„Csak álltam és nem hittem a szememnek”

0

Egészen csodás kalandokkal folytatódtak Nikiék amerikai kalandjai, akik ezúttal a texasi Big Bend Nemzeti Parkhoz érkeztek meg. Kanyonok, sivatagok és hegyek várták őket, némi puma- és medveveszéllyel fűszerezve.

„November 8. vasárnap

Valamikor vasárnap délután érkeztünk meg a Maverick Ranch kemping helyszínre. Mivel mindjárt a Big Bend határán található ez a hely, az út ide már 1-2 órával érkezés előtt sokat sejtetett!

Hosszú-hosszú mérföldeken keresztül már az egyre csak magasabbra törő kopár hegycsúcsokban gyönyörködhetett az ember, ha épp nem Atráskóval repült Zengerdőben Fuhur hátán.

Megint csak ismételni tudom önmagam, az út, mint a filmekben (ezúttal sci-fi). Kietlen homokos/hegyes táj, sehol senki és semmi, kivéve azt a három elhagyatott poros útmenti benzinkutat és a tömérdek kaktuszt.

Eredetileg csak egy éjszakára volt hely, de mázlink volt, és rögtön a becsekkolásnál meg lehetett hosszabbítani, amit meg is tettem, egészen péntek reggelig.

Vasárnap már csak ráérősen szintbe hoztunk & megvacsiztunk, hogy másnap suli és munka után újult erővel megkezdhessük a felfedezést!

November 9. hétfő

Hétfőn, miután Árpád letette az egeret aznapra, már autóba is vágtuk magunkat és száguldottunk az egyes számú célpontunkig, Boquillas Canyonig. Útközben megvettük az éves nemzeti park bérletet, ami egyébként még mindig $80 körül van.

A kanyon parkolójában észrevettünk kis bolhapiac szerű kupacocskákat. Közelebb léptünk, s láttuk a kartonra írt szöveget.

„Ezek a képzőművészeti tárgyak mexikói kezek művei. Kérlek, vidd magaddal, amelyik tetszik. Minden darab $10, kérlek, helyezd a pénzt a kis dobozba és támogass minket!”

Vagy igaz vagy nem, minket meggyőztek (vagy bepaliztak?!) Befektettünk négy darab szép mexikói motívumokkal díszített sétabotba.

Bevásárlást követően uccu neki, elindultunk lefelé a kanyon alja felé. Mit mondjak, csoda látványok fogadtak minket, ahogy a híres Rio Grande partjához egyre közelebb és közelebb kerültünk.

Kb. 2-3 órás volt a túra útvonal oda-vissza. Ami roppant érdekes volt számomra, az az, hogy nem csak csodahelyek fogadtak minket lenn a kanyonnál, hanem Amigo és haverjai is… Konkrétan ott holáztak nekünk.

Kacsáztunk kicsit a fiúkkal a folyó partján, majd este 8-ra estünk vissza a szálláshoz. Családunk kiskorú férfi tagjai természetesen éhen akartak halni, tehát villámvacsi és alvás.

November 10. kedd

Kedden nagyjából ugyanaz a forgatókönyv volt, mint előző napon. Egy hangyafasznyi változtatást azért beiktattam önhatalmúlag. Csináltam szendókat az útra, hogy ne este 8-9 kor tépjék ki a hűtőt a kölkök.

Szóval suli & meló után rögtön indulás a ketteske felé: Santa Elena Canyon. Parkolóból irány a túra útvonal – de hé… várjunk egy percet! Jól látom, a „haladj arra tovább a kanyon ösvényhez” táblácska konkrétan a Rio Grandéban áll?????

Tehát foglaljuk össze Scsipovicsné, MIT TUDUNK!

Azt tudtuk, hogy ha ezt a túrát meg akarjuk csinálni, akkor cipő, zokni levesz, nyakba akaszt, Rio Grande egyik mellékágán átgázol, majd saras lábra zokni cipő vissza és kezdődhet a móka.

Kölkök arcán az az igazi “léciléciléciiiii, menjünk át a folyón, tök izgi!!!” kifejezés volt, de nem ez döntötte el a kérdést. Urammal egymásra néztünk: „Most vagyunk itt!! Nincs az az Úristen, hogy kihagyjuk Big Bend leghíresebb kanyontúráját!! Leszarom, ha bugyogóra is kell vetkőzni, MEGYÜNK!!” – és már hipp hopp mezítláb voltunk mind a hárman.

