Berlinbe? Minek?

0

A német fővárosba sokan vágynak, elég sokan el is jutnak a magyarok közül. Persze sokszor akadnak olyanok is, akik felteszik a címben megfogalmazott kérdést. Marton Péter írása következik. 

Marton Péter: A migrációs relativitás elmélete (novella)

A következő koncertre várunk, és az épület előtt cigizünk, én meg éppen azt magyarázom Rékáéknak, mennyire bírom, ha a relativitáselméletről beszélhetek a fizika faktosoknak, akik amúgy is félistennek néznek már a rasztáim miatt – egyik gondolatkísérlet robban bombaként a másik után, a fejükben magától értetődőnek vett törvényszerűségek semmisülnek meg olyan hirtelen és visszavonhatatlanul, ahogyan egy üvegpohár összetörik –, amikor Réka bejelenti, hogy a jövő héten lelép Berlinbe, mert úgy döntött, hogy „nem szül ide gyereket, ennek a bandának”, amiből az erre a bandára vonatkozó részt nem értjük sem magunkra, sem a soron következő fellépőkre;

kérdezzük is rögtön:

de

mármint

hogy

akkor

te

most

majd

így

örökre,

keresgélve a szavakat, ő pedig kikezdhetetlennek tűnő határozottsággal vágja rá:

forevör;

próbálok valami nyomós érvvel előállni, hogy miért ne tegye, végül is a posztadoleszcencia tök jó buli, miért ne tarthatna még pár évig vagy évtizedig, hétvégénként együtt lötyögünk, mintha csak a törzsem tagjaival találkoznék össze a megszokott erdei tisztáson, jó ez a testnek is, a léleknek is, de érzem, hogy ez most nem válna be;

bezzeg Oleg, ez a két lábon járó, bepállott bőrkabátba bújtatott, DNS-be kódolt nyers őszinteség gondolkodás nélkül vágja rá, jól láthatóan szánakozva: „Á, hát oda? De minek?”,

mire Anna, aki tudja Olegről, hogy a srác nálánál egy csöppet nacionalistább felfogásban tolja ezt a magyar élet nevű társasjátékot (ex-gimis körben ez nem para), és azt is tudja, hogy Oleg tudja, hogy ő tudja, igyekszik mélyen beletaposni a gázpedálba: „Amiért a berlini falon is átugráltak annak idején, tudod!”, mondja;

de Oleget ez nem hatja meg, „Jaj, de hát azok is minek ugráltak már, erre a nyugatra… azt se tudták, hova”, jelenti ki olyan el- és lenéző mosollyal és maximális magabiztossággal, értve, érteni vélve, amit mi nem értünk – valahogy így nézhetek a diákjaimra én is, amikor gyíkarc vagyok még nem állt nekik össze a relativitáselmélet alapja;

és érzem: ahogy Oleg és Anna távolodnak egymástól, úgy távolodom tőlük én is, mindkettejüktől egyszerre – egy szétfeszülő, egyenlő oldalú, de növekvő területű háromszöget alkotunk,

pedig egy helyben állunk, és egyelőre még mindig a koncertre várunk;

pedig úgy fest, Oleggel mindenképpen egy országban maradunk;

pedig fénysebességgel haladunk a tér-idő négydimenziós szövedékén keresztül mindannyian.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Floridai álmok

(Fotó: pixabay.com/ThomasWolter)

Share.

About Author

Leave A Reply