Barangolás a megszűnt régióban

0

Nem akármilyen kalandokra indulunk ma, hiszen egy „megszűnt régiót” bemutató sorozat első posztját olvashatjátok törzskommentelőnk és -szerzőnk, Harri Seldon tollából és fényképezőgépéből. Mert hát egy ilyen poszthoz rengeteg szuper kép is jár. Induljunk hát el egy jó kis lotaringiai kalandozásra!

„Lorraine vagy, ahogy a magyarok nevezik, Lotaringia, ez az otthonunk. Lassan öt éve, hogy itt élünk, és azóta nem írtam sokat, csak az első év eseményeiről, meg pár utazásunkról az országban. Szóval sok helyről írtam már, csak pont a mi régiónkról nem írtam semmit.

Addig-addig halogattam, amíg meg is szűnt alattunk, mert beleolvadt az új, kissé fantáziátlan nevű Grand Est régióba, Alsace (Elszász) és Champagne–Ardenne összevonásával. Így most az új központunk Metzből átvándorolt Strasbourgba.

Lotaringia meg csak egy történelmi terület maradt, amely később csatlakozott a francia királysághoz, mint Alsace. Mutatom a térképen, mi vagyunk ott Észak-keleten a nagy kék (és pár világoszöld) folt

Jean d’Arctól a macarónig

Először, pár érdekesség Lotaringiáról. A régi székhelye Metz volt, a várost II. Henrik foglalta el, de csak a 1648-ban lett hivatalosan része Franciaországnak. A régióhoz rengeteg híres ember kötődik, akik nagy befolyással voltak a francia vagy akár a világtörténelemre.

Jeanne d’Arc-ot mindenki ismeri, ő egy kis faluból, Domrémy-ből származik. A közhiedelemmel szemben nem teljesen szegény családból származott, láttuk a szülőházát, és az apja a gazdálkodás mellett kisebb helyi tisztségeket is betöltött.

Itt született Jules Ferry, aki a harmadik köztársaság meghatározó alakja volt. Az ő vezetése alatt alakult ki a kötelező és általános világi oktatás, és nagy súlyt fektetett a laïcité erősítésére. Nélküle ma Franciaország közgondolkodása biztos, hogy egészen más lenne.

Ezen kívül Itt született Raymond Poincaré, az első világháború köztársasági elnöke, és unokatestvére Henri Poincaré, a híres matematikus, ő volt az, aki a most már kimutatható gravitációs hullámok létezését megjósolta, továbbá ő rakta le a káoszelmélet alapjait is.

Robert Schuman Luxembourgban született, de egész élete Lotaringiához kötődik, Metz-ben és nálunk, Thionville-ben volt parlamenti képviselő 1958-ig, élete végén Metz-ben lakott. Ő az Európai Unió egyik alapítója.

Az első világháborúig német állampolgár volt és Metz-ben végezte a tanulmányait, az első világháború után vette fel a francia állampolgárságot. Lotaringiához kötődik Marguerite-Suzanne Gaillot és Élisabeth Morlot. Ez a két nővér hozta újra divatba a macaront.

Bevezetőben ennyit mondanék a régióról, és most következzen egy részletesebb útikalauz a legszebb és legfontosabb helyekről, amiket mostanra bejártunk.

Thionville

Először Thionville-ről írok, hiszen itt élünk. A várost először 753-ban említik, mint Pépin le Bref (Kis Pipin) birtoka. Itt halt meg Nagy Károly harmadik felesége, és Jámbor Lajos anyja, Hildegárd.

A középkor nagy részében a város a luxembourgi hercegséghez tartozott. 1659-től tartozik Franciaországhoz. Majd, ahogy Moselle nagy része, a városunk német megszállás alá került. (nálunk nem Elszász-Lotaringiát szoktak mondani, hanem Alsace-Moselle-t, mert nem egész Lotaringiát foglalták el a németek 1870-ben).

A város sokáig a vasiparáról volt ismert, ma is vannak ipari üzemek a szomszédos kisebb városokban. (A luxemburgi székhelyű ArcelorMittal a világ legnagyobb acélgyártója, melynek üzemei vannak a thionville-i járásban, a szomszédos kisvárosokban.)

Ettől eltekintve Thionville ma már inkább Luxembourg alvóvárosaként funkcionál. Reggelente 100 000 autó indul útnak ebből az irányból, pontosabban kezdi meg az araszolását észak felé.

