Brazília, nem turista övezet

1

Ma Brazíliába utazunk – ha másként nem, hát a képzeletünkben, amiben Pitypang77 lesz a kalauzunk, aki brazil férje lévén sok olyasmit is megtapasztalt, amivel egy turista nem szembesül. Jöjjenek tehát a különös szabályok szerint működő autópályák, a késésbajnok nagybácsik és egy fantasztikus mise a jelenleg Londonban élő szerzőnk tollából!

„2007 decemberében két hetet töltöttünk Santosban, vagyis pontosabban Sao Vicentében, ahol a párom szülei élnek és két magyar barátnőm is csatlakozott az úthoz. Hát, élmeny volt, remélem, másoknak is tetszik majd, hogy beláthatnak egy kicsit a „nem-turista” övezetbe, Brazíliában

A repülőút 2+10 órás volt, de nem volt annyira fárasztó, mivel a gép elég nagy és kényelmes, csak unalmas. De felkészültem ám könyvvel, pletyka magazinnal, + vetítettek egy filmet is, szóval OK volt. Erika volt a legjobb, ő a 10 órás repülőútból 9 órát aludt. Nem semmi! Mindenki irigykedett 🙂

Kórházzal indult…

Egyébként ő volt a legszerencsétlenebb helyzetben, mert kijött rajta valami allergia, és telis tele lett apró, szúnyogcsípés méretű kiütésekkel. Nem brazil sajátosság, mert a reptéren, Londonban kezdett elszaporodni rajta ez a nyavalya, és mire leszálltunk Sao Paolóban, már tiszta kiütés volt a nyaka, meg a karja.

Úgyhogy az első este, miután lepakoltunk, irány a helyi kórház, ahol két hatalmas adag injekciót kapott, ettől egy kicsit jobb lett neki de aztán a következő reggelre megint teli lett kiütéssel, szóval akkor újabb adag szuri következett. Fogalmunk sem volt, mi lehet. Hát így történt, hogy az első este (reggel) már fél 5-kor ágyba is tudtunk kerülni….

… csótánnyal folytatódott

Ezután egyébként együtt voltunk mi négyen Roberto szüleinek a házában, ugyanis a lányok az előre lefoglalt szálláson csótányokat (2 db) fedeztek fel, és alig aludtak valamit a rémülettől.

A házaspár, akiktől a lakást kibéreltük, rendben tartja ugyan, de ez valószínűleg a háznak köszönhető, (emeletes panel-lakásszerű) és valószínűleg a lefolyót használják a bogarak közlekedés céljából. Plusz nyitott ablakok mindenhol, akár onnan is bejöhettek. Nem is a csótány maga, hanem a mérete hozta a frászt a lányokra, az az igazi, 5-7 centis, jó kövér fajta…

Elég az hozzá, hogy lakás alkalmatlannak minősült hosszabb távra, főleg annak, akinek csótány fóbiája van, úgyhogy elindultunk másik szállást keresni, ami december 30-án igen merész vállalkozásnak tűnt, lévén csúcsszezon a tengerparton.

Az eredmény már sejthető, egy árva szobát nem találtunk, úgyhogy átköltöztettük a lányokat Roberto szülei házába (pontosabban a nappaliba) néhány napra, mert január 2-a után kiürülnek a szállók, mindenki visszamegy Sao Paolóba (dolgozni) és az ár is jóval alacsonyabb.

Hát, ezzel az újabb kalanddal, a második este (reggel) már 4 órakor ágyba is tudtunk kerülni….

Brazilos szilveszter

Szilveszter napja nagyon jól telt, akkor mentünk Santosba a tengerpartra, ami egyszerűen gyönyörű. Hosszú, széles, tengerpart, körben hegyek, nem volt tömeg, és a tengervíz olyan finom meleg, hogy egészen odavagy a gyönyörtől mikor besétálsz vagy 200 métert, mert fokozatosan mélyül, és csak élvezkedsz, főleg a londoni hideg után.

