Cigiszünet

0

Mindened fáj, semmire nem vágysz jobban, mint hogy pihenj egy kicsit, legyen az akár csak egy rövid cigiszünet. Különösen kemény az élet, ha az ember egy hotelben takarít sok más nemzetiségű kollégával együtt. Pláne ha… na, ezt a pillanatot ragadta meg Kovács Gergely novellája, ami talán szokatlan poszt itt, a blogon, de egyrészt nem az első, másrészt bennem elindított pár gondolatot, remélem, bennetek is el fog.

„Voltak pillanatok a délelőtt folyamán, amikor legszívesebben fogott volna valami éles tárgyat és kivág egy darabot a háta közepéről. Most pedig ez a nyamvadt gyufa nem akart meggyulladni.

A cigarettát a fogai közt tartotta, nem akart hozzáérni a nyelvével. Meg kell próbálnia elfojtani a köhögést, a többi lány már így is őt nézte. Lekuporodott a földre, így talán sikerül, a gerince roppant egyet. Már megszokta.

Nyolcadik napja dolgozik, de holnap már hálistennek pihenhet. Mióta kiharcolta a heti két szabadnapot egy kicsivel könnyebb, de a dereka így is majd’ leszakad mire az ötödik-hatodik szobához ér.

Holtszezon van, egy nap nincs tíznél több, de az előteret is ki kell porszívóznia, minden egyes nap végig kell mennie azon az ocsmány, szürkére kopott, valaha bordó szőnyegen. A hotel manager egy hónapig látványosan kerülte, miután javaslatot tett a kárpit cseréjére.

Ahogyan a vidáman kacarászó csoportokat elnézte a hallban, megértette, hogy a főnöknek igaza van. Nem törődtek azok semmivel, csak törölközővel meg a minibárral, és ha valami hiányzott meglepő fürgeséggel fáradtak méltatlankodni a recepcióhoz.

A penész és omló vakolat és a mélyedésekben meggyűjt évszázados por kívül esett az érzékelésükön. Csak a kísértetek, meg a furcsa gyereksírás érdekelte őket. Azokat ugyan kereshetik. Nincs itt más csak por.

A hátsó udvarban guggolt, időnként megtámaszkodva az ódon téglafalban és magában káromkodott: az ördögnek sem sikerült volna meggyújtani a cigarettáját. Még itt bent is cefetül erős szél fújt.

A térképen megnézte jól, az Orkney-szigetek fölött már nincs más csak az óceán, egész az északi sarkig. Persze kerülhetett volna még feljebb is a szigetcsoporton belül. A magyar ügynökségek bámulatos tehetséggel dugták el őt és néhány tízezer társát Skócia legeldugottabb szegleteibe.

De legalább nem esik. Kész csoda. És végülis egy félóra alatt Kirkwallban van, ha nagyon kell valami, át se kell mennie a szárazföldre. Bár jelenleg az ágyán kívül nem hiányzott neki semmi.

A lányok egy szélcsendesebb helyről nézték füstbe burkolózva, ahogy próbálkozik. Hallotta, ahogy időnként felvihogva beszélgettek. Igencsak ő lehetett a téma, de egy mukkot nem értett belőle, ezt a durva skót akcentust az életben nem fogja megszokni.

Jobbára a szlovák lányokkal elegyedett szóba, bár abba a zárt klikkbe sem fog soha bekerülni. Martina persze kedves, mindig csinál neki melegszendvicset ebédre a bár mögött. És persze ott van Kevin, aki ugyan helyi, de a kedvéért néha megpróbál lassan, érthetően, már-már oxfordi dialektusban megszólalni. Már amikor nem dühös.

Amikor éjfél tájban kopogtat az ajtón, a bárból jövet, sosem dühös, de hajnalban jobb nem kérdezni tőle semmit, amikor kipattan az ágyból. Mostanában amúgy sem ébred már fel rá, igyekszik alvásra szánni minden percet. A bárban sem volt hónapok óta.

