Bezáródtak előttem a kapuk

0

Némileg rendhagyó írás következik, hiszen Gergely nem végleg keresett magának külföldi munkát, hanem a szakmai tapasztalatszerzés és a kalandvágy vonzotta – egészen egy cseh kutatóintézetbe.

„Találtam egy ösztöndíjat Csehországban, egy Ostravához közeli kutatóközpontban. Megpályáztam és szerencsére elnyertem. Ekkor kb. még három hónapom volt az indulásig, de nem vittem túlzásba a készülődést. Utólag kiderült, hogy ez hiba volt. Elkövettem azt a hibát is, hogy nem vittem magammal magyar-cseh szótárat. A csehek is úgy vannak az idegen nyelvekkel, mint mi: valamennyire tudnak, de nem épp a szívük csücske, hogy azon beszéljenek… Szóval ha tanácsolhatom nektek, az utazás előtt készüljetek fel mindenből.

Megérkeztem, elfoglaltam a szállásomat egy kollégiumban, másnap megismerkedtem a jövendő főnökömmel, látszólag minden ment flottul. Az első meglepetés akkor ért, amikor az első találkozáskor kiderült, hogy azon a héten csütörtök-péntek állami ünnep, ám én nem kapcsoltam, csak örültem neki, hogy mindjárt így indul a munka.

Így érkezett el a csütörtök reggel, amikor reggelire megettem az otthonról hozott utolsó morzsát is, miközben azon dühöngtem, hogy nem vettem előző este magamnak reggelire valót. Akkor még csak ezen mérgelődtem… Délben már amiatt izgultam, hogy nemhogy a sarki kisbolt, de a Tesco sincs nyitva, nekem viszont nincs mit ennem és akkor még fizetésem se volt, hogy étterembe menjek… (Jó-jó, flancos az étterem, de az éhség nagy úr!)

Elrohantam Ostravába, de semmi nem volt nyitva. Végül egy kis utcában találtam egy gyorséttermet, ami még fél óráig nyitva volt. Ráböktem az első ételre és azt ettem. Máig emlékszem: pacalpörkölt volt, sós krumplival – ekkor szerettem meg. 🙂

Mindenhol vannak magyarul beszélők

Szintén idetartozik, hogy vendéglátóim elintézték nekem a helyi BKV-bérletet előre. Én átvettem és mindig a táskámban tartottam, a blokkal együtt, de csak úgy beledobva. Azt észrevettem, hogy sokszor találkozom ellenőrrel, de hát idehaza is ez volt velem, így nem csodálkoztam.

Mígnem egyszer elkallódott a bérlet valahová a táskám aljára. Láttam, hogy jönnek az ellenőrök, de még a kocsi másik végében voltak. Kerestem a bérletet, de nem találtam, így a leszállás mellett döntöttem. Na most Ostravában az ellenőrök hatosával járnak, így az egyikük kiszúrt és leszállt velem, miközben kérte a bérletem. Már a váróban álltam és bőszen kerestem a bérletet, amikor ő közölte, hogy ha nincs, az 5000 cseh korona lesz, ami azért elég húzós összeg volt már akkoriban is. Közben bepróbálkoztam azzal, hogy külföldi vagyok, nem értem a nyelvet. Seperc alatt kerített valakit, aki tudott csehül is és magyarul is, szóval ez nem jött be… (Sokan mentek a Felvidékről Ostravába dolgozni még a csehszlovák állam idejében.)

Végül meglett a bérletem, de akkor már nem elégedett meg ennyivel: kérte a vásárlást igazoló blokkot is. Újabb keresgélés, újabb idegeskedés. De meglett és baromira boldog voltam. A történethez hozzátartozik, hogy másnap megkérdeztem a vendéglátóimat a büntetési tételekről és az ilyenkor szokásos eljárásról. A helyszíni bírság tényleg 5000 korona volt. Mondták azt is, hogy szerencsém volt, hogy csak most futottam össze komolyabb ellenőrzéssel. Mert rendszeresen járnak tömött sorokban ellenőrök a villamosokon és a buszokon és mindig kérni szokták a vásárlást igazoló blokkot is.

Csehországban angolul-németül

Visszatérve a munkára. (A helyzetem elég speciális volt, hisz nem túl gyakori, hogy az ember külföldre egy kutatóintézetbe megy dolgozni, de talán az egyetemisták között azért ez nem példa nélküli.) Bár Csehországban elvileg nem okoz gondot, hogy nem tud az ember csehül, hisz az sem egy világnyelv, de azért azt jól gondoljuk át, hogy mit tudunk. Ugyanis az idősebb munkatársaim, az öreg profok szinte kivétel nélkül elsősorban németül beszéltek, míg úgy 40 évtől lefelé pedig az angol ment kizárólag. Még jó, hogy mindkét nyelvet beszélem valamennyire. Na de akkor is: párhuzamosan ki használja a kettőt?! Mert most arra lett szükség… Nem egyszer iszonyú kimerülten és fájó fejjel mentem haza emiatt.

Egy másik élményem, hogy egy indiai prof is szerzett ösztöndíjat ugyanoda, ahová én. Innentől kezdve elég sokat voltunk együtt, aminek voltak pozitív és negatív oldalai is. Kezdjük az egyik legrosszabbal: a prof második anyanyelvként beszélte az angolt, ami első blikkre jó dolognak tűnik. Azonban iszonyatosan erős akcentussal tette azt, ráadásul volt egy pici beszédhibája is, így aztán duplán nehezen értettem meg. A következő különbség abból fakadt, hogy más kulturális környezetben szocializálódtunk. De nem mondom tovább, szerintem aki már dolgozott együtt külföldivel, az tudja, hogy ez mennyire meg tudja nehezíteni az együttlétet.

Egy másik tipikus hibát is elkövettem a munkahelyen. Ugye én voltam az új arc, nekem kellett volna keresni a többiek társaságát – amit nem tettem meg. Így aztán bezáródtak előttem olyan kapuk is, amiket utólag szinte lehetetlen kinyitni. Ez kemény tanulság volt, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy kerülje el. Ez a dolog nem köthető csak a kutatóintézetekhez – bár lehet, hogy ott a szerepe jelentősebb -, mindenhol, ahol új munkahelyen kezdünk, oda kell figyelni arra, hogy kiépüljenek a megfelelő kollegiális kapcsolatok már az elején. Egy külföldi meg főleg ügyeljen erre. Ez volt talán ennek az útnak a legkomolyabb tanulsága a számomra.”

(Ez egy archív poszt, melynek eredetijét ide kattintva olvashatjátok.)

Share.

About Author

Leave A Reply