A városfalak egyik megmaradt tornya, a Tour aux Puces (Bolhák tornya) ma helytörténeti kiállításnak ad otthont. Nem túl nagy múzeum, de hát ez van: „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”. Szóval ez csak egy kis várostorony, amiben bemutatják a környék történetét.

Tour aux Puces – helytörténeti kiállítás

Egyszer elkísértem én is az ikreket az iskolával. Nagyon érdekes volt látni, hogy a 6-7 éves gyerekek mennyire érdeklődve figyelték a múzeumi dolgozó előadását a város múltjáról. Persze, mindenki leginkább a város legidősebb lakójára, a nagy becsben tartott neolitikum kori csontvázra volt kíváncsi.

Iskolások „celebje”, a torony csontváza

Másik hely, amihez kellemes emlékek kötnek, a manomi kastély. A harminc éves háború után épült, és megfordult itt Casanova és De Gaulle is. A kastélyt egy kis vizesárok is körbeveszi.

Manom, a kastély kert felőli homlokzata

Most volt itt húsvétkor a „chasse aux oeufs” vagyis a húsvéti tojásvadászat. Nálunk szerencsére nem locsolkodás van, hanem a gyerekek tojást keresnek. Itt a kastély kertjében hat tojást kellett összegyűjteni, és abból négynek különböző színűnek kellett lennie.

Metz

Hozzánk legközelebbi nagyváros Metz (ejtsd: mesz), így sokszor megyünk oda az A31-es autópályán.

Ez a város, ellentétben a régió nagy részével, korábban csatlakozott az országhoz. 1552-ben II. Henrik vonult be a városba, és visszavert egy komoly ostromot. Ettől kezdve Metz de facto francia város, a jogi helyzetét viszont csak a harminc éves háború után rendezték.

A legújabb korban a császári Németország megszállta, a városban ma is megtalálhatók azok az épületek, amelyek ebben a korban épültek. Egyik legjellegzetesebb példája a pályaudvar és a képen látható templom a Moselle szigetén.

A város katedrálisa (Cathédrale Saint Étienne), festett üvegablakai legnagyobb területűek a világon, és egyben az egyik legmagasabb hajójú gótikus katedrális. Szép építészeti emlék. Voltunk a város zeneiskolájában is, az egyik ilyen nyílt napon azt mesélték, hogy „itt találták fel” a gregorián éneklés egyik fajtáját.

Metz, Cathédrale Saint Étienne – festett üvegablakai legnagyobbak a világon

Metz, Avenue Foch

Ennek az útnak az érdekessége, hogy ez a régi „császári negyed” jellegzetes főutcája, eredetileg Kaiser Wilhelm Ring-nek nevezték és a 20-ik század első éveiben épült ki mai fomájában. – Ilyen előzmények után keresztelték el, az első világháborús egyesített szövetséges hatalmak főparancsnoka után, Avenue Foch-nak. Ironikus, vagy profán? – Csak nézőpont kérdése.

Metz igyekszik magát bemutatni, mint kulturális központ. Ennek egyik lépése volt a Pompidou központ. Modern művészeti kiállítás van benne, illetve a gyerekek számára atelier (műhely). A múzeum hamar az egyik leglátogatottabb nem párizsi múzeummá vált Franciaországban.

Nancy

Az A31-esen tovább haladva délre, akkor újabb félóra múlva elérjük a középkori fővárost, Nancy-t. Nancy a másik kedvenc helyünk, sőt ide talán még többször jövünk el. Mme Seldon itt végezte el az allergológia szakirányt, az Université Lorraine-en.

Maga a város érdekes módon jóval később került a Francia királysághoz, mint a keletebbre fekvő Strasbourg, és jóval békésebb körülmények között: Stanislas Leszczynski, a száműzött lengyel király kapta meg 1737-ben a Lotaringiai hercegséget, akitől később „megörökölte” a veje, XV. Lajos.

Itt a város főtere, a Place Stanislas, a ’Stan’, az aranyozott kapukkal, a városházával.

Place Stanislas – városháza, két oldalán az aranyozott kapukkal, a téren meg aranyozott lámpaoszlopok

Place Stanislas – kijárat a Pépinière felé, szökőkúttal

Place Stanislas – Arc Héré

A belváros a kulturális világörökség része, a középkori gótikus városból is maradtak fent szép építészeti emlékek, de emellett kiemelkedő a barokk stílusú Place Stanislas és környéke.