Santos tengerpart, Brasil.jpg

Meg is beszéltük Mártival, hogy majd egyszer, nyugdíjasan bizony itt fogunk lakni. Akkor meg nem jártunk Sao Sebastiaóban, aminél szebb helyet én még életemben nem láttam. Körben magas, csupa zöld hegyek veszik körül a tengerpartot, és Londonban ugyan hozzászokik a szemed a zöldhöz, de ez a látvány… zöld a zöldebbnél (hja, persze a páratartalom itt is ugrik), tengerparti pálmafák, fehér homok…

De ez később volt, most még Santosnál tartottam, a szilveszter este jól telt, akkorra már jó sok ember volt a tengerparton, kurjongattak, meg fütyültek, és tűzijáték volt 3 helyen.

Egy hiba volt, nem volt visszaszámlálás, és egy idő után kérdezem Mártit:
– Te, hány óra van?
– Éjfél múlt 2 perccel
– Ja, akkor énekeljük el a himnuszt!
– Jó.

Körbeálltunk hárman lányok (+Roberto) és elvonyítottuk a magyar himnuszt a brazil közönségnek, néhányan néztek, milyen nótát dalolunk.

Amúgy nagyon furcsa érzés volt, minden volt, csak szilveszter hangulat nem, olyan, mintha augusztusban lenne újév, és a szemem különben is nehezen szokik hozzá, hogy Mikulás mászik a pálmafákon, persze nagykabátban és csizmában, mert az a hagyományos Mikulás ruha, mit neki a 35 fok. Nagyon vicces. :-)))

Másnap jöttek a rokonok új évet köszönteni Roberto szülei házába, és barbeque-parti volt, sütöttek husit, volt bab és rizs, saláták, már csak a bogrács gulyás hiányzott, hogy igazan otthon érezzük magunkat. Ebből a szempontból nincs különbség a két kultúra között.

Őrület az autópályán és a PARE tábla

Viszont írok néhány helyi sajátosságot, amivel otthon biztosan nem találkozol, de itt teljesen természetes:

1.) Autópályán szembejövő biciklista.
2.) Az autópályát motorosok is használják (teljesen mindegy hány köbcenti), úgy röpködnek az autók mellett, mint a legyek.
3.) Autópályát keresztező út, szembejövő forgalommal (plusz motorosok), közlekedési lámpa nélkül. Muszáj használnod, különben nem tudsz hazamenni, mert kerülőút nincs. Azt hiszem, akkor halálfélelmem volt. De itt ez teljesen megszokott, nem láttam keresztet és virágcsokrot az út mentén.
4.) Egyes autók itt alkohollal működnek.
5.) A sarki kocsma helyén viszont sarki templom van. Falunként kb. 15.
6.) A benzinkútnál ingyenes a kávé.
7.) A STOP tábla helyett PARE feliratú táblánál kell megállni. Ezt jó, ha tudod. A megállni tilos pedig egy keresztülhúzott nagy E. Ezt is jó, ha tudod.
8.) Este 10 után a piros lámpa ugyan piros lámpaként funkcionál, de HALADJUNK! jelszó alatt ezt senki sem veszi komolyan (szigorúan gyér forgalom esetén!), a rendőr pedig tárgyalóképes. Itt még megjegyezném, hogy nagyobb városokban nem is ajánlott éjjel megállni a piros lámpánál (elég csak lelassítani), mert csak alkalmat ad a bűnözőknek, hogy kiraboljanak, míg várakozol.
9.) Azok a brazilok, akik mindent összekutyulnak a tányérjukon, mert szeretnek mindenből egy kicsit szedni, értem ez alatt bab, rizs, husi, krumpli, saláta, lasagne stb… teljesen rosszul voltak, hogy a húsos hasét, csülkös babbal ettem…hát, az biztos kivétel volt…Nekem viszont ízlett.
10.) A brazilokkal nem lehet durván beszélni és sürgetni őket. Ha ideges vagy, néznek rád nagy szemekkel és kérdezik, mi a baj. Ha erre még jobban kijössz a sodrodból, kedvesen megkérdezik, hogy kérsz-e kávét.
11.) Minden WC-ülőke szivacsos és puha és nem hideg.
12.) A WC-papírt nem húzzák le, hanem bele kell dobni egy szemetesbe, mert túl szűkek arrafelé a csatornák és sokszor el is dugulnak.
13.) Nagy divat errefelé a dupla hangfallal felturbózott autó: ez úgy néz ki, hogy beépítenek a csomagtartóba 2 db nagy teljesítményű hangfalat, aztán hadd szóljon! Csutkára a zenét, ki milyet szeret, aztán a kocsit kint hagyják a ház előtt. Ilyen felturbózott autó van egy pár, minden utcában más zene szól, úgyhogy non-stop utcabál feelingje van az embernek.
14.) A házak nagy része kívül-belül csempével van leburkolva, ez a magas páratartalom miatt van. Ahol vakolva vannak a falak, azokat évente kell(ene) festeni, mert hamar fekete lesz a penésztől.

