Dolgos svájci hétköznapok

0

Nem kell mindig a szenzáció, néha az átlagos hétköznapok sokkal jobban bemutatják egy ország életét, mint a nagy események. Így van ez Tamás esetében is, aki bő másfél év elteltével vette fel svájci (luzerni) életének fonalát.

„Legutóbb 2013 júniusában írtam (az akkori írást ide kattintva olvashatjátok el), most bő két évvel a kiérkezésem után újra jelentkezem. Kezdetnek hadd idézzek az előző posztomból: „Remélhetőleg mire ezeket a sorokat olvassátok, már a saját bútorok beszerzésével leszek elfoglalva.”

Legközelebb a lottóötöst prognosztizálom, mert a fenti mondat elég jól bejött. Az írásom kikerülése után két nappal szólt az egyik Verwaltung (ingatlankezelő), hogy megkaphatnánk egy lakást.

Hát mit mondjak, nem olyan könnyű fejben tartani ennyi lakást minden adatával együtt, ha hetente 2-3-szor megy az ember háztűznézőbe. Szóval gyorsan elő a táblázat és az emlékek, melyik is volt az, ó, igen, ez a lakás megfelel.

Korábban volt kettő is, amit visszautasítottunk, az egyikről a főnököm beszélt le, szerinte nem a legjobb a környék, és egy melegebb nyáron meg fogunk pusztulni a tetőtéri lakásban; a másik pedig szimplán nem tetszett, másmilyen volt a valóság, mint a képek a hirdetésben – megesik az ilyesmi.

Kaptunk egy másfél szobás, 55m2-es lakást, kívül-belül teljesen rendben lévő állapotban, nagyon jó áron. Kb. 1980-ban épült, szóval viszonylag új, a falak vastagok, sosem hallottunk még más lakásból folyamatosan átszűrődő zajt, a porszívózást akár éjfélkor is csinálhatnánk, senki nem venné észre.

A lakás kettőnk munkahelye között van félúton; én reggelente jobbra indulok, és 20 percet buszozok, barátnőm balra indul és 15 perc alatt bent van az irodában; a buszmegálló szinte a ház előtt van.

Ami nem tetszett

Mindössze két dolog nem tetszett annyira: földszinti lakás (a bútorszállításnál ennek már inkább örültem) illetve, hogy ebből kifolyólag nincs erkély – ez még kicsit hiányzik, de azért együtt tudunk élni vele. A harmadik emelettől fölfelé ugyanis már nagyon szép a kilátás a Pilatusra (Luzern kanton legmagasabb hegye).

Rendes volt az előző lakó (aki egyébként csak feljebb költözött pár emelettel), megengedte, hogy átmenjünk hozzájuk, mielőtt kiköltöznek, hogy lemérjünk pár falat a lakásban, így már tudtunk egy kicsit tervezni, bútorboltokban körülnézni.

A beköltözés utáni 2 hónapra kihoztuk barátnőm kocsiját is, szintén nagy segítség volt a bebútorozásnál – újabb szerencse: egy mélygarázsban pont az utca túloldalán találtunk egy parkolóhelyet, amit ki tudtunk bérelni erre a 2 hónapra.

Említettem talán, hogy otthon is elég jól kerestem (én mindenesetre elégedett voltam, életkoromhoz és pozíciómhoz viszonyítva), de azt, amit itt meg tudtunk csinálni, azt otthon nem tudtuk volna.

Otthon ez nem ment volna

Nevezetesen kettőnk egyhavi nettó fizetéséből teljesen berendeztük a lakást (csak beépített konyhaszekrény + hűtő + tűzhely és egy tükrös fali fürdőszobaszekrény volt benne) és nem a helyi vaterán vettük a dolgainkat, minden teljesen új. A konyhai felszerelés oroszlánrészét otthonról hoztuk, de ha itt kellett volna megvenni, talán még akkor is tartható lett volna az említett büdzsé.

