Digitális nomádként 50 fölött

0

Ha a manapság oly divatos digitális nomádságról esik szó, akkor általában a húszas éveiben járó embert képzelünk el, kötelezettségek nélkül, aki egy hátizsákkal nagy merészen nekivág a nagyvilágnak. Persze ez általában igaz is, de mi a helyzet akkor, ha valaki 50 fölött teszi meg ugyanezt a lépést?

Ha jobban belegondolunk, 50 fölött ugyanolyan szabad lehet az ember, mint mondjuk huszonegynéhány évesen, különösen, ha a gyerekek (ha vannak) már kirepültek, és olyan munkája van, amihez nem kell helyhez kötve lenni.

Az 56 éves Anne és nála egy évvel idősebb osztrák férje, Herwig bázisa Graz mellett van, de alapvetően digitális nomádként élik életüket, szabadúszó tolmácsként dolgozva (és blogolva).

Az egyébként ír Anne 2002 óta él külföldön (Franciaországban és Ausztriában), tehát már 40 fölött volt, amikor belevágott a határátkelésbe. Mint írja, már jóideje nem Írországot tartja élete központi, stabil pontjának.

Különösen azóta, hogy férjével két éve jórészt digitális nomádként élik életüket, rengeteget utazva, megvalósítva régi álmukat. Még akkor is, ha finoman szólva sem illenek bele az általában a hasonlóképp élőkről alkotott képbe.

Kalandot keresel, vagy jobb életre vágysz külföldön? Válogass álláslehetőségek közül itt!

„Kezdjük azzal, hogy nagyjából 30 évvel verjük a tipikus digitális nomádok átlagéletkorát. Ráadásul mindketten a digitális kőkorszakból származunk. Ugyanakkor az életkorunk bizonyos előnyökkel is jár, ezek közül a két legnagyobb az, hogy a gyerekeink már felnőttek, és az összes adósságunkat kifizettük” – írta Anne.

Korábban mindketten angoltanárként dolgoztak, miután ezt feladták, már nem voltak helyhez kötve, szabadon utazhatnak.

Mégis miből?

A nagy kérdés persze minden hasonló történet esetében, hogy „jó, jó, de miből?”. Nos, ők egyrészt kiadják a házukat, másrészt fordítóként dolgoznak (és persze akad némi megtakarított pénzük). Persze még ez sem elég arra, hogy luxusban utazgassanak, de erre nincs is igényük.

„Életünk ezen szakaszában azért már ragaszkodunk bizonyos minimális komforthoz, ugyanakkor nem várjuk el az ötcsillagos luxust sem. A melegebb hónapokban lakókocsival utazgatunk, főszezonon kívül pedig apartmanokban, néha szállodában lakunk” – mesélte.

„Persze megvannak a prioritásaink. Akik ismernek, megerősíthetik, hogy egyikünket sem érdeklik különösebben a menő ruhák. Ha száraz, felvesszük. Ugyanakkor ragaszkodunk a kényelmes ágyhoz és egy jó üveg borhoz” – tette hozzá Anne.

Az utazást sem kapkodják el, gyakran maradnak ugyanazon a helyen egy hétig, vagy még tovább, lassan fedezve fel a környező vidéket. Ott vásárolnak, ahol a helyiek, oda járnak, ahová a helyiek, és általában magukra főznek.

Mivel nincsenek időhöz kötve, maga az utazás is meglepően olcsón kijön, hiszen nekik teljesen mindegy, mikor ülnek repülőre, kiválaszthatják a legolcsóbb autóbérlést és a szállás terén is elég nagy a mozgásterük. Nem beszélve arról, hogy a kedvelt turistacélpontokat főszezonon kívül tudják megnézni, amikor egyrészt olcsóbb, másrészt nincs annyi ember.

Munka útközben

A munka területén is rugalmasságot tanultak. Franciaországban például szó szerint az úton dolgoztak, amikor egy, a munkaszünet miatt zárva tartó kávézó mellett a földre telepedve használták annak wifijét.

Egy ügyfél diplomamunkáját egy horvát nudistastrandon nézték át, és még az is előfordult, hogy az Atlanti-óceán két partjáról dolgoztak ugyanazon a fordításon, amikor Anne Chicagóban volt, a férje pedig egy Ausztriát, Szlovéniát és Horvátországot átfogó kerékpártúrán.

Szóval semmi sem lehetetlen, pláne, ha az embernek olyan munkája van, ami nem köti helyhez és amit viszonylag szabadon tud végezni. Így alakult ki az, hogy amikor Anne-t megkérdezik, „hol az otthon?”, akkor ő azt válaszolja, hogy az otthon nem helyhez, hanem emberekhez kötött: az otthon ott van, ahol azok vannak, akiket szeret.

Mi a helyzet a szülőhazával?

Érdekes kérdés, amire Anne érdekes választ ad: „Ausztriára egyre inkább úgy gondolunk, mint a bázisunkra, és nem az otthonunkra. Az a hely, ahová alkalmanként visszatérünk, hogy találkozzunk a családdal és a barátokkal, és ahol időről időre ismét összeszedjük magunkat, mielőtt ismét nekivágnánk”.

Ami pedig Írországot illeti, az a felismerhetetlenségig megváltozott, mióta 16 évvel ezelőtt elhagyta.

„Meg persze én is. Olyan, mint amikor volt osztálytársakkal jövünk össze egy osztálytalálkozón – amikor Írországban vagyok alig találok valami közös pontot vele” – írta Anne.

„Így aztán inkább a múlt maradt, a jó és nem annyira jó emlékek, a fájdalmas és a csodás történések. Aztán ismét eljövök, búcsút intve a még mindig szeretett Írországnak. A helynek, amit az ember, aki valaha voltam, az otthonának nevezett.”

Hogyan légy digitális nomád?

(Fotó: pixabay.com/AdrienBe)

 

Share.

About Author

Leave A Reply