Egy életre szóló leckét kaptunk

0

Mindig érdekes, amikor egy régi ismerős visszatér. Talán páran közületek emlékeznek még Gáborra, aki pár éve már vezetett egy blogot Németországból, ami aztán különféle okokból megszűnt, most viszont a romantikus Thomas von Fuerstenfeld néven újraindult. Az ő tollából következzen most egy visszatekintés, annál is inkább, mert nemrég volt tíz éve, hogy aláírt egy szerződést, amit nem kellett volna…

„Kereken ma 10 éve, hogy jövőképpel, tervekkel, naivan és tudatlanul aláírtunk egy svájci frank alapú jelzáloghitel szerződést. Aztán jött, aminek jönnie kellett…

Mondhatnám, hogy úgy emlékszem az egészre, mintha csak ma történt volna. De ez nem igaz. Nem emlékszek a részletekre. Nem emlékszek rá, hogy kezdődött el.

Az még megvan, hogy előtte egy őszi napon elmentünk a lakásbörzére Budapesten. Nézelődtünk, tervezgettünk. Az is megvan, hogy aztán jártuk a bankokat, hogy hol adnak hitelt használt ingatlanra minimális kezdőtőkével.

Külföldre húz a zsebed, de nem találsz munkát? Keress és találj itt!

Az OTP, az Erste és a Volksbank is elhajtott, mondván, hogy amit mi fel tudunk mutatni – azaz egy programozói és egy pedagógusi fizetés – az alig több, mint a minimálbér. Érteni kellett volna a jeleket, de elvakított a… nem is tudom mi. Nagyravágyás?

Aztán előtte vagy utána – itt már teljesen összemosódnak a képek a fejemben – valahogy eljutottunk e történet kiinduló pontjához. Egyszer csak felbukkant a **cenzúrázva** Bank csillogó-villogó vadonatúj, kezdőtőke nélküli, svájci frank alapú jelzáloghitele új építésű ingatlanokra. Aki akkoriban értett hozzá, az tudta, hogy ez egy olyan nyilvánvaló csapda, amilyent a prérifarkas szokott építeni a gyalogkakukk számára a rajzfilmben.

Csakhogy ezúttal a prérifarkas palimadarakra vadászott. És azok be is szálltak a csapdába, csapatostul. Egy egész országnyi palimadár.

December 19.-én aláírtuk a hitelszerződést. Boldogan, önként, reménnyel és tervekkel telve, csillogó szemekkel tekintve a csodálatos jövő felé. 89 000 Forint havonta, 25 évig. Hahaha, na persze… (…)

Aljas, kígyónyelvű cselszövők eldobható játékszerei, s egy gondosan kitervelt, alaposan betanult és mesterien kivitelezett rendszer prédái lettünk. Attól a pillanattól fogva, hogy tudatlanul és naivan, bízva a tisztességben, az etikában és az adott szó erejében beléptem a bankba, a helyzetem meg lett pecsételve.

Ki a hibás? Én. Természetesen, és ezt nem is tagadom. Tudtam, mi a kamatos kamat, tudtam, mi az árfolyam… Tudtam, de nem értettem. Hittem abban, hogy a bank tisztességes, és hogy a kölcsönös előny, mindenkinek előny.

Álmomban sem gondoltam, hogy egy bank a rövidtávú haszon érdekében, szóban ígérget, félretájékoztat, nem vázolja fel a kockázatokat, magyarán mindent elkövet – amit nem lehet utólag bizonyítani -, hogy még egy adóssal több legyen a listáján. Ezt tisztességtelennek tartom. De ilyen a kapitalizmus. (…)

Aztán az első kamatperiódus után már nem volt olyan őszinte a mosolyom. Mintha egy büdös ponttyal vágtak volna képen. A 89 000 Forintos havi törlesztő felugrott 106 000 Forintra, majd 121 000.-, 134 000.-, 155 000.- és az ötödik évben már járt 160 000.- felett is.

Kezdetben vergődtem, kapálóztam, kerestem a kiutat: osztottam, szoroztam, hibát kerestem a rendszerben, de amikor már azt hittem, hogy végre találtam egy kapaszkodót, ami alkuképessé tesz, akkor a banki ügyintéző hölgy flegmán odafordult a kollégájához, hogy tájékoztassa: „Az úr számolt…”

Majd jót nevettek. Igen, nevettek, nem csak képletesen, hanem bele a szemembe. Láttam az amalgámot a jobb alsó őrlőben… (…)

Hittem, hogy ha tisztességesen fizetem a törlesztőt, és soha sem kések, akkor előbb-utóbb lesz valami „jutalmam” azokkal szemben, akik szintén tudnák fizetni, de szarnak bele. Nem így lett. Aki tud fizetni, fizessen, mert valamiből pótolni kell a nem fizetők által okozott bevételkiesést.

Ahogy kamatperiódusonként emelkedett – vagy jobb esetben stagnált – a törlesztő, úgy ment lejjebb és lejjebb az általános hangulatom: állandóan rossz kedvű voltam, egyre kevesebbet mosolyogtam, romlott a munkamorálom, és még a kollégáimat is sikeresen demotiváltam. Ezek végül 2011-ben arra kényszerítettek, hogy munkahelyet váltsak. A mai napig sajnálom, hogy ilyen rossz szájízzel történt a válás, mert sokat kaptam attól a cégtől.

Az új munka csak időlegesen tudta elodázni a rossz hangulatot. Egy kicsit több pénztől kicsit meg tudtam nyugodni. De ez a munka olyan szinten lett egyre stresszesebb, hogy akkor meg már az készített ki. Konkrétan nem láttam kiutat.