Nyilván itt is vannak olyan bútorüzletek, amiknek nem mi vagyunk a célközönsége, de nem is hiszem, hogy fontos lenne 4000+ CHF-et (ca. 1 millió 1,2 millió HUF) kiadni egy sarokkanapéért. Sosem éltem nagy lábon, hiába van még bőven a bankszámlán hó végén, itt sem fogok. Sosem akkor próbáltam félretenni, amikor már nincs, hanem akkor, amikor van miből.

Jó a szomszédság, kedves emberekkel vagyunk körülvéve, a házmester például szólt az ingatlankezelőnek, amikor összeállították az éves mosásrendet, hogy próbáljanak nekünk minél több mosónapot szombatra tenni, mert mindketten dolgozunk, hétköznap nem nagyon lenne lehetőségünk ilyesmire. Azóta az év szombatjainak felével mi rendelkezünk.

A már korábban említett előző lakó egy alkalommal látta, hogy állok a piros lámpánál és intett, hogy ugorjak be a kocsijába, elvisz haza.

Kurz und gut: a lakás kész lett, az autóra a továbbiakban nem volt szükség, és mivel már megérett rá, el is adtuk.

Dolgos hétköznapok

Az elmúlt egy-/másfél évben nem történt igazán érdekes vagy különleges dolog, folytatódtak a dolgos hétköznapok. Közben kirándultunk erre-arra, megismertünk pár korunkbeli magyar fiatalt, akikkel társasjáték esteket tartunk; meghívtuk szüleimet, hogy lássák, hol és hogyan élünk. Vettem egy biciklit és szereztem tagságot a helyi kenuklubban, így oda is eljárok (mentem volna többet is, ha nem lett volna ennyire esős a tavalyi nyár).

Remek szórakozás a Reuss folyón való csorgás: összeverődik egy kb. 15 fős társaság gumicsónakokkal, ezeket lazán összekötjük és mintegy tutajt képezve, pár órát csordogálunk lefelé a folyón. Azt hiszem, senkit nem lepek meg vele, hogy ilyenkor a csónakok italmérésként is funkcionálnak… Végül kikötünk egy strandon, előkerül a korábban idehozott kocsikból a grillezéshez szükséges felszerelés meg a húsok és megy tovább a móka.

A környéken lévő kirándulási lehetőségeket szerintem senkinek sem kell ecsetelnem, elég ránézni egy domborzati térképre és minden világossá válik. Sok túrán még mi sem voltunk, de van néhány a bakancslistán (haha).

A schwyzertüütsch

(Ez egy kis nyelvi kitekintés, egyeseknek száraz/unalmas lehet) A korábbi posztom után valamelyik kommentelő említette, hogy a német nyelv gyakorlásához a „legjobb” helyre jöttem. Tudtam én, hogy az itteni német más, mint a Hochdeutsch, csak azt nem tudtam, hogy ennyire.

Nem vagyok nyelvész, nem tudom, hol van ennek a határa, de a svájci német annyira „eltorzult”, annyira hatott rá az elszigeteltség, a francia nyelv és még ki tudja mi minden, hogy laikus fülelő azt gondolhatja, hogy egy teljesen különálló nyelvvel van dolga. Nekem a német elég jól megy, de itt azért elkerekedett a szemem.

Miután meglett a munkahelyem, voltam egy rövid svájci német tanfolyamon, és noha csak 10 alkalom volt, azért segített az alapoknál. Aztán úgy gondoltam, hogy nem folytatom tovább, mert a munkahelyem tulajdonképpen egy napi 8-9 órás ingyenes tanfolyam…

Vannak persze olyan kollégák, akiket még majd’ két év után is borzasztó nehéz megértenem, no de mindenhol vannak olyanok, akik elharapják a szó végét, hadarnak, ehhez igazából külföldre sem kell menni…

Ja, a tanfolyam kifejezetten a luzerni dialektusra ment rá, nem egyszer mondta a tanár egy-egy szónál a könyvben, hogy ezt ő nem így írná, mert ez berni dialektus. Vagy éppen szent galleni, esetleg bázeli. Néha egyébként maguknak a svájciaknak is nehézséget okoz egymás megértése és ehhez elég akár csak 80 km-t utazni az országon belül.

