Aligátorok és kecskefejés Amerikában

0

Aki utazott már kisgyerek(ek)kel, az tudja, ez még rövidtávon sem kis kihívás sokszor, pláne nem az akkor, ha az ember messzire és sokat van úton. Az Egyesült Államokban kalandozó Nikiék ezzel most elég erőteljesen szembesülnek.

„November 1. vasárnap

Hatórás út állt mögöttünk, mikor megérkeztünk nem frissen Arnaudville-be Lousiana államba.

Többen kérdeztétek, hogy bírja a család apróléka ezeket a hosszabb/rövidebb, majd megint hosszabb autóutakat. Az alkalmat sebtiben megragadva pontosítanám magát a kérdést. Hogyan bírjuk MI őket elviselni ezen utak során?

Nos… nincs mit szépíteni, a kölkök mind idegesítőek! Pont! Utazás alatt a fokozat duplázódik! Pont! Úgyhogy muszáj minden rendelkezésre álló eszközt bevetni.

Nálunk korából adódóan Iván a leggyengébb s egyben leghangosabb láncszem. Külön érzéke van hozzá, hogy a legjobb pillanatokban kezdje torkaszakadtából sikítani az ABC-dalt, vagy előre dobni mondjuk a keze ügyébe kerülő tudtunkon kívül autóba csempészett botocskát…

Mindezt természetesen pusztán szeretetből. Utóbbit azért tudom biztosan, mert ilyen akciók után egyből jön az „I love you, Mommy”.

Na de furfangos anyuka lévén, megelőzöm a dínom-dánomot. Barkochbát kezdeményezek (ez külön élmény egy 4 évessel, ha teheted próbáld ki), aztán kezembe kapok egy klassz könyvet és már reptetem is mind a kettőt olykor Berlinbe Emilhez, olykor a Fantázia birodalmába Barnabáshoz, megint máskor Csodaországba Alice-hoz (ez utóbbinál mondjuk nem jutottunk messzire, egyszerűen én halálra untam, feladtam).

Viszont mivel mázlista Anyuka is vagyok, néha Anyukámat hívja Áron, és ő olvas néhány órát, miközben mi száguldunk Észak-Karolinából Alabamába, vagy épp Floridából Lousianába.

Azért nyugi, nem vagyok mazochista, ha minden kötelem szíjjel szakadt, odab@..om én is a tabletet. De tényleg próbálom nélküle kihúzni, amíg csak lehet, és így sikerül is.

Hát így próbálunk túlélni és eljutni A-ból B-be. Ahogy terveztük, megérkeztünk tehát Lousianába, a sörfőzdéhez. Egy félreeső parkolóban állhattunk le. Kiékelés után már repültünk is a sörterasz fele. Megtettük, amit megkövetelt az udvariasság és legurítottuk a finom kézműves söröket.

Itt gyorsan elmesélném, hogy pizzát is kértünk a helyi frissen készültből. Fele csípős, másik fele sima kívánsággal. Iván persze első falat után sziszegve felszökkent, közben kis száját csapkodva és egyben jártatva „jujujujujjj, esz johadt cípősz, Anyaaaa”.

Pizzakészítő srác pont akkor jött oda érdeklődni, minden OK-e, gyerekeknek nem lett-e a bizonyos sima fél is csípős?! Mire mondtuk, hogy isteni, de a kicsi nem tudja enni.

Srác elnézést kért és már repült is a kemence fele. Néhány perc múlva már hozta az ajándék nem csípőset. Ami a durva ebben a történetben, az az, hogy már meg sem lepődünk annyira ezeken a szuperjófej gesztusokon. Ez nem biznisz, ez MENTALITÁS!

November 4. szerda

Ahogy ígértem, pötyögöm kalandunk újabb történéseit. Jim, a Frascone borászat tulajdonosa a már megszokott kedvességgel fogadott minket. Szuper lebetonozott helyen parkolhattuk le a kecókat.

Ez annak mond csak valamit, aki valaha életében utazott lakókocsival egynél többször. Elég intenzív meló van egy ilyen leparkolás során. Minél egyenletesebb és szilárdabb a parkoló, annál egyszerűbb, gyorsabb egyenesbe ékelni a verdát.

Az előző részek

Nekivágtunk Amerikának

Utazós amerikai hétköznapok: WC- és kajaügyek

Irány az amerikai Dél!

Tehát Jim bácsinál szuper egyszerű volt. Sőt tovább megyek, még full hookup-pal (bocsi halvány lilám nincs róla, hogy van ez magyarul, hogy értelme is legyen) is szolgált a hely, úgyhogy habzsidőzsi, fürcsi, főzés, mosogatás stb minden volt.

Amiből viszont nem volt dögivel, az a mobil hálózati lefedettség. Konkrétan nuku térerő, s így nuku internet. De riadalomra semmi ok, Árpád mindenre is gondol, és még otthon felszerelt egy komoly mobiljel-erősítő booster antenna nem tom mit, amit ünnepélyesen fel is avattunk aligátor tó partján. Jelentem a vétel hibátlan lett az égigérő antennával! Így Áron is megnyugodhatott, nem úszta meg a sulit…

Egyetlen dolog árnyékolta be az ottlétet. Pontosan ötegészkettő centiméterre volt egy tó tőlünk, természetesen teli aligátorral. Álmomban nem gondoltam, hogy Texasban is fogunk velük találkozni (mondjuk a pálmafákon is csodálkoztam, de azért világért sem reklamálnék).

Hát képzelhetitek, mikor Jim bácsi kedves neje óva intett „azért a gyerekeket és kutyát ne engedjük közel a tóhoz egyedül!” ??????

