Befeszült Magyarország?

0

A hosszabb időt külföldön töltők közül sokan szokták felhozni azt, mennyire meghökkenti őket a magyarok feszültsége. Mások szerint ez nem igaz, mert külföldön is hasonló a helyzet. Természetesen nem akarhatunk igazságot tenni (talán nincs is, hiszen minden ember másként éli meg akár ugyanazt a jelenséget is), de a mai posztba összegyűjtöttem pár rendkívül érdekes véleményt.

Az ötlet onnan jött, hogy pár hete idéztem az oldalon Süveg Márk Saiid szövegíró, rapper véleményét. Az Akkezdet Phiai tagja az elmúlt fél évben bejárta a fél világot, Észtország, az Egyesült Államok, Thaiföld, Malajzia, Szingapúr, Indonézia, Kambodzsa, Laosz, Burma, Srí Lanka is szerepelt a célállomások között.

Aztán egy interjúban arról mesélt, hogy a hazatérés utáni első hét mennyire furcsa volt: „Öt hónapon keresztül szinte semmi agressziót nem tapasztaltam, aztán Ferihegyen már feszültséget láttam. Másnap elengedtünk egy biciklist, és a hetvenéves anyámnak beüvöltött a negyvenes forma, hogy „mi a k*rva anyádat csinálsz, ostoba k*rva”. Harapni lehet a feszültséget Budapesten”.

A Határátkelő Facebook-oldalán a cikk alatt rengeteg érdekes hozzászólás született, nagyon sokan osztották meg tapasztalataikat, és ami különösen hasznos, hogy sokan összehasonlították a külföldön tapasztaltakkal.

„Szinte ökölbe szorult arcok Magyarországon”

A Münchenben élő Edit például azt írta, hogy a bajor városban sok kedves gesztussal találkozik az ember. „Ha összeütközünk a járdán véletlenül: mosolygós “bocs”, “nincs semmi baj”; egymás segítése a jellemzőbb. Magyarországon szinte ökölbe szorult arcok. A semmiségert is bazmegelés, anyázás. Mikor átlépünk a határon Magyarországra befelé, a lepukkantság + ez a mentalitás hanyattlökő, depis érzés…”

Edit lehangolónak tartja az összképet. Korábban vidéken éltek, és mint írta, „életveszélyes fenyegetést idekint nem kapunk, csak mert más a politikai szimpátiánk, mint ami Magyarországon mostanában dívik… Magyarországon kaptunk. Idekinn: jókedv, derű, kiszámíthatóság. Olyan életet kaptunk, amire az otthon élőknek is nagy szüksége lenne szerintem. Akkor nem üvöltenének le rák miatt fejkendőt viselő nőt, hogy „r.hadt migráns”, stb…”

A Kölnben élő Emőke is hasonló kinti tapasztalatokról számolt be, hozzátéve: „a kérdés részemről már csak annyi, miért úgy nőttem fel, hogy “a bunkó németek”? Azt hiszem ez a tudatlanság eredménye”.

„Most búcsúztam el végleg a szülőföldemtől”

A Hollandiában élő Csilla azt írta, neki egy budapesti hét erre az évre elég is volt: „Idén már nem szeretnék hazalátogatni, a múlt bő egy hét teljesen leszívta az agyam, a lelkem Budapesten.

Az utolsó három napban már nagyon indulhatnékom volt vissza, de azért jó volt otthon. Azt hiszem, most búcsúztam el végleg a szülőföldemtől. Persze, járok még arra, nem egyszer, természetes! De a rendszerességét felfüggesztem. Nyolc hónap után simán döntöttem. Önző vagyok? Meglehet. Minden jogom megvan hozzá. Annyi élmény, felfedeznivaló, akár ország vár rám.

Épp ma küldött el egy holland gyerek robogóról a picsába (amúgy nagyjából jogosan, csak túlreagálta, de ez sem volt vészes), bringával bénáztam a közös úton. De ez volt az első ilyen „benyomás” 8 hónap után.

Eddig háromszor jöttem haza, mindig 1 vagy 2 hétre. Budapest. Az első itt töltött 4 órában három alkalommal akartak elcsapni a zöld zebrámon; négyen próbáltak meg letarhálni pénzzel és/vagy cigivel (bocsánat, de attól még itthoni viszonylatban is el vagyok szokva, hogy a legelső cigimet sem szívhatom végig nyugodtan).

