Egy hihetetlenül drága város

0

A kolumbiai Caño Cristales voltaképpen csak annyiban különbözik a Machu Picchutól vagy az Iguazú-vízeséstől, hogy többnyire helyi turisták látogatják. És iszonyatosan drága, miként a közeli La Macarena, ami ebben az esteben nem egy tánc, hanem az ország legdrágább városa – derül ki a Mirador posztjából.

„Kolumbia talán legizgalmasabb természeti képződményét, a Caño Cristalest, amit újabban egyszerűen csak a világ nyolcadik csodájaként aposztrofálnak.

Én 2011-ben már jártam az ötszínű folyónál, ami bár egészen hihetetlen élmény, azért messze nem olyan látványos, mint amilyennek az interneten keringő, agyonszerkesztett fotók mutatják. Ettől függetlenül mi is La Macarena felé utazunk tovább, már csak azért is, mert Eri még nem járt a folyónál.

Amíg Antonyék szedelődzködnek, addig Eri és én kisétálunk Playa Ricába, hogy keressünk egy camperót, ami hajlandó minket elfurikázni a városig. Mivel a caseriót alig ötven ember lakja, két opció adódik: a tejszállító és a faszállító.

A faszállító kocsija romokban, a tejesnek pedig délutánra fuvarja van a környező ranchekre, úgyhogy nem marad más, mint megvárni a líneát (így hívják Amazóniában a menterend szerinti camperókat), aminek érkezése 10 és 11 között várható.

A gond csak az, hogy a San Vicentéből induló 4×4-es terepjárók jellemzően tele vannak emberrel, elég nehéz lesz hatunkat becsomagolni a kocsiba. Szerencsére páran leszállnak Playa Ricánál, így lenne éppen helyünk, de a srácok a hangszereiknek köszönhetően olyan sok holmival utaznak, hogy félórás logisztikát igényel a platóra való felpasszírozásunk. Végül, ha nehezen is, de minden és mindenki a helyére kerül, indulhatunk.

Bár San Vicentétől idáig sem volt egy leányálom az út, de amit La Macarenáig kell átéljünk, azt nem kívánom senkinek. A szárazabb részeken a sofőr azt gondolja, hogy nyomni kell a gázt, mint az ökör, ennek hála úgy röpködünk a vasráccsal körbevett térben, mint szitokszó egy Fradi-Újpest meccsen. A folyók és mocsarak előtt lassítunk ugyan, de utána teligázzal vágunk át rajtuk, sóderrel és sárral meghintve az utasteret.

KÜLFÖLDI MUNKALEHETŐSÉGEK EGY HELYEN

Három óra kocsikázás után végre feltűnnek a La Macarenát körbevevő táblahegyek, nem sokkal később pedig az egyik tepui tetején megpillantjuk a városka rádiótornyát. Olyan retkesen szállunk le a kocsiról, hogy La Macarenában az összes turista minket bámul, mikor végigsétálunk a főutcán szállás után kajtatva.

La Macarena úgy vált az elmúlt egy-két évben turistaparadicsommá, hogy tulajdonképpen nem vezet oda út (a San Vicente-i tortúrát ne nevezzük ajánlott útvonalnak).

Mindenki repülővel érkezik, ami nem olcsó mulatság. Bogotában az oda-vissza repjegyért simán legombolnak az emberről 400 dollárt, ami rendesen megszűri a Caño Cristales közönségét.

Ezer turistából csak egy külföldi, a többiek mind tehetős kolumbiaiak, akiknek a békekötés után tulajdonképpen kötelezővé vált La Macarena meglátogatása. Mit eredményezett mindez? Iszonyú árakat, amikhez foghatót még San Andrés szigetén sem tapasztaltunk. (…)

Amíg 2011-ben még elég csendes és magányos falu volt, addig mára napi több száz látogatót fogadó turistaközpont vált belőle. Ami nem változott, az az infrastruktúra. Az utcák porosak, sehol egy érékelhető étterem, wi-fi pedig csak a főtéren fogható, bár valójában nem működik.