A tűzcsiholásban egészen kiizzadt, gondolta mégiscsak kér tüzet az egyiküktől, mikor meggyulladt a gyufa. Gyorsan odatartotta a cigit, igyekezett beburkolni a tenyerével, mikor a vége felparázslott, nagyokat szívott belőle, behorpadt homlokkal.

Kicsit kivárt, míg a lányok csalódottan elfordulnak. Ő is másfelé nézett és kifújta a füstöt. Büdös lesz a szája, nem hozott rágót. A füst csípte a szemét, eltartotta magától, hogy a szél ne fújja az arcába. Legalább nyolcszor bele kell szívnia, mire leég.

A háta így magzatpózban abbahagyta a sikoltozást, majd mielőtt kiegyenesedik, akkor kell nagy levegőt vennie. Valamennyit jelent ez a tíz perc, kevésbé készül ki, még ha valamivel később is végez. És így legalább nem neki kell befejeznie a többiek szobáit, mint eddig.

Papíron persze ugyanannyit kapnak, csorgathatja a főnök a skót tinédzserekre a nyálát, akkor sem nem kivételezhet velük. Ezidáig hiába végzett két óra előtt, a housekeeping-főnök megtalálta, bárhol is legyen és beosztotta őt valamelyik lány mellé segíteni.

Négyre mindennel készen kell legyenek, jön a busz, a vendég fáradt, nincs pardon. Úgy törölnek-porolnak egymás mellett némán, sokszor öt-hat szobányi lemaradást hozva be.  Mióta cigizik, fél négyre végez, a műszak végén pedig sajnálkozva tárja szét a karját.

Jelena persze bosszankodik, kérdezgeti, hogy mi történt vele, hogy így lelassult, de nem tehet semmit, még így is ő legmegbízhatóbb munkaerő, így inkább a többieket ostorozza. Bevált a taktika, persze mikor egyik-másik fruska „elfelejt” bejönni reggel, borul az egész. Ő, ha akarná se tehetné, hogy kimarad, a hotelben lakik, az office mellett. Egyszer elaludt, Jelena fejvesztve dörömbölt az ajtaján.

Nem volt naiv, tudta, hogy a többi lány meg tudná fojtani egy kanál vízben. Egyre többet maradozgattak ki, néhányuknak szeptemberben elkezdődött az iskola, így csak részmunkaidőt vállaltak.

A műszak alatt úgy hét-nyolc alkalommal, kétszer annyit voltak hátul dohányozni, mint ő. Inkább tovább dolgoztak és szégyen szemre a vendég orra előtt fejezték be az utolsó szobáikat.

Úgy látszott, semmi nem érdekli őket. Pletykáltak, vihogtak, nem egyszer a főnökkel együtt, aki szintén gyakran lebzselt az udvaron. Most itt van, kijött közéjük, a lányok körbeállták, bátorító mosolyokat villantottak rá, miközben az sütkérezett a figyelmükben.

Mégis engem néz most – eszmélt fel hirtelen, miközben beszívott egy újabb adag nikotint a szájába. Az is lehet, hogy már figyelte egy ideje. Egy kisebb füstpamacs elindult a tüdeje felé. Nem bírta visszafojtani a köhögést, egészen könnybe lábadt a szeme.

Csend lett, majd magas, vakkantó hangot hallott. Megfáztál? Csak bólintani tudott, aztán kicsit felszabadultabban köhintett megint, majd kifújta az orrát. Persze, hogy megfázott, csoda ilyen hidegben? Az egyenruhájára csupán egy pulcsit húzott a sietségben.

A főnök még mindig nézte, talán még mosolygott is, ha ugyan azt annak lehet nevezni. Nemigen emlékszik már a szőnyeges esetre. A szeme az nem nevet, két pirított mandula csak a vastag lencsék mögött. Talán nem is látja, hogy melyikünk guggol itt.

