Dolgok, amiket nem tudnék feladni

0

Attila és családja Svájc francia nyelvterületén él, Neuchâtel kantonban immáron 11 éve, és mint írja, nem kíván hazaköltözni. Mint fogalmaz, „erőszakkal kellene visszakergetni, ha véletlenül svájci barátaink úgy döntenének, hogy elegük van belőlünk, de akkor is csak országot váltanék, de nem Magyarhonra”. Jöjjön tehát Attila története.

„Hogy egy közhellyel éljek, mi nagyon megtaláltuk itt a számításunkat, nem nagyon jut eszembe semmi olyan tárgyi dolog, ami hiányozna Magyarországról, a személyi kötődések pedig természetesek, az lenne a gond, ha néha nem hiányozna egy barát, szülő, vagy egyéb rokon. Na jó, a Gyulai kolbász szigorúan szeletelve, az nagyon kellene ide is, bár azt meg már levélben is lehet küldeni. 🙂

Mérnökként dolgozom egy multinál, ahol jól, a helyi életszínvonalhoz méretezve fizetnek meg, nem panaszkodhatom. Mint expatriate kerültem ki feleségemmel együtt, először két évről volt szó, de azóta már lokalizált munkaerővé váltam.

Nem sokat járunk haza, de abban sincs sok köszönet, nem tudom ezt jobban megfogalmazni, mint hogy otthon nem vagyunk itthon, mert itthon vagyunk otthon. Senkit sem igazán érdekel már, hogy mi történik, történt velünk (Hát jóóó vattok? Hát igen. Akkor jóó…), mi meg nem nagyon tudunk hozzászólni a társalgásokhoz, mert nem éltük meg az eseményeket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a legtöbb régi baráttal szervezett találkozókon kábé 10 perc után ők dumálgatnak egymás között, mi meg ülünk és illedelmesen mosolygunk.

Egészségügy, többnyelvűség

Letelepedtünk, házat vettünk, törlesztőrészletünk van, gyerekeink itt születtek és életünk egy nagyon meghatározó részét itt töltöttük el. Nem mondom, hogy beintegrálódtunk teljesen az itthoni életbe, mert vannak dolgok, amiben nagyon is magyaroschak vagyunk (pl. nem iszunk pikkoló sört), de rengeteg olyan dolog is van, amit már nem tudnék feladni.

Ott van például az egészségügy és általában az összes szolgáltatóipar, ahol a vásárló, páciens, estébé a király, mert fizet. Az egészségbiztosítás rendesen meg van mérve, de a pénzedért magas színvonalú ellátásban részesülsz. Olyan nincs, hogy csúszópénz, meg egyéb ilyen marhaságok, jön a számla, te perkálsz, a biztosító meg az általad választott önrészt kivéve fizet.

Mindenki a saját szerencséjének pogácsa, tehát olyan biztosítást fizet a minimumon felül, amilyet akar. Ha beteges akkor többet fizet, de szinte minden költségét a biztosító állja, ha fiatal és egészséges, akkor olcsóbb biztosítást választ. Hogy én még egyszer sorban üljek egy SZTK-ban vagy egy orvosnál?? Olyan isten nincs!

A gyerekek anyanyelve természetesen a magyar, de franciául is közel anyanyelvi szinten nyomják, persze a suli miatt, ahol emellett angolul és németül is tanulnak. Ez itt így természetes, nem kell hozzá „ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy” és egyéb maszlagok, úgy van az egész kitalálva, hogy beszélj nyelveket. Olyan ez, mint levegőt venni. Muszáj.

Hagyjuk a nyavalygást!

Hadd jegyezzem meg, hogy rendszeresen kiakasztanak némely posztban azok a kitételek, amiket úgy lehet zanzásítani, hogy „ezek nem szeretnek minket, ezért szaroznak a munkavállalási, segély és egyéb ügyekben”. No… hogy is mondjam. Külföldön MI vagyunk a vendégek és a törvények úgy vannak megírva, hogy az állampolgároknak jó legyen.

Hagyjuk már abba ezt a nyavalygást, hogy így kihasználnak, meg úgy nem fizetnek segélyt, meg packáznak velem! Baromság. Nekünk kell megtanulni a nyelvet, nekünk kell megfelelő végzettséggel rendelkezni, ránk kell, hogy szükségük legyen, az összes többi blah-blah-blah… ha meg szar a meló, mi fogadtuk el, szóval…

Sajnos az általam ismert esetek nagy részében csak hümmögni tudok, ha udvarias akarok maradni, mert tökéletesen megértem, hogy az illető miért nem lett alkalmazva. Egy ismerősünk tanári állásra jelentkezett, de nem beszélt rendesen franciául. Kell ezt tovább magyarázni?? Ő nem értette…”hiszen csak azt nem tudtam, hogy mondják parabola, meg osztás és szorzás….”.

Svájcban törvényileg hazai munkaerőt kell egy állásra felvenni első körben, aztán lehet meghirdetni az állást az Unióban, majd egyéb helyeken, ami nem kétperces folyamat. Ezt fordítja le sok okos ember, hogy “üres az állás, de nem akarnak felvenni”. Ja, mert nem vehetnek fel.

Azt is igazolnia kell a munkáltatónak, aki munkavállalásira szponzorál, hogy hazai pályán nem talált megfelelő végzettségű embert. Ez van, ezt kell szeretni és nem pampogni, főleg, hogy Svájc lakosságának 27%-a külföldi, tehát azt, hogy idegenellenesek nem nagyon lehet rájuk sütni.

Minden tárva-nyitva

A közbiztonság miattunk, külföldiek miatt romlott egy kicsit az utóbbi években, de még mindig röhögőgörcsöt lehet azon kapni, miféle eget verő problémáik vannak bizonyos vidékeken. “Ebben az évben már a 8-ik biciklit lopják el a kantonban és még csak november van!” Az, hogy a garázsod, tároló kamra, ilyesmi a legtöbbször napokig tárva-nyitva van és még a kutya sem lop kolbászt, az tuti. Jellemző, hogy itt a tömött pénztárcáktól kezdve mindent automatikusan leadnak a rendőrségen.

Az életünkről dióhéjban annyit, hogy a neuchateli tó például 5 percre van tőlünk, nyáron meló után rendszeresen vár a család a parton, anyuci hátitatyójában jóféle sör, én meg bámulom az Alpokat a tavon keresztül, sört kortyolok és nincs kedvem sehova se menni. A gyerekekkel ezerféle program közül lehet választani, mellesleg mindkettő sportol, dzsúdóznak, capoeiráznak, ami jön, mindenbe belevágnak.

Én mint nagy sport és focirajongó, a XAMAX-ban megtaláltam a helyi Diósgyőrt, nem hiányzik semmi sem az égvilágon, bár egy lottó ötössel azért tudnék mit kezdeni.

Asszonykám otthon van, a svájci családmodell egy keresős, nem nagyon érné meg neki dolgozni adószempontból, de nem is akarom, hogy gályázzon. Szóval ennyi.”

(A poszt először a Határátkelő blogon jelent meg.).

Share.

About Author

Comments are closed.