Helyi vadállomány (már amit sikerült lencsevégre kapnunk):

1.) 2 db kolibri a kertben, csinos, külön az ő számukra kitett margaréta virág formájú kolibri itatóval, közepén lyukkal, ahova bedughatják a hosszú csőröcskéjüket. Amúgy itt a normál kávét is bitang édesen szolgálják fel, külön kell kérned, hogy NE tegyenek bele cukrot, szerintem ez egy kolibri nemzet.

2.) 3 db majom a fán, Rióban. Kicsi makákó fajta. Nem tudtuk rendesen lefényképezni őket, mert beleolvadtak a környezetükbe. Persze.

3.) 2 db mosómedve kukázott Rióban, a Krisztus szobor lábánál.

A megdöntött késésrekord esete

A riói kaland tényleg kaland volt. Először is brazil barátainknak sikerült megdönteni azt a késés rekordot, amit szerintem csak kötélidegzetű emberek tudnak elviselni. Két nagybácsi játszotta ebben a főszerepet, az egyik a helyi, santosi, a másik a riói képviseletben.

Amint azt fentebb írtam, brazil embert nem lehet sürgetni, egyik fülén be, a másikon ki. És mindig megkérdezi kérsz-e kávét. És ha ideges vagy, elkezd érdeklődni és belevisz egy olyan eszmecserébe, hogy a végén úgy tűnik, MIATTAD késik az egész társaság. Ha meg durcásan csendben maradsz, hát ő is elmerül a gondolataiban és nem szól semmit. Reménytelen, nem érdemes próbálkozni.

Szóval az eredeti terv szerint pénteken hajnali 4-kor indultunk (volna) Rióba, hogy elkerüljük a forgalmat és a nagy meleget. (Santosból kb. 5-6 óra az út kocsival.) Többszöri érdeklődés után, hogy mikor érkezik, fent említett santosi nagybácsi délután 4-re végre begurult az udvarba a kocsijával, hogy akkor indulás!

Jó, ez a csupán 12 órás késés nemcsak az ő hibája volt, a kocsi a szervízben volt, hogy javítsanak rajta valamit, de ezt csak akkor tudtuk meg mikor már megérkezett. Magyarázatnak legalábbis ez is elég.

A riói favellák

Mielőtt Rióba indul az egyszeri turista, nem árt a helyi viszonyokról nagyon képben lenni. Először is ha lehet, ne indulj el egyedül. Másik, az a legjobb, ha ismersz egy helyi lakost, vagy idegenvezetővel mész. A „favella” magyarul szegény- vagy nyomornegyedet jelent, és emiatt a közbiztonság sajnos erős hiányosságokkal küzd.

Tehát, ha ne adj isten Rióban betévedsz egy favellába, az azt is jelentheti, hogy kb. 5 percen belül se kocsid, se pénzed, se más értéked, és örülhetsz ha még életben vagy. Persze a statisztikákat nem tudom, de mint turista ezzel nem árt vigyázni, főleg, ha kiderül, hogy nem beszélsz portugálul (turista = pénze van). Sajnos ezt nagyon komolyan kell venni, mert tényleg vannak ilyen esetek.

favela, Rio.jpg

A másik, a favella terjedelme. Hihetetlen nagy kiterjedésű, egész városrésznyi, ezért is lehet eltévedni könnyen, és rendőrség ott gyakorlatilag nem létezik. Legfeljebb korrupt formában, együttműködve a helyi drogcsászárokkal.