Szomjasan lélegezte be a tiszta felföldi hideget. Dehogyisnem tudja. Az, aki nem állja körül, nem bratyizik, nem incselkedik vele. Tudja az jól, hogy ki vagyok. Az a szlovák, vagy horvát, vagy valami cigány bige, onnan keletről.

A fél cigaretta még megvolt, de úgy döntött, ebből a játékból elég, eldobja és visszamegy dolgozni. Ahogy fel akart egyenesedni, valami nagyot reccsent a hátában. Elhomályosult a tekintete a fájdalomtól, sziszegő hang jött ki a száján. Gyorsan vissza guggolásba! Elszívja, aztán lassan, a falhoz támaszkodva megpróbálja újra.

Este talán megkéri Kevint, hogy masszírozza meg egy kicsit. Feltéve ha időben végez a fiú. És jókedve lesz. És nem tér egyből a tárgyra. Alig beszélnek már. Igaz, talán jobb is így. Hogy mondhatná el neki, hogy mi van? Csak az anyjának szólt róla.

Kár volt, az apja egy hete tajtékzik. Ugyan mit majrézik apus, neki ez egy fillérjébe sem fog kerülni. Hacsak nem robban le teljesen a háta, akkor haza kell mennie. Nem. Azt nem. Mindjárt megy és csinálja tovább. Még hat szoba. Legfeljebb hét, ha a csajok bénáznak.

Odasandított a társaságra és megrökönyödve látta, hogy mindenki őt nézi. A főnök arcán még mindig ugyanaz a félmosoly ült, villogtak a dioptriák, háta mögött a lányok lassan ontották magukból a füstöt.

Ránézett a cigijére, még maradt benne egy-két slukk. Gyorsan beszívta majd ráküldte a hideg levegőt. A nyelőcsöve olyan lett, mint egy bedugult kémény. De kocázásért nem jár szünet. Neki nem. Ő ne tudná? Ez ugyanaz a kis falu, ahonnét ő jött. Csak itt Taliskert mérnek pálinka helyett.

Megint könnyezni kezdett. Rohadjatok meg. Csak fintorogni tudott mosoly helyett a hidegtől. Végül is ha már tizenkét fontot adott ezért a szarért. Megint beleszívott, kicsit könnyebben csúszott. A szájából ő is lassan, már-már érzékien engedte ki a fehér ködöt. Nem látta tőle, nézik-e még a többiek és ezért hálát érzett.

E pillanatnyi magányában fülelni kezdett. Tudta, hogy csak képzeli, mégis belülről a gyomra mögül, mintha valami cérnavékony köhögést hallott volna. Óvatosan felállt, a fájdalom egyelőre elköszönt. Keményre fagytak a vonásai. Sajnálom, kishaver, ilyen az élet.

A főnök és háreme hangosan csiviteltek, oda se bagóztak rá. Hirtelen a hasához kapott, simogatni kezdte. Ne haragudj! Drága…, drága, kicsi kincsem! Ez volt az utolsó! Ki se jövök többet! Akarlak! Elhiszed!? Én csak nem értem…. Nem értem, miért kell nekem olyat mondani, hogy nincs többé otthonom?

Nehéz a főbejárat ajtaja, teljes erejével neki kellett dőlnie. De bent legalább jó meleg volt. Jelena viharzott el az orra előtt, rá se nézett. Mindjárt jönnek a vendégek. Hat szoba. Talán nem kell mindben porszívózni. És már nincs több dupla ágy.

A King size takarókkal ma nem bírna el. A háta egyetlen tömb. De holnap már szabad. Át kellene hajóznia a szárazföldre, Thursóban van gyógyfürdő és masszás. Kevint ma nem fogja beengedni, az se baj, ha ezért dühöngeni fog.

Rendbe kell jönnie valamennyire. Legalább addig a napig, amelyen be fog ülni a bárba, miután hozott pár döntést. És azután, ha gyereksírás jön a falakból az éjszaka, akkor hozhat még néhányat.”

Ezüst szegély

(Fotó: pixabay.com/DanaTentis)

Share.

About Author

Leave A Reply