Nyílt azonban közel húsz darab hotel, amiknek a többsége elég gyenge minőségű, viszont bőven San Andrés-i árszínvonalú. 150 000 peso alatt nem nagyon találunk semmit, amelyik hotel benéz a 100 000-es ár alá, abba már az ember nem szívesen teszi be a lábát. (…)

La Macarena pici, mégis sikerül három órán át bóklásznunk, mire végre megalkudunk egy külvárosi szállóval az árban. Csak azért adják oda 50 000-ért az amúgy 120 000-re értékelt szobát, mert látják rajtunk a kétségbeesést, és mert még soha nem volt külföldi szállóvendégük.

Kolumbia, a meseország

Ha a szállás ilyen drága, mennyibe fog kerülni a túra a Caño Cristaleshez? A szálló tulaja eléggé lelomboz minket:

– Ismerünk egy nőt, ő a legolcsóbb La Macarenában. 230 000 pesót kér, kifejezetten a külföldiekre rendezkedett be.

– Az nem is olyan vészes – válaszolom – Keresünk még egy-két embert, leosztjuk a költségeket, és szerintem hívhatja is azt a nőt.

– 230 000 peso fejenként. Ennél olcsóbban senki nem csinálja – nyitja fel a szemünket a fickó.

Az majdnem száz dollár. 2011-ben a repülő miatt volt drága az utazás (nem volt turistákat fuvarozó járat, csak privát kisgép), de helyben szinte minden ingyen volt. Ha jól emlékszem, talán 25 000 pesót fizettünk a kirándulásért, amiért most annak majdnem tízszeresét akarják rólunk legombolni. (…)

A 230 000 pesós árnál mindenki csak többet mond, úgyhogy vacsora alatt van időnk Erivel végiggondolni a hogyan továbbot. Kétszáz dollárt elverni egyetlen nap alatt egy olyan természeti csodára, ami valójában csak megfelelő időjárási viszonyok és vízállás esetén látványos, elég rizikós.

Arra jutunk, hogy adunk magunknak még egy napot arra, hogy megpróbáljuk saját szakállra megszervezni a dolgot, ha nem sikerül, utazunk tovább.

Reggel már vonulunk is le a kikötőbe, hátha találunk egy halászt, aki hajlandó minket átvinni a Rio Guayaberón, hogy onnan gyalogosan közelítsük meg a Caño Cristalest, de a tervünk dugába dől.

Az egész Caño Cristales sztorit felkarolta a nemzeti park és La Macarena minden lakóját érdekelté tette benne. A csónakosok tudják, hogy drága minden, s emiatt nem jönnek a külföldiek, de amíg a helyi turistákkal megtelnek a hajók, addig mindenki boldog.

Lógó orral sétálunk vissza a főtérre, ahol összefutunk Antonyékkal. Azt mondják, ők sem találtak senkit, aki elvinné őket olcsóbban, úgyhogy le is tettek a Caño Cristalesről, viszont az egyik itt élő haverjuk, aki jégkását árusít az utcán, mesélt nekik egy Caño Piedra nevű helyről, ami pici ugyan, de hasonlít a nagytestvérhez.

A mototaxi fejenként 10 000 pesóért elvisz minket, úgyhogy a délutánt a La Macarena környéki szavannán töltjük. (…)

A Caño Piedra valóban nem nagy, s engem, aki anno láthatta a Caño Cristalest, nem igazán hoz lázba. Eri is látott már ennél a folyónál szebbeket Venezuelában, talán a Quebrada Pachecóhoz lehet leginkább hasonlítani, de azért az valamivel nagyobb élmény volt.”

A teljes posztot szokás szerint jó sok fotóval itt találjátok.

Share.

About Author

Leave A Reply