Érdekes dolog ez egyébként a svájciaknál. Beszédben a saját nyelvjárásukat használják, írásban automatikusan elhagyják a Mundartot (nyelvjárást), azaz az irodalmi németre váltanak. Tulajdonképpen párhuzamosan használják a két nyelvet.

Persze ott, ahol csak barátok, családtagok írogatnak egymásnak, simán megmarad a dialektus írásban is, az ilyen sms-ek rövidítésekkel megtűzdelve igen komoly kihívást tudnak jelenteni.

Tavaly volt az egyik ingyenes napilap (Blick am Abend) 5 éves jubileuma és ebből az alkalomból az egész újság annak minden cikkével svájci németül lett megírva. Hogy melyik dialektusban, azt nem tudom.

Az érdekes az volt, hogy későbbi olvasói levelek szerint, noha örültek a kezdeményezésnek, sőt egyesek szívesen láttak volna későbbi lapszámokat is a saját nyelvükön, többen jelezték, hogy tulajdonképpen nehéz volt olvasni a szöveget. Ennek az lehet az oka, hogy a szavak írott formájához a fejekben teljesen a Hochdeutsch verzió rögzül és a svájciul írt szó szóképe nem egyezik meg ezzel.

Egy tanítónéni is írt, hogy a németóra keretei között a gyerekekkel az osztályában lefordíttatott jó pár cikket és egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint azt egy kívülálló gondolná.

Pár példa az érdekesség kedvéért

Az –ung végződésű főnevek kövekezetesen –ig-re végződnek

eu/äu-ból nem „oj’ lesz, hanem „ü”, mintha felcserélnék a hangokat és ue lenne a szóban (Kreuzungból = „krojcung” -> „krücig”)

Az ei-ből (ami „ej”) simán „í” lesz, megint mintha felcserélnék a betűket (klein = „klejn” -> „klín”)

Az „n” hangot pedig előszeretettel hagyják ki a szavakból, néha látszólag teljesen random módon: Bronzmedal -> „Brozmedal”, Angebot -> „Agebot”, en guete -> „e guete”

Ezek a példák egy kis szeletét mutatják csak a módosulásoknak, de ha pár ilyenre rááll az ember füle, akkor az már sokat segíthet a kezdetekben.

Nemrégiben volt egy egész napos kommunikációs tréning a munkahelyemen, ahova engem is elküldött a főnököm. Az előadást tartó fickó felajánlotta, hogy Hochdeutsch-ot használ, ha valaki(k)nek úgy kényelmesebb, de mivel rajtam kívül csak svájciak voltak (meg két német, de ők elboldogultak a dialektussal), jeleztem, hogy részemről megpróbálhatjuk svájci németül, majd szólok, ha valamit nem értek.

Végül úgy saccolom, kb. 85%-át értettem, a lyukakat józan paraszti ésszel próbáltam kikövetkeztetni, a kevés maradékot pedig lehet, hogy „rendes németül” vagy akár magyarul sem értettem volna. Egy szó mint száz, elég büszke voltam magamra utána.

A svájciak

Hogy milyenek a svájciak? Erről már sok posztban beszámoltak, én ebbe túl mélyen nem mennék bele, általánosítani nem lehet, úgyis mindennek meglenne a cáfolata. Amúgy sem ismerek olyan sok embert, szóval értelme sem lenne sok.

Mik is a sztereotípiák?

Barátságtalanok?

Vannak köztük olyanok is, de alapvetően nem ezzel találkoztunk. Megismerkedtünk egy svájci párral is, akik például kifejezetten szeretik a magyarokat, a srác évente jár Magyarországra. A kenuklubban csupa barátságos emberel találkoztunk. (Ha egy határátkelő magányosnak érzi magát új „hazájában”egy ilyesfajta klub remek megoldás lehet, a közös érdeklődési kör jobban összehozza az embereket, mint a közös munka.)