Ivánt feldobta Apja a nyakába cipőstül-zoknistul és már gázoltunk is a finom puha (pöttyet túl puha, ha engem kérdez valaki) iszapszerű folyó fenekén. Jó hír, hiába ökörködött is, nem zúgott bele még Áron sem a vízbe, s viszonylag szárazon megúszta Ő is azt a pár métert.

Amikor a cipőket vettük le, nem gondoltam volna, hogy ez ennyire brutálisan, durván, iszonyatosan meg fogja érni! WOW!! Konkrétan fenn a kanyon falában túráztunk.

Az a látvány, atyaég… Csak álltam, és nem hittem a saját szememnek… Életem egyik leggyönyörűbb kirándulása volt ez!

November 11. szerda

Szerdán a Casa Grande csúcsot tekintettük meg. Sajnos munka után nem volt időnk már az 5 órás túrára, így csak egy kisebb kört tettünk, de cserébe végig paráztam, hogy mikor harap egy puma vagy egy fekete medve a fenekünkbe.

Igen, a tábla ott állt, hogy e két állat elő-előfordul e tájon, de aggodalomra semmi ok, mert (mint mindenhez itt, az USA-ban) ehhez is volt természetesen instrukció!

Ha medvét vagy pumát látsz, akkor ne menekülj, hanem üvöltözz és kalimpálj a kezeddel, és akkor elijeszted – ha mázlid van (ezt már csak én tettem hozzá).
Jelentem megúsztuk ezt is, se maci, se puma, csak mi, a kaktuszok meg a hegy.

November 12. csütörtök

Csütörtök hajnalban jött az email a tanárnőtől, hogy elmarad a tanítás, mert heves esőzésre és helyenként áradásra számítanak az időjósok Richmondban. Azt hittem előszőr, hogy április 1 van. Ezek szerint snowday is lesz?!, online iskola ide vagy oda.

Mindenesetre mi kimentünk a fiúkkal a kempingünk melletti hegyek közé sétálgatni, felfedezgetni. Áron azonnal mászni akart, hát hagytam. Iván meg persze azonnal azt akarta, amit, Áron, hát kisebb-nagyobb megszorításokkal, de neki is hagytam. Elvégre fiúk, és én tényleg örülök ezeknek a kis erőpróbáknak.

Áron aztán annyira belejött, hogy egy brutál magas hegyre mutatott, mondván, arra felmehet-e. Mondtam nem, majd könyörgött… Természetesen felment, én csutakos tenyérrel, de közben büszkeségtől duzzadva vártam lenn!

Nagyon ügyes volt tényleg, s mielőtt bárki a gyermekvédelem számát pötyögné be, ezek homokhegyek voltak. Nem mondom, hogy nem lehet szarul esni róla, de ha valaki ügyes, akkor kicsi az esélye, hogy baja lesz!

Olyannyira belejött elsőszülöttünk, hogy délben, mikor Éds’apja is velünk tartott, még egyszer megmászta a sivatagi Everestet, amiről lélegzetelállító drónfelvétel is készült!

Délutánra már csak egy könnyed szellemváros-látogatást hagytunk Terlingua városába. Igazából annyira nem is volt szellemváros, mert itt-ott lathatóan lakták. Inkább ápolatlan, összehordott, szedett-vetett… Ezeket a jelzőket tudnám használni rá.

Volt egy múlt században „épített” temető, ahol főleg spanyol neveket olvashattunk a sírköveken. Ami érdekesség volt számomra, hogy amíg nálunk a mécses, addig a mexikóiaknál a mexikói sörös üveg nem hiányozhat a sírkőről.

Az 1900-as évek elején jöttek rá, hogy a környéken magasló sziklák ezüstöt rejtenek, s ezért kezdtek Mexikóból átjönni, szerencsét próbálni. Volt néhány megkezdett házszerűség a temető melletti területen, de főleg lepukkant lakókocsikat és kisebb-nagyobb háztákolmányokat láttunk.

Ezzel idei Big Bend-es kalandunk végére is értünk.

Péntek tizenharmadikán már száguldottunk is Guadalupe Mountains felé.”

Ha szívesen olvasnátok még Nikiék kalandjairól, látogassatok el a blogjára.

Egy anya vallomása határátkelő lányáról

Share.

About Author

Leave A Reply