság fölé, de vannak olyan helyzetek, amik felülírnak bizonyos szabályokat.

A Santiago és Mendoza közötti határátkelő 3200 méter magasan van, Barangó azonban jól vette az akadályt. Végül 8 óra leforgása alatt probléma nélkül érkeztünk meg Mendozába. Tombolt a nyár és végre, de nem utolsó sorban, biztonságban éreztük magunkat.

Endrével teljes egyetértésben foglaltunk le egy kellemes hangulatú, mindennel felszerelt kis lakást a főtér mellett arra az időszakra, amikor ő négy hétre Patagóniába távozik.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az élet kettesben egy másfél évessel könnyű volna egy ismeretlen közegben, még akkor is, ha ez csak egy egy hónapot felölelő, átmeneti időszak.

Gyakran tűnt örökkévalóságnak a várakozás, és a vidám pillanatokat, a kettőnk között kialakult teljes harmóniát random módon megoldandó feladatok, fáradtság és totál kimerültség hangulata fűszerezte meg.

Argentína gyerekkel teljesen más, mint Chile, így feleslegesnek bizonyult a magamévá tett szakirodalom e témában. Újra kellett gondolni és tervezni mindent. Bolt és mosoda volt a közelben.

Szerencsére Barangó ekkor még javában anyatejes volt, de természetesen már evett majdnem mindent, amit a fogazata megengedett. A fogzást nem kapkodtuk el, utazásunk kezdete előtt bújtak ki az első fogacskák, így első vásárlásunk során nem csak ételt, de egy botmixert is beszereztünk.

Majdnem minden nap főztem, lehetőleg megbízható eredetű alapanyagokból. Általában magyaros jellegű ételeket, de egy-egy kimerítő nap után nem vetettem meg a szomszédos sétálóutca kifőzdéinek kínálatát. Ebből pedig akadt bőven.

A nyár eleji forró Mendoza egy nyüzsgő nagyváros, ahol a szolgáltatók nem győzték kielégíteni a késő estig a kerthelyiségekben ráérősen étkező és fagyizó argentinok igényeit.

Azt mondják, a napi rutin nagyon fontos a kisgyermekek életében. Endrével egyetértünk abban, hogy ezeket a jó tanácsokat megszívleljük, de nem kőbe vésett szabályként értelmezzük.

Barangó számára a rendszeres étkezések mellett a napi aktív, lehetőleg szabadlevegőn eltöltött programok és az ebéd utáni alvásra tett kísérlet számítottak e rutin sarkallatos pontjainak. Ebben pedig az éghajlat és a környezet nagyon megkönnyítette a dolgomat.

Mendozában már koranyáron tikkasztó hőség. Az ebéd utáni szieszta szigorú szabály, minden bolt bezár, este 7-ig szinte egy teremtett lélek nincs az utcákon. Ez kedvez a délutáni altatásnak a kisgyerekes családoknál, cserébe viszont éjfél előtt nem fektetik le a csemetéket.

Korábban kifejezetten örültem volna a késő esti aktív programoknak, megmásíthatatlan bagoly típus vagyok. Most viszont kibírhatatlanul hosszúnak tűnt a nap, így esténként 10-fél 11 körül kezdtem a gyakran éjfélig elhúzódó altatási procedúrát, amivel kirívóan korainak számítottam a szomszédban rajcsúrozó kisgyerekes családhoz képest, akik rendszerint este 10-re várták a vendégeket.

Miután az ember gondoskodott a napi betevő falatokról, a szociális igény kielégítése kerül terítékre. Az argentin nagyvárosokban szinte minden utca végén van egy játszótér egy hatalmas parkkal.

Márpedig egy olyan városban, ahol mindig süt a nap, a közösségi terek hemzsegnek a vidám és barátkozó aprótalpúaktól. Nem mondom, hogy a két és fél méter magas csúszdára mászó gyerek hajkurászása közben mély beszélgetéseket lehet kezdeményezni a helyi édesanyákkal (így életre szóló barátságok sem születtek), de legalább volt kihez szólni. (…)

December 6. egy forró nyári nap volt Mendozában. Barangót már napokkal ezelőtt az foglalkoztatta, hogy ha nincsen hó, hogy a frászban jön ide a Mikulás?! Márpedig a Mikulásnak jönnie kell, nincs mese.

Fogtuk a strandpapucsokat, kitettük az ablakba, és láss csodát, másnapra tele volt horgolt plüssfigurákkal, amiket egy öreg, remegős kezű néni készített a Plaza Españán. Sajnos Argentínában (vagy legalábbis Mendozában) nincsenek csokimikulások, így Barangónak be kellett érnie ezekkel a játékokkal.

December derekán visszaért Endre, és hármasban indultunk tovább, hogy a következő év márciusáig még folytatódjon a kalandsorozat. Nem állítom, hogy könnyű egy hónapot tudunk magunk mögött, mindamellett azonban ez volt az eddigi legszebb és legemlékezetesebb időszak a közös életünkben, ami a kölcsönös kiszolgáltatottság mellett meghitt, belsőséges viszonnyal és tökéletes harmóniával ajándékozott meg bennünket.

Visszatekintve azt kell mondjam, Argentínában sem megoldhatatlan feladat egy másfél éves gyermekkel a létezés. Bármikor újracsinálnám…”

A teljes írást itt találjátok.

Gyökértelenül és újraformálva

Share.

About Author

Leave A Reply