Az igazi napsütötte Toszkána

0

Olaszországot szerintem nagyon nehéz nem szeretni (főleg ha nem kell ügyeket intézni, teszem hozzá gyorsan), és a mai posztból úgy tűnik, annak szerzője, Bumber is így van vele (ha valakinek esetleg ismerősen cseng a név, az nem véletlen, tavaly több posztot is írt az Egyesült Államokról).

„Régóta (ami annyit tesz, hogy hosszú évek óta) tervbe volt már véve egy olaszországi nyaralás, aminek kapcsán csak az volt a biztos, hogy Velence és környéke, a magyarok által is leginkább frekventált üdülőterületek felejtősek.

Ezzel szemben Toszkána (vagy Toscana, ha úgy jobban tetszik) nagyon vonzott, és ezen még az ezredforduló után a világon végigrohanó Toszkána-mánia sem tudott változtatni.

Mert a Napsütötte Toszkána gerjesztette őrület szükségszerűen hamis, idealizált képet festett a régióról, úgyhogy éppen ideje volt a saját szememmel is megnézni, milyen is Olaszország ezen része a valóságban.

Ki autópályán közelít…

Ha autópályán robog az ember Olaszország nyugati partja felé, akkor sokat nem lát a filmek és könyvek festette idealizált képből. Nem rossz, nem rossz, de azért közel sincs ahhoz a dombos, gyönyörű, idilli környékhez, amit az ember vár.

Ha már a közlekedésnél tartunk, két dolgot meg kell jegyeznem: egyrészt, hogy az Olaszországban töltött napok alatt a legendás dugók közül talán ha egyet láttunk, azt is szerencsére az autópálya másik oldalán, a másik, hogy az olaszok finoman szólva is sajátosan értelmezik a közlekedési szabályokat.

Tudom, közhely, de nem tudom megállni, hogy azért pár mondatban le ne írjam, hogy amit az olaszok közlekedés címszóval művelnek, az durva megcsúfolása mindennek, ami a KRESZ-ben szerepel.

Nem akarok most részletesen belemenni a robogósok, motorosok, és autósok kavarta káoszba, így csak annyit jegyeznék meg, hogy erősen úgy tűnik, számukra a közlekedési szabályok inkább elnagyolt javaslatok, mintsem betartandó utasítások. A motorosokról hosszas értekezéseket lehetne írni, de minek –  egyrészt már sokan sokszor leírták, másrészt ezt meg kell tapasztalni.

Szóval autópályán közelítve Toszkána igazi szépségének (mert van neki bőven) a töredékét sem mutatja meg, ami elsőre csalódás ugyan, ám aztán túlteszi magát rajta az ember.

A roaming

Muszáj pár mondatot írni a roamingról is, annál is inkább, mert az Európai Unión belül idén június közepétől megszűntek a roaming-díjak, aminek persze nagyon örülünk, mert az jó, és előremutató és éljen Európa, meg minden.

A dolog jelentős hátulütője, hogy ugyan ingyenes lett a roaming, viszont nem működik. Pontosabban értelmezhetetlen, hogy kinek mikor és miért, illetve kinek mikor és miért nem működik.

Nem értek a technikai részletekhez, az az egy azonban biztos, hogy míg mondjuk tavaly, amikor centeket ugyan, de kellett fizetni a roamingért, röhögve lehetett netezni bárhol Európában (már ahol volt térerő), addig ez idén nyáron lehetetlen küldetéssé nemesült.

Illetve ez még nem is így igaz pontosan, hiszen a társaságból volt, akinek működött, és volt, akinek nem (utóbbi voltam én, nyilván), gyakorlatilag ugyanolyan előfizetéssel, ugyanannál a szolgáltatónál. Na, erre varrjunk gombot.

Szóval a magam részéről én inkább fizetnék valami minimális összeget, csak legyen, mert ez így a (nagyon rossz) vicc kategória.

Pisa

Mindegy, lényeg, hogy sikerült megérkezni Pisába, ahol az Airbnb-n keresztül foglaltunk szállást. Ami egész korrekt volt, eltekintve attól az apróságtól, hogy a zuhanyt és a WC-t mindössze egy apró függöny választotta el egymástól – a többit a fantáziára bízom.

Ha Pisa, akkor nyilván ferde torony, és itt egy pillanatra érdemes megállni. A pisai ferde torony sok szempontból zseniális alkotás. Egyrészt sokkal nagyobb, mint az ember a képek alapján várná.

Másrészt elképesztően jókat lehet röhögni a turistákon, akiknek a 90 százaléka pózol a toronnyal, eldönti, vagy megtartja – nem akármilyen látvány, amint egyszerre több száz ember hülyét csinál magából (félreértések elkerülése végett, mi is csináltunk, talán a tömegvonzás okán).

Harmadrészt a tornyot 1173. augusztus 9-én (nem vicc, napra pontosan lehet tudni) kezdték építeni, és a harmadik szintig jutottak, amikor a talaj gyengesége vagy a tervező hibája (legyen az előbbi) miatt elkezdett dőlni.

Akad pár olyan történelmi esemény, amin szívesen jelen lettem volna, az egyik ilyen az a városi tanácsülés, amikor napirendre került a „dől a torony, most mi legyen?” kérdés.

