„Csak mert hazajött, itt sem várja más, mint vér, veríték és könnyek”

0

Sok hazatérőt ér kellemetlen meglepetés, amikor mást kap, mint amit várt. Így van ezzel Marton Péter heti történetének hőse is, akivel korábban már találkozhattatok egy írásában (az írás végén elolvashatjátok újra).

Marton Péter: Az irodalmi moly (novella)

Az orvosi műhiba miatt sikertelen térdműtét anyagi biztonságot hozott Andrasnak: megfelelő biztosítása volt, a menő floridai ízületklinika pedig – különös tekintettel arra, hogy a teniszklinika régi jó partnerük volt – vitatkozás és fenntartások nélkül fizetett,

persze a lelki fájdalmait ez nem orvosolta, elkeserítette, hogy már csak kocateniszező lehet, edzőként pedig ezen túl csak a kezdő kisgyerekekkel foglalkozhat, a kosárból lapátolhatja nekik a labdát egész nap, változatosságot legfeljebb az hoz majd, ha viccből a fejét célozzák meg, olyankor legalább röptézhet is, önvédelemből;

felhívta a volt feleségét, Norát, hátha annyi év és a sikertelen térdműtét után újrakezdhetnék – ramaty térddel, évekkel idősebben talán nem kelt majd az asszonyban olyan erős féltékenységet, mint régen, amikor állandóan a női tanulók és a teniszedzőkkel kapcsolatos hülye sztereotípiák miatt hadakoztak, alig volt nyugodt estéjük, és ebbe fáradtak bele végül,

az üzenetrögzítőről viszont férfihang válaszolt, Nora Stevens nevében is, aki ezek szerint Stevens, vagyis most már valaki más felesége volt, hát, talán mégsem kellett volna a Facebook-hírfolyamából kiszűrnie a nő bejegyzéseit,

ha már ott járt, Andras átfazonírozta egy kicsit a saját profilját is, foglalkozásnak beírta, hogy writer, merthogy voltak ilyen tervei (a kollégáitól kapott is hozzá néhány bíztató szót), és a következő egy évben kiírta magából néhány hosszabb ideje tartogatott ötletét,

azután maga számára is váratlan határozottsággal beküldte ezeket az általa kedvelt magazinoknak, fél tucat visszautasítással és öt hónappal később pedig megjelent közülük az első;

az első írással töltött év végére még két történetet el tudott adni, egyet szavanként tíz centért, kettőt szavanként háromért, és összehozott ezzel hétszáztizennyolc dollárt, a trénerkedéssel keresett pénz mellé kis kiegészítésnek,

aztán eszébe jutott Magyarország – máig sokat olvasott magyarul, de eddig csak angolul írt, pedig eredendően a magyar szavak vezették az írás felé, mint például a „padmaly” vagy a „susnyás”, the famous old Floridian susnyás,

még Floridában is jól jöttek ezek, az angolban nincs hozzájuk fogható, végigkísérték a gyermekkorát, és ahogy egyik este üldögélt otthon, a házban, a műkandalló előtt (csak dísznek, hiszen ugye Florida), egy pillanat alatt összeállt benne, mire is van szüksége, mi hiányzik az életéből;

írnia kell magyarul is, döntötte el, és ha publikál odahaza, végtére is mi lehet ennek az akadálya, talán új ismeretségeket köthet, meghívhat egyszer tehetségeket is magához Floridába, segítheti az óhazát, és társasága lesz,

ám amikor végigböngészte néhány magyarországi kulturális magazin honlapját, azt látta, hogy a legtöbbjük csak szerkesztőségi postacímet ad meg, vagy esetleg még egy szerkesztőségi e-mail címet, de kifejezetten kézirattal jelentkezni vágyó szerzők számára nem tesznek közzé információt, nincs az, ami az angol nyelvű magazinoknál Submissions vagy Guidelines for authors címszó alatt megtalálható,

mégis összedobott egy profi cover lettert, amerikai mintára, pontosan és lényegre törően: egy mondatban összefoglalta benne, hol jelentek meg eddig írásai, egy másikba pedig belecsempészte zanzásított élettörténetét (teniszedzés, sérülés, műhiba, több szabadidő, tervek Magyarországon stb.), aztán el is küldte ezt egy tematikáját tekintve jól passzoló kiadvány szerkesztőségének címére „drótpostán” (közben nagyon megtetszett neki ez a szó),

választ két hónap elteltével kapott: „Ez az írás túl hosszú” – magyarázta a szerkesztő – „bár ezen még lehet segíteni, de összességében gyenge is, sajnos, például túl szájba rágós és nem eléggé érthető, ezért át kell írni, és ezt én a magam tapasztalatával szívesen megcsinálom, hogy megmutassam, mit lehetne ebből kihozni”;

Andras csodálkozva nézte a kapott üzenetet – kapott már elutasítást, de mindig tiszteletteljes formalevélben, vagy építő megjegyzésekkel kiegészített személyes üzenetben; olyan is volt, hogy újraírást kértek tőle, bejelölték az átdolgozásra váró szövegrészeket, vagy szerkesztették azokat, de mindig jóváhagyást kértek tőle, elfogadva, ha valamivel nem értene egyet,

itt viszont kisajátították volna a szövegét – először is leszólták, azután szerkesztői érdemet csináltak volna belőle;

megírta, hogy inkább visszavonja a művét, akkor már, hiszen ha az elején nincs közös nevező, úgy nehéz és talán nincs is értelme ezen az úton elindulniuk, mindkét fél számára szerencsésebb lehet, ha máshol keres a közléshez lehetőséget, és minden jót kíván,

bár a formai kifogás, az írása hosszúsága miatt kapott megjegyzés kapcsán annyit még hozzáfűzne, hogy örömmel alkalmazkodott volna az elvárásokhoz, ha ezeket világos szerzői útmutatóban közzéteszik, és esetleg a későbbiekben ezt más, érdeklődő szerzőkre tekintettel még megtehetik,

választ nem várt volna, elvégre miért is várt volna, egy elfoglalt szerkesztőtől, mégis kapott ilyet, perceken belül: „Ha olvasná a magazinunkat, tudhatná, hogy milyen írásokat várunk, nem kell ehhez szerzői útmutató, egyébként pedig higgye el, hogy amit írt, nem elég jó, nyugodtan próbálkozhat máshol, de hiába – sajnáljuk, hogy nem úgy alakultak a számításai külföldön, ahogy azt remélte volna, de csak mert hazajött Magyarországra, itt sem várja más, mint vér, veríték és könnyek – sokan írogatnak Önhöz hasonlóan, műkedvelők és könyvmolyok, úgyhogy jobb, ha megérti, hogy egy kis írogatástól még nem lesz író senki sem”;

Andras a hintaszékéből felnézett a veranda mennyezetére,

közeledett már az alkony, de még mindig szörnyen párás és meleg volt a levegő, a hatalmas molylepke pedig – egy imperial moth: a méretei miatt hívják errefelé birodalmi molynak – egyelőre ott pihent a sarokban, a szokásos helyén, széles, sárga és lila mintázatú szárnyaival a délies stílusú tornác ornamentikájának mostanra szerves részévé vált;

„Le kellett volna írni, hogy nem Magyarországon élek?”, kérdezte a molytól, vagy csak úgy magától, aztán vállat vont, majd a drótpostafiókjából visszatért éppen olvasott könyvéhez, és lapozott benne egyet a digitális olvasójával.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Floridai álmok

Share.

About Author

Leave A Reply