„Az ilyenek lecserélik a hazájukat”

0

A hét egyik szomorú híre volt, hogy egy magyar és egy skót férfit vert meg egy társaság Szombathelyen, egy apró koccanás után. Ez az esemény ihlette Marton Pétert a szokásos heti novellájára.

Marton Péter: Anyakönyv (novella)

Szeretek az apuval lenni, de nem örültem, hogy elvisz magával arra a házasságkötő helyre, a polgári mesteri hivatalba, nekem ez olyan volt, mintha anyut elárultam volna, mert tudom, hogy anyu még mindig szomorú, hogy apu abba a fiatalabb nőbe lett szerelmes, aki mindig csokit dugdos a kezembe meg a hajamba túr, mintha az ő gyereke volnék… és most még össze is házasodnak az apuval, amitől az én anyum apu életéből teljesen eltűnik, ráadásul valami anyakönyvvezető köti őket egybe, úgyhogy először még attól is féltem, hogy beírják őt az új anyukámnak abba a könyvbe,

aztán mégis örültem, hogy ott voltam, mert a polgári mesteri hivatalban nagyon sok ember várakozott, mindenféle ember, csokiszínű bőrűek is, meg kávészínű bőrű emberek is, színes öltözékben, és voltak göndör hajú kisfiúk nagyon érdekes játékokkal, én pedig játszhattam velük, tologathattam a játékaikat a biztonsági bácsi lába körül, aki azért volt ott, hogy elküldje az érkezőket jobbra, balra, vagy fel a lépcsőn, de néha ránk is figyelt, és mindenféle dolgokat mesélt autókról meg vonatokról,

apu közben morgott, hogy neki miért kell várnia, és mondott valami csúnyát, hogy csak egy kakis főpróba az egész, és ha egyszer most csak a zenét akarják meghallgatni, csak annyit, hogy lejátszható-e a cédélemezről, amit apu hozott magával, akkor szerinte ezek elé a jöttmentek elé engedhetnék – azt nem értettem, hogy miért hívta a várakozókat jöttmenteknek, mert egyébként ők is ugyanúgy ácsorogtak, mint mi, és mi is úgy jöttünk otthonról, mint ők, de apu erre azt mondta, hogy azért, mert ők nem magyarok… én még így sem értettem, mert állítólag – még az apu is azt mondta! – állampolgártársi ügyeket intéztek, azért voltak ott,

aztán sorra kerültünk, és az anyakönyvvezető, akivel ott volt a kisgyereke a karján (amitől megnyugodtam, hogy akkor biztos csak azért hívják anyakönyvvezetőnek, mert ő is anyukája egy kisgyereknek) egy másik szobába hívott minket, betette a lemezt, amit az aputól kapott, és kérte, hogy menjünk vissza a várakozók közé a folyosóra, és figyeljük, hogy jól hallható-e odakinn…

egy kicsit várni kellett, mert lassan indult el, de aztán elkezdődött a Csillagok háborúja zenéje, és az nagyon klassz volt, mert ahogy megszólalt, mindenki felénk fordult, a csokiszínű bőrű bácsik is, meg a kávészínű bőrű bácsik is ránk néztek, és teljesen olyan volt az apu, mintha ő lenne a Luke Skywalker – mindenki tőle várta, hogy mondjon vagy csináljon valamit, és mosolyogtak is rá, aminek eleinte úgy tűnt, hogy örül,

de aztán, amikor mentünk hazafelé, valami olyasmit mondott, hogy „az ilyenek lecserélik a hazájukat”, meg hogy „úgy hagyják ott a szülőföldjüket, mint más az elkopott ruhát”, és hogy szerinte „nem lehet az ilyenekben megbízni”, és ettől nagyon megijedtem, mert akkor ha én lecserélem az anyut, azzal biztosan még csúnyább dolgot csinálok, és akkor senki sem fog bennem megbízni.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Soros, kapcsolás

Share.

About Author

Leave A Reply