Ez amúgy egész Rióra igaz, az útikönyv is írja, ha incidens van és oda kell adnod a pénzed, értékeidet, ne vitatkozz! Adj oda azonnal mindent, ne tarts magadnál sok pénzt. Ne vitatkozz. Másodszor már nem kérdeznek…

Ja, Rio “Óz, a csodák csodája” birodalma is egyben. Hogy miért? “Mindig a sárga úton.” És tényleg, az utakra dupla elválasztó vonal van felfestve. Fehér-sárga és fehér-piros. A piros a veszélyes. Az bevisz a favellákba. Még táblák is jelzik , hogy mikor következik piros vonal. Hihetetlen.

Iszonyú hőség

Hát, elég az hozzá, hogy végre valahára megérkeztünk, elfoglaltuk a szállást és másnap lehetett várost nézni. Ha még esetleg nem sikerült hozzászokni a brazil klímához, az szívás. Ugyanis Rio másfélszer olyan meleg mint Santos. Iszonyú hőség volt. Így is bekapcsolt ventilátorral alszunk, de most ez is nagyon kevés volt.

Másnap felmentünk a Krisztus-szobrot és egyben Riót madártávlatból megnézni (szó szerint, mivel odafenn láttam sasokat vagy miket körözni) ami egyébként gyönyörű szép.

Saját kocsival fel sem lehet menni, buszok visznek fel és le a szerpentinen. A kilátás is csodálatos, bár a melegtől egy kis pára ült a városon. Fent a szokásos turista tömeg, de azért nem elviselhetetlen. Megláttuk a világörökség egy darabját és örültünk hogy ide is eljutottunk.

A riói nagybácsi: egy elkéső gazember

Sőt! Mi a legnagyobb előnye, hogy helyi lakos kalauzol minket? Na, nem a megspórolt idő… a riói nagybácsi ugyanúgy megdöntötte a késési rekordot, mint a santosi előző nap: aznap délután 2-kor végre sikerült elindulnunk megnézni a szobrot (amit amúgy délelőttre terveztünk volna…). Hanem a másik fontos szereplője egy nyaralásnak: természetesen az árak.

A riói nagybácsi szerintem nagy gazember, nem csoda, hogy van pénze. Háromszor nősült, van 3 vagy 4 gyereke. Végig a lányok fenekét bámulta, biztos az enyémet is, bár Roberto előtt moderálta magát. Szegény jelenlegi asszony. Aki amúgy szép és csinos szerintem.

De ezeknek a gazember fajta embereknek van egy nagyon nagy előnyük: sok ismerősük van, imádnak lebratyizni mindenkivel és nagy a helyismeretük. Szóval egy ide egy oda. Lényeg, hogy némi egyezkedés után fele áron buszoztunk fel a Krisztus szoborhoz, lévén, hogy ismerte a sofőrt (ingyen azért mégse vitt fel, annyira azért nem érte volna meg neki…).

A másik kézenfekvő dolog, hogy minek vegyünk ajándékot brutál áron, közel a szoborhoz, ha kissé távolabb, a központi buszpályaudvaron is le tudjuk ezt bonyolítani potom áron? (Soha nem jutna eszembe buszpályaudvart keresni ilyen célból).

A leeresztett ablak hátulütői

Este még elmentünk piacozni, ez tetszett, élő zene is ment, természetesen samba, salsa, forro (ejtsd: foho), és egy étteremben ettünk hagyományos brazil vacsorát, feijoadát, rizst es salátákat.

Később megint jött egy nagy zuhé (az ilyen futózáporok, amikor fél óra alatt leeseik 10-20 mm csapadék, naponta többször előfordulnak) a vihar itt olyan, mint Magyarországon augusztusban, ha esik, hát azt rendesen, mintha dézsából öntenék.

Hazafelé elpilledve ültünk a kocsiban, leengedett ablakokkal, mikor az eső kicsit alábbhagyott és a levegő frissebb volt, mikor egyszer csak derült égből villámcsapás (vagy inkább vízcsapás), egy mellettünk elhúzó autó vagy másfél méterre felcsapta a vizet, beterítve az egész autót.