Aki végül is azt javasolta, hogy építsék tovább, az ösztönös marketingzseni volt, hiszen ezzel utat nyitott a világ egyik leghíresebb látványosságának, egyúttal feltette a várost az akkor még nem létező turizmus térképére.

Negyedrészt (és ez némileg fájdalmas) a ferde torony tényleg lenyűgöző látványa sajnos elviszi a fókuszt a körülötte lévő gyönyörű, sok szempontból lenyűgözőbb műemlékekről.

Ami nagy kár, mert a Dóm (Dom Santa Maria Assunta) és a keresztelő kápolna (Baptisterium, ami egész Olaszországban a legnagyobb egyébként) fantasztikus építmények, és nagyon nagy kár, hogy tapasztalatom szerint a többséget a torony érdekli elsősorban.

San Gimignano és Siena

Aki az „igazi” Toszkanát szeretné látni, az ne hagyja ki San Gimignanót, és nem is elsősorban a kisváros miatt (bár annak is káprázatos a hangulata), hanem az odavezető út miatt.

Kis mellékutakon kanyarogva lehet megközelíteni ugyanis a települést, aminek elődjét az etruszkok alapították az i.e. 3. században (csekélység), és a X. század óta San Gimignano, azután a püspök után, aki a legenda szerint megvédte az itáliaiakat a hunoktól.

A város történelme csúcsát a XII. században, majd a reneszánsz idején élte, gazdaságát a XIV. század közepén a pestisjárvány vágta haza, ekkor szinte teljesen elnéptelenedett.

A város azzal együtt is lenyűgöző, hogy néha az az ember érzése, hogy egy kifejezetten turistáknak épített művárosban jár, de a történelem, a középkori épületek maradványa azért visszaköszön mindenhol.

Ha már elmegy az ember San Gimignanóig, akkor nem szabad kihagyni Sienát sem, bár ha autóval érkezünk, akkor kell némi idegrendszer (és sok szerencse) a parkoláshoz.

A város csodás, főtere pedig egészen egyedülállóan szép és különleges, amennyiben annyira zártnak hat, mint még kevés tér, ahol jártam. Itt rendezik a paliót, azaz azt a lovasversenyt, ami Geszti Pétert is „ihlette” a budapesti vágta kitalálására.

Firenze

Firenzével egy baj van: oda kellene költözni legalább pár hónapra ahhoz, hogy az ember legalább elkezdje megismerni, bejárni az utcáit, felfedezni zegzugos sarkait.

Minden más esetben a helyzetünk úgyszólván reménytelen, némi túlzással szinte mindegy, egy napot, vagy egy hetet tölt el ott az ember, mindig ugyanazt fogja érezni: nem láttam semmit.

A legendával ellentétben egyébként például az Uffizibe bejutni egyáltalán nem lehetetlen, igaz, rá kell fizetni pár eurót az egyébként meglehetősen borsos árú belépőjegyre, cserébe időpontra mehetünk, és nem kell órákat sorba állni. (A rendszer egyébként máshol is működik, jól.)

Úgyhogy Firenzéről nem is írnék bővebben, inkább pár képet csatolnék, és mindenkit bíztatnék, hogy menjen el és nézze meg.

A hőség

Az ember hajlamos az olaszokat tisztes távolból lustának titulálni, és persze van is benne valami, de aki járt már nyáron dél környékén olasz városban, az szerintem kissé átértékeli a véleményét.

Én megtettem, szerintem már az sem kis dolog, hogy egyáltalán hajlandók kimozdulni otthonról – elképzelhetetlen, hogyan lehet érdemi munkát végezni ilyen időben. (Tipp: sehogy.)

A rekkenő hőség nem írja le azt, ami a városokon belül (tehát nem a tengerpartokon, ez fontos különbség) ezekben a hónapokban van, szóval a magam részéről sokkal megértőbb lettem velük.

A gasztronómia 

Hát igen… mit lehet erre mondani, ami nem elcsépelt? Szerintem aki evett már olasz fagyit, az egyrészt nagyon nehezen fog máshol ismét enni, egyszerűen olyan szinten állnak kategóriákkal minden fölött, amit korábban kóstoltam (egy-két ritka kivételtől eltekintve), hogy az félelmetes.

A leginkább félelmetes mégis az, hogy szinte minden utcasarkon hozzák ugyanazt a minőséget, a gyümölcsfagyiknál úgy érzed, mintha gyümölcsbe harapnál… sajnos nincsenek szavaim, hogy leírjam.

Ugyanez igaz a tésztákra és a pizzákra, kár is belemenni a részletekbe, talán csak annyit írnék, hogy olaszként én is kifejezetten sértésként élném meg, hogy pizza néven árulnak világszerte olyan ételeket, melyeknek az égvilágon semmi közük nincsen a nemzeti ételemhez. (Hawaii pizza… rémület!)

Szóval Olaszországban nem lehet nem fagyizni, és nem csak a hőség miatt, muszáj pizzázni, tésztákat enni, és utána kicsit elszomorodva arra gondolni, hogy hol fog az ember otthon ilyet találni.

Hirtelen ennyi jutott az eszembe, remélem, nem untattam senkit, de gondoltam, megírom ezeket az apróságokat, hátha valaki kedvet kap a napsütötte Toszkánához.”

Share.

About Author

Leave A Reply