A mosolyteszt újból megbukott, van reptéri buszsofőr, aki nem beszél semmilyen idegen nyelven, de magyarul legalább egyre hangosabban teszi és még ezeregy fura dolgok említhetnék. Például az utcák szaga és tisztasága. Pedig éltem Rotterdamban is…

Pont ezért mentem el, az össznépi mentalitás miatt. És egyre megdöbbentőbb, ahogy egyre többet élek egy viszonylag kulturált civilizált EURÓPAI országban, a különbség (!), amikor hazamegyek. Vérzik a szívem.

A szülőföldem jogát tőlem senki nem veheti el. Akkor sem, ha másik otthont választottam magamnak. De én itt nem félek. Nem félek semmitől. Na, ez a különbség.”

„A depi belülről ered”

Mások szerint azért ennél sokkal jobb a helyzet.

„Nem tudom, Ti hol éltetek, de nekem Magyarországon még senki nem szólt be, ha véletlenül összekoccantunk a zsúfolt utcán. Bocsi-bocsi és mindenki ment tovább a dolgára” – írta Gergő.

„Nyilvánvaló, hogy a depi belülről ered. Én rámosolygok, udvariasan viselkedek embertársaimmal és kivétel nélkül visszakapom ugyanezt” – fogalmazott Erzsébet.

„Budapesten élek, dolgozok, vásárolok, nagycsaládos anya vagyok, de ennyi goromba udvariatlan bunkóság töredékével sem találkozom. Van rá példa természetesen, de nagyon kevés” – ez már Gyöngyi tapasztalata.

Nauta pozitív példát is hozott, amikor egy nehezen mozgó néninek a villamoson többen is segítettek, majd ketten el is kísérték a sarki klinikáig.

„Amúgy pedig kedveskéim, csinálni kell a jót, nem lesz az magától, tehát mindenki aki fanyalog, fanyalgás helyett adjon a buszon helyet, adjon a másiknak egy dicséretet, segítse átkísérni a zebrán a vakot és adjon egy jópofa flesht a mufurcnak visszaszólás helyett, vagy visszamufurckodás helyett, és satöbbi, satöbbi. Ettől lesz ugyanis másmilyen amit másmilyennek szeretnénk, és ekkor jártok elől példával magatok is.

Szerintem nincs feltétlenül nagyobb feszültség itt, mint a világ egy adott másik random pontján, illetve vannak olyan társadalmak a világban, amelyek a mi feszkószintünknél sokkal komolyabb feszkószintekkel néznek szembe, és persze vannak olyanok, is amelyek kevesebbel.

Szerintem ilyen módon, ha csak borút látunk, el van túlozva kissé a helyzet, ugyanis a dolgok látása az bezony sokszor a látó attitűdjéből is fakad, az ő szűrőjén jön át, s nagy kérdés, mit szeretnénk magunkból visszatükrözni egymásnak.”

Ágota szerint nem mindegy, hogy az ember Budapestet vagy a vidéket veszi alapul. „A szomszédok figyelnek egymásra, itt még nem kell zárni a lakásajtót, ha elmegyünk valahová. Itt még létezik az önzetlen segítség is. Szerintem ember kérdése az egész, ki hogy viselkedik, mit hozott otthonról. Egyébként utálom az olyan hozzászólót, aki itt hagyta az országot és kintről köpködi azt. Elhiszem, hogy ott kolbászból van a kerítés, de nekünk jó az lécből is.”

A negatív propaganda hatása

Érdekes kérdés, hogy vajon a sok helyről ömlő negatív propagandának milyen hatása van a hétköznapokra. Gergely szerint nem csekély.

„Akik Magyarországon élnek folyamatosan negatív propagandával vannak terhelve, EU-s átlag feletti heti munkaórában dolgoznak, bizonytalan jövőben élnek (például egészségügy, nyugdíj, oktatás, nemlétező vidékfelzárkóztatás), állandó gazdasági kihasználtságban szenvednek (magas járulékok, magas hitelkamatok), folyamatosan átverik az embereket mindenhol, lényegében a túlélésért küzdenek.

Az ország mottója sok tekintetben: Az élet mindig drága! Csoda, hogy mindenki feszült és agresszív ez alatt az évtizedek óta tartó nyomás alatt?”

Viktor úgy látta, hogy jelentős a kulturális, kulturáltsági és hangulati különbség Magyarország és a nyugati országok között.