Volt nagy sikítozás, Roberto és a santosi nagybácsi ültek azon az oldalon, kétségbeesve, csukott szemmel, kapálózva keresték az ablakemelő kart, persze ilyenkor az istennek se esik kézre és a víz csak jött, jött be az ablakon. Jó nagy tócsa lehetett, amibe az a fránya autós belehajtott, majd hirtelen vége lett, mi meg csak ültünk ott, mint az ázott ürgék és nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Istenem, mi jön még…

A Cukorhegy és a Copacabana

A tegnapi késésnek köszönhetően a Cukorhegyre csak másnap tudtunk felmenni, két libegő visz fel, az első állomásra sikerült nekem csak feljutnom, előjött ugyanis a tériszony/klausztrofóbia nevű nyavalyám és én maradtam azon a szinten, a többiek viszont felmentek a Cukorhegy csúcsára – tejfölt csodálni. Akkorra ugyanis felhők gyülekeztek, és ráültek a Cukorhegy tetejére, olyan sűrűn, hogy a kilátás egyelő lett a nullával. Tehát ebben az esetben nem vesztettem sokat.

Visszafelé következett a Copacabana, Rio leghíresebb strandja, az is gyönyörű szép. Gyorsan mélyül a víz, sajnos, nem lehet hosszan begyalogolni és itt lehet érezni, mekkora ereje van a víznek. Nem kell sokat menni, hogy nagyobb hullámokkal találkozzál, és olyan szívó ereje van a víznek, hogy egész szép izommunka állva maradni a homokon. Igazak azok a hírek, hogy a 10 lépésre a parttól is bele lehet fulladni a vízbe. Szóval vigyázat!

Mivel már délután volt, nem sokat ugrabugráltunk a vízben, hanem kifeküdtünk a homokra megszáradni, a hőmérséklet kicsit csökkent, mivel közben megint volt egy futózápor. Nem töltöttünk ott sok időt tényleg, de hát, pont annak a fránya felhős időnek köszönhetően, mindenki úgy leégett, hogy ha akartuk volna se tudtuk elkerülni, hogy színünk legyen Brazíliában.

Aznap este én két darab ventilátort irányítottam magamra, de még úgy sem sikerült túl sokat aludni…

Kár lett volna kihagyni

Hazafelé Rióból nem az autópályán jöttünk, hanem végig a tengerparton és noha így a 6 órás autóútból 11 óra lett (jó kis távolság, mi? a repülőút volt ugyanennyi) ezt senki sem bánta meg.

Ezt a látványt ugyanis kár lett volna kihagyni, a csupa zöld hegyekkel övezett fehér homokos, pálmafás tengerpartot, ami kész élvezet a szemnek és én imádom a zöldet. Sőt, ami a legszebb volt, a hegyeken, a zöld dzsungelből kivillanó, lezúduló vízesés, három ilyet láttunk, ahogy mentünk a kanyargós utakon.

Több tengerparti kisvároson (kb. mintha a Balaton partján autóznál) haladtunk át, de a legeslegszebb (amint mar azt előzőleg írtam) Sao Sebastiao volt, és ahogy azt Santosban tettük előzőleg, Mártival most is elhatároztunk, hogy bizony mi itt fogunk lakni nyugdíjas korunkban. (Santos a második helyre szorult pillanatnyilag.)

Sao Sebastiao Brasil.jpg

Ritka kedves emberek

11 órát kocsikáztunk, de a látvány miatt ez nem tűnk annyira soknak, és útközben meg is álltunk egy szép és viszonylag üres tengerparti résznél fürödni egyet.

A fürdőzésnek megint egy nagy zuhé vetett véget, megint az a kiadós fajta, és hogy eljussunk a kocsiig anélkül, hogy csurom víz lenne mindenünk, egy helyi kedves ember kísért mindenkit egyenként oda fölénk tartva egy kinyitott hatalmas napernyőt.

Egyébként a brazilok ritka kedves emberek ám! Folyton ugrásra készek, ha segítség kell és nincs olyan probléma, amit közösen meg ne tudnának valahogy oldani. Roberto családja is nagyon segítőkész, akármit kérhetsz, nem gond, ha nehézségbe ütköznek összedugják a fejüket vagy riadóláncot indítanak telefonon, amíg találnak valakit aki biztosan tud segíteni. Nagyon szép hozzáállás az övék.