Gazdagok, de sosem beszélnek a pénzről?

Bőven akadnak, akik Messiásként várják minden hónap 25-ét. Az én munkahelyemen rengeteg szó esik a pénzről is, sokat beszélnek az árakról, az állandó költségekről (visszatérő fordulat a „bezzeg Németországban ez meg ez csak ennyibe és ennyibe kerül”). Ja, és az egymás zsebében turkálás azért itt sem ismeretlen jelenség.

Nacionalisták?

A kevés mintám alapján ezt még igaznak is gondolnám, sok helyen kint lobog a svájci zászló – nem csak sportesemények alatt; több cégnevet láttam, amiben ha volt „ch”, azt kiemelték valamilyen más színnel.

Az idegenek alapvetően kedvesek, segítőkészek egymással, gondolok itt az eladókra, az utca emberére, igen, az idősebbek kommunikatívabbak is. Egy alkalommal 20 percen keresztül mesélt nekem egy öregúr valamiről (durva dialektussal, alig értettem pár szót), de nem akartam leállítani – talán nem is tudtam volna. Egy svájci kollégám nem messze ült tőlem, látta a szituációt, hogy csak bólogatok, de nem értek semmit – csak röhögött magában… jobb híján én is ezt tettem. 🙂

Jó és kevésbé jó élmény egyaránt ért: meglett a pénztárcám (kicsúszhatott a zsebemből a buszon), a sofőr leadta a talált tárgyak osztályán, sem pénz, sem irat nem hiányzott. Egy alkalommal én találtam egy telefont a buszon, reméltem, hogy hív a tulaja, mert zárolva volt a képernyő és az akksi már a végét járta, de végül 2 órán belül sikerült visszajuttatnom a gazdájának.

Kaptunk egy névtelen feljelentést is, hogy nem vagyunk bejelentve az önkormányzatnál (ami természetesen nem igaz). Ezzel a hírrel a Verwaltung hívott fel, de rögtön mondta, hogy ilyen már máskor is volt, másokkal is megtörtént már, ne foglalkozzunk vele, csak tudjunk róla.

A közlekedésben előzékenyek, a zebránál sosem kell igazán várni, a motorosok is megállnak, pedig nekik egy fokkal macerásabb újraindulni, mint az autósoknak.

Érdekes ugyanakkor, hogy míg a mozgólépcsőn betartják a jobb oldalra állást, addig a buszmegállóban sokszor nem várják meg, amíg a leszállók végeznek és elindulnak befelé. Ez például szerintem Magyarországon jobban működik. A buszsofőrnek köszönés teljesen alap.

Itt-ott feltűnnek magyarok, bevásárláskor, tömegközlekedve néha megcsapja az ember fülét egy-egy magyar szó, magyaros hanglejtés, talán manapság már többször, mint amikor kijöttem (pedig csak két év telt el). Szép környék, nem csoda, hogy vonzza az embereket…

És a végére egy teljesen független kérdés a kedves olvasókhoz: a Ti városotokban is van olyan kínai étterem, ahova busszal hozzák a vendégeket? A lakásunktól nem messze van egy, ahol naponta több busznyi kínai turista fordul meg. Ugyanezzel találkoztam már Budapesten is. Érdekelne, hogy máshol is létezik-e a jelenség.

Jól működő rendszer lehet, megkockáztatom, hogy ebből meg is élnek és nincs szükségük a helyi vásárlóerőre, ha csak abból indulok ki, hogy amikor egyszer bementem se németül, se angolul nem tudtam kommunikálni velük. (Az ott dolgozó kamasz srácokkal sem, akikről azt gondoltam, hogy esetleg már itt születtek.)”

Share.

About Author

Leave A Reply