Az semmi, amikor Harkovban

0

Alighanem mindannyiunknak kijutott már olyasmi, hogy éppen „sztoriban voltunk”, amikor jött valaki és letromfolt, azzal indítva, hogy „Az semmi…”. No valami ilyesmi történik Marton Péter szokásos vasárnapi novellájában is.

Marton Péter: Az semmi, amikor Harkovban (novella)

Csenge napja sajátos logika szerint alakult – az események sora az őrület alakját öltötte, mégis volt bennük rendszer,

reggel kegyetlen fogfájásra lett figyelmes, majd arra, hogy ez az ő saját fogfájása, tehát ő az, aki nem fog tudni még egy gondolatot sem végigrágni miatta,

betelefonált call-centeres csopivezetőjének („koll a fasznak”), hogy SOS, vis maior, nem fog tudni bemenni, aztán riasztotta még otthon dolgozó édesanyját is – ne egyedül kelljen a vesztőhelyen megjelennie,

míg édesanyja a két háztömbnyi távolságot legyűrte, Csenge videókat nézett a neten, de alig fogta fel, mi történik bennük – leginkább azzal a fókával tudott azonosulni, aki nyugodtan sziesztázott egy jégtábla tetején, mígnem jegesmedve közelítette meg orvul a víz alatt: a fenevad előtört a tenger színe alól, az úszó sziget hátán termett, és már fente is a fogát a zsákmányra, szegény fóka az uszonyait használva és törzse perisztaltikus mozgásával igyekezett egérutat nyerni,

a fogfájás is éppen így támadt rá, mint ez a jegesmedve, vagy mint a tengeri köd Ajtmatov egyik regényében a halászokra, lecsapott, és azóta ő le volt csapva, lecsapatott, lecsapottságban kellett léteznie, nem látszott, hol lesz ennek a vége,

a rendelőben a várakozás őrjítően hosszúnak tűnt – a legszívesebben sikított volna folyamatosan, elmesélte hát történetét a moszkvai koleszből, amikor a szobatársa üvöltve éneklős sütögetésére ébredt hajnalok hajnalán, és emiatt teljesen kiakadt;

„Az semmi”, szólt közbe az édesanyja, talán csak mert rokonszenvezett vele, és látta, mennyire nehezére esik beszélni: „Amikor én Harkovban tanultam a vegyészetet annak idején, a kollégiumban nem volt meleg vizünk sem, a közfürdőbe kellett eljárni, a koleszbe bejelentkezés előtt még kötelező is volt, igazolást kellett hozni róla, na, emiatt felkelni volt aztán a mulatság, és a közfürdőbe aztán mindenféle népek jártak ám – egy ványadt bábuska a pénztárnál leejtett előttem egy ötkopejkást, én meg, naiv hülye, mondom, segítek neki, a bábuskáknak itt mindenki segít, ő meg azt gondolta, hogy zsebre akarom tenni a pénzét, és jól odataposott a kezemre a csizmás lábával”;

Csenge rezignáltan hallgatta, most igazából szívesesen beszélt volna maga, amíg arra koncentrált, hogy a száját használja valamire, egy fokkal elviselhetőbb volt a fájdalma,

de aztán bejutott az orvoshoz (végre?), kapott injekciót is, kezelték, és kezét zsibbadt arcához tapasztva ment haza,

ott, talán mert a fürdés gondolata még a rendelőben rögzült benne, elkezdte folyatni a forró vizet, és beült alá a kádba,

egyből zavaros álomba zuhant, sűrű, tejfehér ködben úszó csónakban hánykolódott, hullámok hátán, és mikor kinyitotta a szemét, egy bábuskát látott a ladik végében, aki a két kezébe fogott árva evezővel sújtott le a fejére újra és újra – tompán érezte az ütéseket, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét, ugyan, hát mire jó ez, aztán felnézett, és valami nagy, fekete testet látott alázuhanni a magasból,

a nagy fekete izé a csónak orra, nem is, igazából az ő felhúzott térdei előtt csobbant a vízbe, és látszott már, hogy lábai vannak, kapálózik – bizony, nincs ezen mit szépíteni, egy ronda, nagy csótány az, Csenge fejében még az okozati lánc is egy pillanat alatt összeállt: a bojler felhevült, ez meg ott rejtőzött, és eddig bírta, a perzselő halál elől inkább a mélybe vetette magát;

a következő pillanatban Csenge fóka módra kapkodta magát, a kádban, a hátán fektében esetlenül, de kétségbeesetten és ezért mégis hatékonyan – kijutott a kádból, aztán csak nézte, ahogy a bogár járta köreit a távozta után viharosan lötykölődő vízben, vergődött, majd lassan megfulladt,

a feje kitisztult mostanra, a fájdalom is visszatért, és rájött, hogy Oroszországba vágyik, ott szeretne most lenni igazából,

kicsivel később édesanyja érdeklődött telefonon, hogy minden rendben van-e, ő pedig elmesélte neki a történteket – cserébe hallgathatta:

„Ó, hát az semmi, Harkovban mennyi csótány volt a kollégiumban, ne tudd meg, volt, aki vízzel teli edénybe állította az ágya lábát, hogy legalább oda ne másszanak fel…”

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

(Fotó: pixabay.com/Alexeev_Alexey)

„Az ilyenek lecserélik a hazájukat”

Share.

About Author

Leave A Reply