Következő nap nem találkoztunk a lányokkal, mert Robertóval rokon- és baráti látogatáson voltunk egész nap. Elmentünk Marcelóhoz, akinek van egy tündéri rozella papagája, zöld színű, lévén kislány. Bár a többiek azt mondták, biztosan fiú mert Robertóra és Marcelóra is rárikácsolt, mikor közel mentek hozzá, nekem viszont megengedte hogy megvakargassam a fejét. Úgyhogy kapott egy komplett papagáj svéd fejmasszást teljesen ingyen.

Ilyen egy brazíliai mise

Mivel már korábban megígértük, este elmentünk Roberto anyukájával az egyik helyi templomba megnézni egy igazi brazil misét. Azaz pontosítok, Roberto anyukája elment misére mint rendesen, mi pedig Robertóval mint megfigyelők vettünk részt (főleg én). Nem nagyon volt kedvem, úgysem értem mit szövegel a pap, bár azt tudtam, hogy ez az egyházközösség általában többet énekel, mint hallgatja a papot. Jó. Mindegy, másfél órát kibírok.

Elmentünk, helyet foglaltunk, először is egy ember körbejárt és felírta az újonnan érkezőket, akik vagy másik egyházközösségből jöttek, vagy még nem jártak itt és a pap az elején bemutatta az újakat a többieknek. Ez csak annyi, hogy üdvözöljük XY-t, XY feláll, és a többiek kórusban mondják, isten hozott vagy valami ilyesmi.

Ezután, mivel az egyik embernek éppen születésnapja volt, ezért őt köszöntötte mindenki, ez is eltartott vagy 20 percig. Kisgyerekek hoztak be egyenként almát, szőlőt, banánt kosárban, mert minden gyümölcshöz kötődik valami jókívánság és egyenként átadták az ünnepeltnek.

Aztán mikor ennek is vége lett, kezdődött a mise rész (evangélikus istentisztelet) és ez olyasvalamivel folytatódott, amire álmomban sem gondoltam. (Most aki rendszeresen jár templomba, biztos jót mulat, de ez van…én nem járok)

Szóval evangélikus mise gospellel vegyítve, aminek a 80 százaléka zene és éneklés (gondoljunk csak az afro-amerikai misékre a tévéből /Apácashow, hahaha/, és én ezt most láttam először LIVE). A pap keveset beszélt, de ami a zene részét illeti, hát ha azt mondom, hogy egy színházi profi musical show kutyafüle ehhez képest, akkor nem állok távol az igazságtól. Már a hangerő is felért egy élő koncerttel, ott volt a decibel rendesen, ezért amúgy külön gratula a hangosítónak, plusz a zenekar, ami rendes dob, gitár, fuvola, szaxofon stb… szóval nagyban nyomták és tényleg ez volt az egyik varázsa az egésznek.

A másik az ének. Ezek az emberek itt élnek ebben a kis faluban, mégis énekeseket megszégyenítő módon énekelnek, a kicsi lánytól a középkorú néniig, az embernek felállt a szőr a hátán ahogy őket hallgatta.

Tömve volt

Több szám volt, mindegyik persze temperamentumos, latinos hangzású. Mindig más csoportok vonultak előre és adtak elő egy-egy számot. Volt csak fiúkból álló, csak lányokból álló és vegyes kórus is. Ezután fehér és kék köpenybe, angyalkának öltözött kislányok futottak be a sorok közé és énekléssel egybekötött táncos koreográfiát adtak elő, csak néztem, hova csöppentem.

Nem csoda, hogy a templom tömve volt, ilyen helyre szívesen jár az ember és a helyi társadalmi élet, ez régen biztos megvolt Magyarországon is persze, mostanában nem tudom hogy áll a helyzet a falvakban. Mindenesetre egy ilyen miséhez képest a katolikus fajta rettenetesen lehangoló és unalmas – szerintem.

Nekem még külön érdekesség volt, hogy csak a zenére tudtam figyelni, mivel a szöveget nem értettem és maga a zene tényleg fantasztikus volt.

A templom előtt büfé is volt, vizet, üdítőt, frissensültet (coxinha vagy kibe) kínáltak és az emberek beszélgettek még vagy 1-2 órát, mielőtt hazaindultak. Mi is 8-ra mentünk és éjfél körül értünk csak haza.

