Bloggersors

0

„Miért nem mész inkább kaszálni?” Ilyen és ehhez hasonló (és ennél jóval durvább) megjegyzéseket időről időre kap az, aki blogírásra adja a fejét, de hát mint mondani szokás, ilyen ez a popszakma. Még külföldön élve is – derül ki Marton Péter szokásos heti novellájából.

Marton Péter: Beteg lelkeknek füves kertecske (novella)

Géza szeretett transznacionális vállalatként gondolni magára – hiszen csak a költségeit minimalizálja ő is, ha egyszer így megszorult, miért ne lenne akkor mindegy, hogy London, Varsó vagy éppen Közép-Moldova (jelenleg az utóbbi) a telephelye: input van, meg output van, a puttonyt a kettő különbözetéből kell feltöltenie télire;

az input nála egyebek mellett domainnevek bérlését jelentette, még a blogok nagy virágzása idején, másfél évtizede vágott bele az internetes véleményírásba, az életvitel-tanácsadásba, valamint az utazó- és főzőnapló-vezetésbe, először magyarul, aztán angolul – azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Dnyeszteren, de ő nem adta fel, rákényszerült viszont a Facebookon keresztüli promócióra, ehhez pedig saját weboldalak kellettek, hogy legyen kapás, kicsit fel kellett szállni a féknyúz vonatra, és instázni is sokat, képek áradatával szédíteni a népet gondolatok helyett;

így is kínkeserves munka volt elindítania egy-egy bejegyzést a viszonylagos siker útján, hogy a néhány százas nézettséget elérje, tejelni kellett a Zuckerbergnek, akkor érkeztek csak a lájkok, és azután jött legalább egy-két komment;

ezek főleg dekorációnak kellettek, csak hogy a szeme sarkából lássa (és mások is lássák), hogy beindult valami – valami, amiben neki részt vennie egyébként pont nem volt érdemes,

ő csak megteremté a tartalmat, melyet a tartalmat-nem-teremtők megtekintenek – teremtő istenként hátrahagyá e világot nekik, hadd veszekedjenek vele, szidják csak, de a maguk szintjére ne rángassák le, inkább kételkedjenek még a létezésében is, aztán csodálkozzanak, hogy mégis van itt megújuló tartalom a legnagyobb istenkáromlások után is, újra meg újra,

azt pedig bizonyosan nem kell az orrukra kötnie, hogy a sok tűréssel már alig termeli meg a szükséges bevételt, és hogy az utóbbi időben felsejlett előtte a végzete („404 Not Found” – élete leendő öröksége);

„micsoda hasonlat, ha én isten vagyok…”, kezdett formát ölteni Gézában az iménti asszociáció nyomán a bosszúság és az elkeseredés szülte lázadó gondolat, de aztán nem fejezte be, mert nem akarta sajnálni magát (vagy Istent), inkább kiment a Lair BNB-n bérelt faluszéli házból a végtelennek tűnő földre, és előkereste, ami már az érkezésekor felkeltette az érdeklődését: a szerszámoskamrában talált kaszát;

kikészítette magának, hogy a keze ügyébe essen, ha úgy hozza a kedve, most pedig nekilátott használni is – „kaszálás, kaszálás,” mondogatta magában ritmusosan, ahogyan a szerszám járt a kezében, ingaként, könnyeden, aztán a kezdőbetűt maga számára is váratlanul kicserélte f-re, és ezen csorgó nyállal röhögött, miközben vagy húsz métert haladt előre,

odaállt az embermagasra nőtt ronda dudva elé, az pedig nem állhatott meg őelőtte, a kasza suhant, mint a guillotine, és mire Géza kimondta magában, hogy a forradalom Önt, gaz elvtárs, trollkodás vádjával halálra ítélte, már érezte is a másodperc tört részéig tartó érzést, amikor a penge egy-egy növény – és vele együtt vagy húsz másik – vastag, húsos szárát elmetszette,

néha visszapillantott, nem egy rejtőzködő haszonnövénnyel végzett-e éppen, de egyrészt nem úgy találta, másrészt úrrá lett rajta a kaszabolás hatékonysága felett érzett mély megelégedés – a forradalom már csak ilyen, kérem, előbb fejezünk, aztán ítélkezünk, később néha kérdezünk, de legvégül mindig megnyugtathatjuk magunkat, az esetleges tévedések felismerése is csak az ügyünket igazolja (gazolhatunk tovább);

ilyen gondolatok társaságában csépelte vagy három órán keresztül a csalánt a határban, aztán megéhezett, és visszatért a házba, ahol még az éhség ellenére is az olvasói (olvasói? bámészkodói! fikászkodói!) forgalmi adatok megszemlélésével kezdte, reflexből, de a lényeges mutatók alig vánszorogtak a fizetőképességet biztosító tartomány alsó határa felé az eltelt órák alatt;

ennek láttán már-már visszatelepedett belé az imént még feledett bosszúság, ám akkor mégis új gondolat szökkent szárba benne…

…és miközben az ősszel induló hazai OKJ-s képzések listáját böngészé, elmosolyodék,

és vacsorának arany kaviáros kenyeret kenék,

és azt vízzel, majd jóféle moldáv konyakkal öblíté le,

és az ágyába zuhanék,

és álmodék alázatosan porba hulló fűszálakról, az uralma alá hajló tájról,

aztán már csak az érte és általa ragyogó napfényt látá, melyben megcsillana kaszáján a penge;

álmát csak ő látá: látomását nem kedvelék 3281-en, nem kommentelék 1653-an, nem oszták meg 128-an, s nem nézék végig 12-en.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Kuncsaft nélkül, bűnben Németországban

Share.

About Author

Leave A Reply