Budapesten ragadva

0

Az elmúlt időszakban több poszt is szólt azokról a külföldön élő magyarokról, akik a járvány nyomán bevezetett korlátozások miatt nem tudtak találkozni Magyarországon élő szeretteikkel. A helyzet azonban fordítva is igaz, vannak Magyarországon élő külföldiek, akik szintén el voltak vágva a szívüknek fontos emberektől. Néha egészen tragikus esetekben is.

Utóbbiak közé tartozik a Budapesten élő ír Bernard is, akit már a korlátozások alatt ért utól a határátkelők talán leginkább rettegett pillanata: a testvére hívta fel azzal, hogy az idősek otthonában élő édesapjuk nagyon rosszul van és fel kell készülniük a legrosszabbra.

„A korlátozások között élő Budapesten, amikor már régen leálltak az utolsó dublini járatok is, nem tehettem mást, mint vártam az elkerülhetetlen hírre, mely szerint édesapám az éjszaka során hosszú betegség után békésen elhunyt” – írta az ír férfi.

A temetés gyorsan és nagyon szűk körben zajlott a Covid-19 nyomán bevezetett korlátozások miatt, a megemlékezés pedig majd akkor lesz, amikor visszatér az élet a (többé-kevésbé) normális kerékvágásba.

„Szívmelengető volt hallani, hogy amikor a koporsó elhaladt a Raheny-ben lévő családi házunk előtt, a szomszédok mind kijöttek az utca szélére és tapssal búcsúztatták édesapámat” – tette hozzá.

„Megfosztva a gyász hagyományos formáitól, egy másik országban megélve a korlátozásokat, a feleségem, Mariann, három gyermekünk és én csak annyit tehettünk, hogy a budapesti konyhánkban gyertyát gyújtottunk és felidéztük az emlékét” – írta Bernard.

Aki aztán arról ír, milyen emlékek kötik a gyermekkorából (a hatvanas és hetvenes évekből) az édesapjához, hogyan mentek a tengerpartra az autóban közösen énekelve, hangosan kiáltozva, amikor az úton az autót meg-megdobta egy bukkanó.

Aztán ott volt összekötő kapocsnak a foci, amit az édesapja imádott. Együtt nézték az 1966-os világbajnokság döntőjét, amit a házigazda Anglia megnyert (ő pedig 6 penny, ennyiben fogadott ugyanis az apjával abban, hogy az angolok nyernek).

„Utólag visszagondolva komoly csalódásként élhette meg, amikor egy nap közöltem vele, többet nem akarok esőben meccsekre menni a Tolka Parkba, hogy megint végignézzem, ahogyan a Shelbourne kikap. Szerencsére az öcséim osztották a foci iránt érzett rajongását” – fogalmazott Bernard.

A hetvenes években már együtt mentek apartheidellenes tüntetésekre, aztán éveken át a május elsejei megmozdulásokra.

„A nyolcvanas évek közepén a határátkelés mellett döntöttem. Nem sok szó hangzott el, amikor egy reggel kivitt a Dún Laoghaire-i komphoz. Arra viszont emlékszem, mennyire megütötte, milyen sok szülő búcsúzott ott a gyermekétől. Sokkoló, ugyanolyan, mint az ötvenes években volt, mondta, miközben utoljára megölelt, mielőtt felszálltam volna a hajóra” – emlékezett vissza.

Az első élmények nem voltak túl pozitívak Bernard számára, akit a brit rendőrök átkutattak és kikérdeztek. Rövid válaszai arra, hogy hova megy, kit ismer, mihez akar Londonban kezdeni, meglehetősen irritálták őket. Pedig valójában csak arról volt szó, hogy tényleg elképzelése sem volt arról, mihez akar kezdeni.

„Az ezt követő nagyjából 35 évben messziről néztem végig a modern Írország születését. Miután másfél évtizedet töltöttem (többé-kevésbé zavaros körülmények között) Londonban, végül a magyar fővárosban, Budapesten telepedtem le.

A várost a szüleim is megszerették, én pedig három lány büszke édesapja vagyok, akik mindig azt mondják, hogy nem félig ilyenek vagy olyanok, hanem teljesen magyarok, teljesen írek” – fogalmazott.

„Szomorúsággal töltött el, hogy nem tudtam hazautazni végső búcsút venni az édesapámtól, de Barney Rorke-ra nagy szeretettel emlékezünk itt, Budapesten is. Amint eljön a megfelelő idő és mindkét országban véget érnek a korlátozások, mindannyian elutazunk Dublinba, hogy egy igazi búcsúztatón ünnepeljük egy nem hétköznapi ember életét” – fejezte be írását Bernard.

A távollét bűntudata

Share.

About Author

Leave A Reply