„A minap kellett buszoznom, és sokkoló volt, ahogy az utasok viselkedtek, és ahogy a sofőr reagált rá a hangosbeszélőn üvöltve. Az autómat 4-szer törték össze 3 hónap alatt úgy, hogy egy cetlit nem hagytak. Mindennaposak a kurvaanyázások az autósok-motorosok-bringások között. Sorolhatnám. Gúnyolódhatunk, de inkább sírni kéne” – írta.

Balázs másként vélekedett, szerinte „a külhoniak többsége azt látja, hogy ahová költöztek, ott mindenki Mary Poppins. Érdekes, a Magyarországon élő külföldi ismerőseim véleménye pedig általában pozitív Magyarországról, Budapestről, az emberekről.

Sokan negatív, pesszimista, depis jelzőket használnak. Negatív hozzáállást mutatnak azok az emberek, akik az itthoni magyarokat általánosítják ezekkel a jelzőkkel. Nem érzitek véletlenül a görbe tükröt?”

BKV, Budapest, babakocsi

Vivien a mentalitásbeli különbségeket emelte ki: „igenis többet mosolyognak, a boltban nincsenek a fenekemben, hogy vajon lopni akarok-e, ha segítséget kérek vagy ne adj isten reklamációm van, akkor a megoldásra és az elégedettségre törekednek.

Nem szól be az utcán a fiatal lányoknak a szaki az árokból, hogy de megdugnálak és sorolhatnám hosszasan… De szemellenzővel ezeket nem látjátok, és mi tagadás, én sem hittem addig, amíg nem költöztem el, hogy lehet ekkora különbség. És mégis.

BKV, Budapest. Babakocsival a pár hónapos fiammal. Elsőre kulturáltnak tűnő emberek szóltak be (régi busz, leghátul volt a babakocsis hely, de busz fullos). Szóval többen nekem álltak, hogy vigyem arrébb a babakocsit (minek száll fel gyerekkel), rohadjon meg, hogy nem bírja arrébb vinni a gyereket (full magyar) és ehhez hasonló beszólások.

Majd leszállnék, akkor még csavar volt a gerincemben, lassabb voltam, amikor fel kellett emelnem a babakocsit és úgy leszállni. Senki az égvilágon nem segített, viszont a húzzon már le megvolt. Egy hajléktalan ugrott oda, hogy segítenék, de nagyon koszos vagyok, a kerekeknél megfoghatom a babakocsit? Itt már könnyeztem.

Majd egy banya még belém lökött, amikor leszálltunk és „na végre” mondattal kulturáltan elköszönt. Akkoriban már tervben volt, hogy elköltözünk másik országba. Ez az élmény sokat lendített a terveken.

Hazalátogatás után a gyerekeim folyton azt kérdezik, hogy anya, az mit jelent, hogy bazmeg és ki az a kurva anyád? Ha autóval megyünk (1600 km) CSAK Magyarországon villognak tolnak le (nem, nem döcögve megyünk mi sem).

Más országban csak akkor, ha az illető magyar rendszámú, vagy külföldi rendszámú és mondjuk (fejjel lefelé felragasztott) nagymagyarországos matricával nyomja.”

És ha már tömegközlekedés, lássuk Csilla tapasztalatát! „A buszokon nálunk nincs olyan, hogy nyomorognak az utasok, mert olyan sűrűn járnak, hogy mindenkinek van ülőhely. Külön a rokkantaknak és van hely babakocsinak.

A sofőr leereszti a busz elejét, hogy ne kelljen a babakocsit felemelni. Rokkantak miatt a sofőr kiszáll a buszból és kihajtja a felhajtót vagy mi a bánat az. És mindkét esetben addig nem indul a busz, amíg nincsenek biztonságosan a kijelölt helyükön.

És igen, jellemzően mindenki mosolyog. Amikor hajnalban jártam dolgozni, akkor az utcán voltak ismerős arcok és biza köszönt az összes, pedig nem ismertük egymást. A boltokban nem köröz a biztonsági őr, hogy ki akar lopni, mert nem feltételezi senkiről.”

Rövid történetek

„Múlt héten egy forgalmas szakaszon, szűk parkolóhelyen ide-oda fészkelődtem az autómmal egy babakocsis pár közelében. Láttuk egymást. Aztán 1.8-1.5m-ről becsipogott a radar, mire a mélymagyar Anyuka felkiált: “MI A FASZ?!?!”