Egyik oldalról a bank szívja a vérem, a másik oldalon a munka emészt, én meg a kettő között sorvadok. Hova menekülhetnék? Senki sem tud segíteni, sehova nem tudnék elbújni.

Nincs meg bennem az a zsiványság, hogy csapot-papot otthagyjak, és új életet kezdjek valahol máshol, és tegyek a következményekre… De tényleg nincs meg? Vagy nem olyan formában? (…)

Ezzel egy időben jött az ötlet, hogy ugyan miért ne próbálkozhatnék meg külföldön, ha van az a fizetés, ami kiadja a matekot. Magyarországon akkoriban a szaktudásom és a fizetésigényem két különböző ligában versenyzett, így hát belevágtam a keresésbe.

Ennek egyik kézzel fogható eredményeképp sikerült leszerveznem három állás interjút Londonban egy hűvös novemberi hosszú hétvégére. Összekuporgatott tartalékunkat latba vetve megvettem a létező legolcsóbb repülőjegyet, és az angol pontosságra támaszkodva, utazási tervet készítettem.

Ugyanakkor számolva a felhígult angol társadalom demográfiai sokszínűségével, biztos-ami-biztos alapon csináltam A, B, C és D tervet is, csakhogy ne érjen meglepetés. Mint ott helyben kiderült, jól tettem. Többnyire a B és C időtervek váltak be…

Szállást egy kellően alsó-közép kategóriás, kollégiumszerű szállóban foglaltam, mert nem nyaralni jöttem, pláne, hogy a nap délben szemmagasságban derengett. Minden perc és minden penny ki volt számolva, csak a célra fókuszáltam.

A fejvadász, aki az ott töltött 3 napon a segítségemre volt, gyorstalpalót adott a kiszemelt cégekről, elkísért és bemutatott. Hálás vagyok neki, bár akkor még sem ő, sem én nem tudtuk, hogy a jövő egészen mást tartogat számomra.

Történt ugyanis, hogy a londoni kiruccanást megelőző este lebonyolítottam egy Skype-os interjút egy müncheni székhelyű start-up céggel. Angolul… merthogy a cég annyira sok országból szívja fel a fiatal tehetségeket, hogy már cégen belül az angol lett a sztenderd.

Szóval az interjú lezajlott, amit követően még azon melegében küldtek emailben egy próbafeladatot. Gondoltam, ne ezen múljon, ott helyben meg is csináltam, beleadva apait, anyait.

Úgy fogtam fel, hogy legalább gyakorlok Londonra. Hajnal kettőre végeztem is, átküldtem emailben, majd megpróbáltam aludni kicsit, mert ötkor már kelni kellett, hogy elérjem a gépet.

Szóval vissza Londonba. Lement a három interjú, kettő egész jól sikerült, egy viszont egyértelműen nem. Ők nem engem kerestek, én meg nem őket, ennyi. Gondoltam, ha a maradék kettőből az egyik bejön, már az is jó.

Csakhogy az utolsó nap estéjén kaptam egy emailt Németországból, a csatolmányban egy szerződéssel. Benne a január 1.-i kezdés, és a kért fizetés. Azt hittem rosszul látok. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek, azt gondoltam, hogy alszok rá egyet.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy nagyjából 3 perccel később – miután páromnak elújságoltam a dolgot – visszaírtam, hogy elfogadom és hamarosan visszaküldöm a szerződést aláírva.

2013. december 30.-án kiköltöztem Németországba, kölcsön pénzből, nulla német nyelvtudással. És még mindig itt vagyok. Sőt vagyunk, mert a párom is kijött a macskánkkal együtt. Sőt azóta már egy csodálatos kisfiúval is bővült a családunk. Az ő nevét viseli e blog: Thomas.

Az elmúlt négy évben a kilátástalanságot felváltotta a tervezhető jövő, a rossz kedvet a mosoly, a reményvesztettséget a lassú, de biztos haladás, a fásultságot az életkedv, a stresszt a nyugodt éjszakák.

Mindez annak köszönhető, hogy tanultunk a múltban elkövetett hibáinkból, és hogy végre egy olyan rendszer részei vagyunk, ami betartja a játékszabályokat. Élni és élni hagyni.

Ma 10 éve, hogy egy életre szóló leckét kaptunk. De hiszem, hogy enélkül, még mindig valahol a magyar valóság mocsarában evezgetnénk céltalanul, az Éjjel-Nappal Budapest és a Barátok Közt fémjelezte agysorvasztó mételyben.

Mindez egy próba volt, amit vagy teljesítünk, vagy elbukunk. Sokszor rezgett a léc, de a párom mindig tartotta bennem is lelket, amikor én már feladtam volna, és mindenben támogatott, és támogat azóta is.

És a hitel? Ha minden a tervek szerint halad, – bár megfoghatatlan külső erők még tettek egy utolsó kísérletet, hogy mindent dugába döntsenek – akkor már csak hetek kérdése, és megszabadulunk az ingatlantól, és a felette fekete felhőként gomolygó hiteltől is. Szívből kívánjuk az új tulajdonosnak, hogy a kis lakásunkban több öröme legyen, mint amennyiben nekünk volt részünk.

És a jövő? A hitel után egy kicsivel még könnyebb lesz. Aztán majd meglátjuk.”

A teljes posztot itt találjátok.

Külföldi állásajánlatok százai egyetlen kattintásra! Ne hagyd ki!

Share.

About Author

Leave A Reply