Éjszakai városnézés

Következő nap kivittük Roberto anyukáját is a strandra, nagyon élvezte. Olyan partra mentünk, ahol viszonylag nagyobb hullámok voltak, jól hátba vágta néhányszor, de kitartott és áztatta magát vagy háromnegyed órát. Direkt a napernyő alá feküdtem és különben is már délután volt de majdnem sikerült megint leégni, úgyhogy estére megint mindenki olyan piros volt mint a paradicsom.

Este mentünk el Sao Paolóba, találkozni Roberto barátjával, akivel régebben együtt dolgozott és elmentünk mindannyian egy forro (foho) klubba, forrót táncolni. Kicsit jobb helyre számítottunk, nem volt az a nagy hangulat, így inkább elmentünk éjszakai városnézésre, egy-két templom, üzleti negyed stb. Így legalább elkerültük a meleget és a csúcsforgalmat.

Reggel 4-re értünk haza, másnap megint pihenő nap + baráti látogatás következett.
Sajnos, hipp-hopp, a visszautazás napja csak eljött és igazából senki sem nagy kedvvel, de muszáj volt pakolni. Roberto sajnálta, hogy nem tudott mindenkivel elég időt tölteni, de ehhez még talán egy hónap is kevés lett volna.

Már megint a nagybácsi…

Na, hogy a visszautazás ne legyen izgalommentes, arról a santosi nagybácsi megint gondoskodott. Két autónak kellett ugyanis kivinni minket a reptérre a csomagok miatt. A gép délután hatkor indult, négykor kezdődött a becsekkolás, szóval maximum délután 2 órakor el kellett indulnunk, ha beleszámítjuk a forgalmat is.

Drága nagybácsi most csupán háromnegyed órát késett, majdnem 3 óra volt, mire el tudtunk indulni, már mindenki tűkön ült, mert ha kifogunk egy dugót, akkor a gépnek maximum integetni tudunk.

Plusz, Roberto megbeszélte néhány barátjával, hogy kijönnek elé a reptérre és amíg várunk, legalább tudnak találkozni és beszélgetni egy kicsit. Mivel ennyit késtünk ez a terv is kútba esett, igaz, találkoztunk velük, de a beszélgetés kb. 5 percre redukálódott.

De ez még nem minden. Mikor sorra kerültünk, (ahol már alig volt valaki, szerintem a becsekkolás is előbb kezdődhetett) a nő közölte, hogy túlfoglalás történt, ezen a gépen már nincs hely, de tudnak helyet biztosítani egy másik gépen ugyanabban az időpontban, vagy egy másik járatra este 9-kor.

Mindegy, nem részletezem, nekünk mindegy volt, melyik járat, a lényeg hogy vasárnapra érjünk Londonba. A baj az volt, hogy így a jegyek négy különböző helyre szóltak a repülőn, nem tudtunk egymás mellé ülni és Robertóval így is egyezkedni kellett az utasokkal, hogy kikunyeráljuk, cseréljenek velünk helyet, hogy legalább mi ketten egymás mellé tudjunk ülni.

Végül aztán találtak helyet az eredeti járaton is, és abban az időpontban jöttünk, ahogy azt terveztük.

Brazíliában az emberek kedvessége, szeretete és vidámsága jelen van a mindennapokban. Igaz, a szomszéd minden nap délelőtt 10-től estig csutkára csavarta a magnón a hangerőt, és így egyfolytában latin muzsika szólt a háttérben, a kutya folyton ugatott, de most valahogy ez is hiányzik, hirtelen nagy lett a csend, nem kopog be senki az ajtón és nem cseng non-stop folyton a telefon.

Akárhányszor visszamennék oda, és tök jó, hogy ez most nem csak álom marad.”

Share.

About Author

1 hozzászólás

  1. Szeretnék menni brazíliában meni dolgozni mint takarító vagy mezőgazdaságra IT lakom Magyarországon de eni marosvásárhelyi vagyok de még voltam kulfodoni nagyoni sokat de nagyoni jól volt és szeretném hogy most is menyek telefonszám 06202772653 ezeni ha számoni elkakphatnak

Leave A Reply