Na, gondolhatjátok, innentől Ivánt gyakorlatilag magamhoz dáktépeltem! Persze, ahogy kell, első éjjel álmomban már aligátorok elől menekültem… de szerencsére egyelőre csak ott!

Ez egyébként egy számunkra elég érdekes helyszín volt. Egymás után csak telkeket láttál, amelyeken 1-1 vagy akár 2-3 lakókocsi, minimum 1 motorcsónak és 1 golfkocsi parkolt.

Megtudtuk, hogy itt a legtöbben így élnek. Eladták a házukat (sokszor északabbról érkeznek), lehúztak délre, vettek egy telket, odagurultak egy lakókocsival, és élnek, mint Marci Hevesen.

Az ingatlanadótmeg fülig érő mosollyal a pofijukon fizetik ki. Konkrétan kevesebb egy hónapra, mint a kedvenc száraz fehérünk.

Csak egy gondolat még Anahuacról. Ennyi egységnyi területre eső TRUMP feliratú zászlót / kis táblácskát / ajtódíszt / függönyt / terítőt / ésmégmitoménmit még életemben nem láttam. Mintha vmi kiárusítás lett volna, méghozzá végső!

November 7. szombat

Ma talán leeshet az a bizonyos nagy kő sokunk szívéről! Európa szerte lakó összes barátunk egy emberként izgult / drukkolt / imádkozott / univerzumot kérlelt az elmúlt napokban, hogy megszabaduljunk a világ legfélelmetesebb és őrültebb nárcisztikus demens bohócától. Ezúton is hálás köszönet Mindannyiótoknak!!!!!

Ma délutáni sajtókonferenciától azért nem mondom, hogy nem tartunk. Szóval hölgyeim és uraim, továbbra is BÍZZUNK ISTENBEN ÉS TARTSUK SZÁRAZON A PUSKAPORT! Bitte schön!

S akkor visszakanyar hozzánk, kalandra fel! Szerdán tehát aligátortanya borászattól elpattogtunk a „kellemes” 10-es úton egészen Bastrop Lake kempingig.

Pattogtunk, mert olyan szinten ráz az a k….va autópálya, hogy én konkrétan ugráltam az ülésben olykor. Az én hátsómnak nem lett baja, nem úgy Árpi egyik monitorjának.

Sajnos akkorát rándult a monitortartó, hogy feladta a harcot és elengedte szó szerint a monitort. Ripityomra. Könnyes búcsú, konténerben végső álom… A férjem ezt is, mint általában mindent, teljes higgadtsággal kezelt, mondván „attól, hogy szétidegelem magam, nem tudjuk életre kelteni a nem életre kelthetőt”. Én abszolut szétidegelős fajta vagyok, de Ő mindig le tud nyugtatni – most is!

Nem hagytuk hát, hogy ez beárnyékolja az amúgy megint szuper klassz helyet! Ez is hasonlóan az alabamaihoz, nagyon kellemes helyszín volt. Telis tele csodás fákkal, gyönyörű tavacska, szuper park mellette minigolffal, peca stégekkel, játszótérrel és a cseresznye a habon, hogy mindez akkora területen, hogy a következő site-ot csak távcsővel láttuk.

Túl sokat itt sem ültünk a popónkon, már pénteken úton voltunk a Sant Antonio közelében lévő Medina Borászat fele. Matt nagyon kedves volt és vízcsatlakozást is kínált gratis!

Érkezésünk után elugrottunk még egy gyors maszkos riverwalkra San Antonióba, megállapítottuk, hogy szuper hangulatos lehet ott egy vacsi, amit most a Covid miatt kihagyunk! De legalább vissza kell jönni pár év múlva azt pótolni!

Teljesen ki se nyújtóztunk a kecóinkban, mivel már szedtük is a sátorfánkat, hogy megint 3 óval közelebb kerüljünk az áhított Big Bendhez.

A boondockingunk, ha minden igaz, mérföldkő lesz több szempontból! Életem eddigi legvarázslatosabb kilátású autóút menti pihenő helyére tartunk, s ott töltjük az első igazi echte vadkemping éjszakánkat!

Osztottunk, szoroztunk, s ha minden igaz, felférünk a parkolóba és meg is fogunk tudni fordulni ott, de azért plíz FINGER CROSSED! Ha mázlink van, még friss kecsketejet is csepegtethetünk a másnap reggeli kávénkba… (YouTube-on csak van valami tutorial kecskefejésre is, nem?!)

November 8. vasárnap

Jelentem, jól számoltunk. Sima ügy volt a parkolás. A pazar kilátásra alig találok szavakat, úgyhogy nem is keresgélek tovább. Naplementét ott végignézni pfff…. valami csoda volt.

Kecskéket végül nem, de kecskekakit és kaktuszokat annál többet láttunk, ahogy felderítettük a terepet. Áront nehezen tudtam lebeszélni a sült kaktuszról. Váltig állítja, hogy márpedig a kaktuszt meg szokták sütni és roppant finom csemege. Látta valami túlélési filmben.

Reggeli után összepakoltunk és már száguldunk épp a Big Bend fele! Ma már a nemzeti park közvetlen szomszédságában hajtjuk álomra fejeinket. Can’t wait!
Apropó, film… a mexikói határtól egy közepes köpésre megyünk és amit látunk, a kietlen kaktuszoktól roskadozó végtelen táj… Totál, mint a filmeken. Nem bírok betelni!”

Ha érdekel még Amerika és egyéb útirészletek, irány Niki blogja!

Egy anya vallomása határátkelő lányáról

Share.

About Author

Leave A Reply