Emmanuel Héré volt az építésze a térnek, és több jelentős munkája volt Lotaringiában. Nem elégedett meg az építészeti bevételeivel, ezért vállalkozásba kezdett, Lunévilleben keményítőgyártásba kezd, de csődbe ment. Úgy látszik, a marketing nem ment neki annyira, mint az építészet.

Emmanuel Héré – a zseniális építész és botcsinálta vállalkozó – vadgesztenyéből akart keményítőt gyártani, de tönkrement.

Azért is szeretünk idejárni, mert gyerekkel is ideális. Van egy Aquarium (amit a gyerekek kisebb korukban csak „halmúzeum”-nak neveztek, szerintem nincs gyerek, aki azt ne élvezné), aztán egy nagy közpark, a Pépinière, közvetlenül a Place Stanislas mellett, ahol van minden, amit a gyerekek szeretnek: játszótér, kis körhinták, fagyizó, őz-simogató.

Végül, ha a gyerekek elfáradnak, fel lehet ülni a városnéző kisvonatra, ami innen, a főtérről indul, és egy óra alatt a legelcsigázottabb gyerek is feléled.

Nancy-t körülöleli egy hegyhát, a Grand Couronné. Az első világháborúban a marne-i csatával egy időben, ezeken a dombokon itt is hatalmas harcok voltak.

A villamos a hegyes-völgyes vidék miatt nem is hagyományos síneken fut, hanem monorail, gumikerekekkel. Vannak olyan szakaszai, ahol még azt az egy sínt is „elspórolják”, aztán megy anélkül.

Nancy villamos – Az egyetemtől indul a botanikus kertet érintve halad a belváros felé, majd keresztül a Meurthe hídon a külvárosok felé megy tovább.

A Nancyban két botanikus kert is van, a belvárosi az aquariumhoz kapcsolódó kis füvészkert, a másik az egyetem felé van, és a villamossal lehet eljutni oda. Mostanában „fedeztük fel”, és megszerettük. A képen éppen a sziklakertben keresik az ösvényt a lányok.

Nancy botanikus kert

Körülbelül egy hónap után mentünk újra arrafelé, és a botanikus kerti pénztáros megismert minket. Úgy látszik, nem mindig fordul elő vele, hogy egy háromgyerekes család karattyol neki valami idegen nyelven, és a gyerekek, mint a biliárdgolyók a teremben, itt-ott tűntek fel. Ráadásul, aznap pont alig volt ember a parkban, tehát elég mély benyomást tehettünk.

Lunéville

Nancy után az A31-esről átváltunk az A33-asra, majd 20 perc után elérjük Lunéville-t („le petit Versailles”). Itt írták alá a helységről elnevezett békét, 1801-ben. Ez a város is 1766-ban került Franciaországhoz.

Stanislas Leszczynski idejében ez a város volt a hercegi székváros, és a közigazgatás maradt Nancy-ban, követve a francia szokást, ahol Párizs volt a főváros, de a király Versailles-ben lakott.

Lunéville-i kastély a kert felől. – Ha jól megnézzük, a kapuban háztetőket látunk, ez nem valami Escher festmény, hanem az elől az udvar erősen lejt, és a szemközti házak teteje van ennyire lejjebb.

Nekünk azonban a kastély kevéssé fontos, hiszen itt van a kertben egy nagy őz tenyészet, meg persze játszótér, naturellement. Időről időre felkerekedünk, és megyünk megetetni az őzeket.

Sokszor jövök a lányokkal akkor is, amikor ügyeletes Mme Seldon, és hogy este a lányok jobban aludjanak, kicsit „meghajtom” őket a levegőn. Ilyenkor felszerelkezem három fej salátával, hogy mindenkinek jusson osztogatni való, meg kb. két kiló répával. A gyerekek meg etetik a négylábúakat.

Őzetetés, a kép még 2015-ben készült

Egyelőre ennyit gondoltam írni Lotaringiáról. Kimaradt még sok érdekes hely, amiről majd a következő részben írok. Többek között Verdun, Toul, Domrémy, Vittel, Sierck-les-Bains, Malbrouck, és St Dié-ről fogok pár dolgot elmesélni.”

(Nem is olyan) apró csodák Marseille mellett

Share.

About Author

Leave A Reply