Elnézést kértem, beálltam, el akartak menni kocsival durrogva, de nem hagyhattam ennyiben. Megállítottam őket és elnézést kértem, legyen nekik igazuk és legyen meg a lelki békéjük.

Mindketten lehettünk volna figyelmesebbek a másikkal, ezt belátom, de elegem van ebből a sok ideggyenge emberből, akik bármi ügy okán lemennek őrjöngő baromba, mert annyira frusztráltak, hogy kicsit hozzáteszel és felrobbannak.

Szombat délelőtt eleve nem szabad kocsiba ülni, őrültek vannak az utakon, boltba se járok, semmit nem csinálok. Futok a parkban és utánam szólnak („Minek fut, aki anorexiás?”). Sorolhatnám. Gyűlölöm!” (Tímea)

„Leszállunk a reptéren és az első magyar mondat nekem szánva: „akkor a kurva anyád”, mert a bent lézengő, szemmel vadászó taxis ajánlkozására annyit mondtam: köszönjük, de már várnak kint.” (Kinga)

„Tavaly nyáron egy balatonparti strandon összeismerkedtünk egy alföldi családdal. Beszélgettünk fél órát kb., amikor azt mondta az apuka, hogy 3 napja vannak itt (egy nagyon menő szállodában egyébként) és mi vagyunk az elsők, akik kedvesen bánunk velük. Minden ember nevében is szégyelltem magam. Apuka mozgáskorlátozott, anyuka kreol bőrű volt. A gyerekeink meg álló nap boldogan játszottak együtt…” (Gabi)

„Nagyon negatívak az emberek otthon. Alig látni kedves, mosolygós arcokat. Példa. Elmentünk az egyik felkapott kávézóba. Miután végeztünk, kifelé menet odaszóltam a baristáknak: köszönjük szépen, nagyon finom volt a kávé. Látnotok kellett volna, hogy micsoda döbbenet ült ki az arcukra! Hebegve megköszönték, annyira látszott, hogy egyáltalán nincsenek az ilyesmihez szokva. Nekem meg már az furcsa, ha nem köszönöm meg.

„Januárban voltam Magyarországon. Ott indult, hogy a taxis diszpécser Ferihegyen azt mondta, 6 ezer forint lesz a címre, még papírt is adott. Amire odaérünk, már 8500 lett, ja és közben a taxis „de gyönyörű vagy”, „milyen finom az illatod” szöveget nyomott. Ezért külföldön már jelenteni lehetne a mytaxi-n, meg az Uberen. Budapesten csak rohadt kínosan érzed magad. Ez az első 20 perc volt.” (Anemone)

„Amikor 5 kanadai év után a 9 hónapos kislányommal hazautaztam látogatóba, Ferihegyre érkezve az ég világon senki sem segített. Volt két marha nagy kofferem, egy pelenkázótáskám és egy carry-on. Ja, és a babakocsi. Húsz óra utazás és alig alvás után hullafáradtan próbáltam segítséget kérni vadidegenektől, de mindenki úgy tett, mintha észre sem vett volna.” (Éva)

„Angliában élünk, nagyon kedvesek az emberek, segítőkészek, türelmesek és ha nem is beszéled a nyelvet tökéletesen, akkor sem néznek le. Kerekesszékes a kislányom, itt teljesen imádják, segítenek. Magyarországon lenézik, sőt, amikor már nagyobbacska volt, de még babakocsiban toltuk, megkérdezték, hogy LUSTA vagy menni, hogy babakocsiban ülsz? Mire én: nem, sajnos nem tud járni.” (Melinda)

Végül Zoltán véleményével zárnám a posztot: „Nem kell annyira komolyan venni, el kell engedni, mosolyogni, megkeresni a határokat, aztán jó lesz. Felesleges idegeskedni, kiakadni, ha bunkók az emberek, a negatív dolgokat gyorsan pozitívra cserélni.

Külföldön is nagyon gyorsan agyfaszt lehet kapni. Csak valahogy kevésbé érdekel. Ezt kell tudni vissza felé is alkalmazni. Ne keressétek direkt a rosszat, fogadjátok el az embereket. Menjetek bele lassan, ahogy nektek kényelmes. Élvezzétek.”

(Fotó: pexels.com/gratisography)

„Harapni lehet a feszültséget Budapesten”

Share.

About Author

Leave A Reply