Aki nem lép egyszerre

0

… az kétszerre lép, írja mai szerzőnk, Dóra, aki így is tett. Sokáig dolgozott Korfun, ám a válság elsodorta a munkát, őt pedig egészen egy dubaji állatorvosi klinikáig. Ennek ellenére az álma (angol párjával együtt) továbbra is az, hogy egyszer majd rendbe jönnek a dolgok Európában, és akkor visszatérhetnek. (A képekért pedig külön köszönet neki.)

„Én kétszer léptem, sőt, ha úgy vesszük, akkor háromszor, de ekkor már léptünk, kettesben. 2002-ben először. Válás után pár vacak, gyengén fizető munkahely után hamar ráébred az ember, hogy azt a nem túl sok szellemi tőkéjét, ami nagyrészt nyelvtudásból és egy két szakmából áll, külföldön kellene kamatoztatnia. Már amennyiben valaha is szeretne saját lábra állni és nem gyerekestől a szülőkén.

Két év Észak-Görögországban, a kontinens egyik legszebb félszigetén. Ez még az unió előtti időszak, szóval 3 havonta haza útlevél cserére, mert nem tartózkodhatok tovább az országban negyedévnél többet. Munkáltatói vízum, bejelentett munka, biztosítás… jár mindenkinek, aki görög.

A magyar, szlovák, román stb. lányok magas óraszámban, a helyiek fele fizetéséért dolgoznak. Javarészt feketén. Még mindig több mint otthon, tényleg megéri. Ha kifizetnek. Az én esetemben közel 2000 eurós munkabér maradt kifizetetlenül, de aki töketlenkedik, az így jár. Jobban kell vigyázni és kész.

Korfu 1.jpg

De ekkor már amúgy is haza akartam jönni. Nem azért, mert nem volt jó, mert jó volt, sőt csodás, és bár tudom, hogy sokak számára már-már bűn, én azért szeretek kellemes körülmények közt dolgozni és a szálloda a tengerparton határozottan kellemes körülmény, szóval nem a túrórudi hiányzott, aminél szerintem nincsen patetikusabb hülyeség a földön. Mármint a túrórudi mint hazahúzó elem. De hazajöttem, mert hittem a változásban, spóroltam egy kis pénzt és saját vállalkozást akartam.

Szerettem a pesti miliőt

Itt jönne ugye az a rész, amikor – mint majd minden „határátkelőnek” – csoda sikeres vállalkozásom lett, de aztán nem bírtam a miliőt, a kilátástalanságot, nem beszélve a rengeteg „magyarkodó” náci magyarról magam körül és inkább ismét eljöttem, mit jöttem, menekültem, hiába a csodásan futó vállalkozás.

Nos, nem!!! Elsősorban én szerettem magyarok közt élni, szerettem a pesti miliőt – igazi kis aszfaltbetyár vagyok és imádtam a kis XIII. kerületi kutyakozmetikámat. (Na, nem mintha nem szeretném a rendes kis sváb vagy a kidőlt bedőlt görög falvakat is, de ez most nem ide tartozik.)

Ámde a vállalkozás akkor rentábilis, ha az adó és egyéb terhek befizetése után is marad a bevételből valami. Ha nem, akkor nem az és nekem szinte semmim nem maradt volna, ha mindent befizetek, amit be kell.

Én már gyerekkoromban is utáltam bliccelni a buszon. Szerettem nyugodtan leülni a könyvemmel és olvasni, nem azt keresni, hogy hol az ellenőr. Ez egyáltalában nem vicces vagy szórakoztató. Akárcsak egy vállalkozás esetében. Szeretek nyugodtan hátradőlni, tudván, hogy minden befizetnivaló befizetve, bárki bármit megnézhet, minden tisztességes, rendes és legális.

Viszont egyedül dolgoztam az üzletben és már szinte ott is laktam, annyit dolgoztam, a bevétel mégis körülbelül annyira lett volna elég, hogy az állami kasszát jóllakassa. Vagyis konkrétan azért nyírok kutyákat – ez az egyik eredeti szakmám, úgymint kutyakozmetikus – napi nagyon sok órában, Karácsonykor, vasárnap, szülinapokon, stb. hogy hatalmas fizetése legyen olyanoknak, akiknek jobb ötletük volt, mint kutyakozmetikusnak lenni… és jól politikusok lettek.

Nem kis pityergés, szomorkodás közepette 4 év működés után 2008-ban bezárt az addigra már kutyások kulti helyévé lényegült „KOZMI”. Ekkor léptem másodszor. Az ország másodjára is átlépte a határt, de ekkor már hétmérföldes csizmácskával.

Irány Korfu!

Egy kis antwerpeni kitérő után, amit nem szerettem, Korfu szigete jött. Ha korfui leírásra vágyik az arra érdemes, akkor tessék Gerald Durellt olvasni, Ő úgy tudta leírni, hogy az ne hangozzék giccsnek.

Eltelt pár év amióta utoljára jártam görög földön és az euró megtette szolgálatát az uniónak. Görögország, a híresen szép és olcsó nyaralóhely még mindig csodaszép ugyan, de rettenetesen drága. Mindegy, mert munkát azt találok hamar. Na persze nem kutyakozmetikusként, erre itt nincs is szükség és amúgy is jobb, ha az embernek van két – három szakmája.

Mindenbe bele lehet fásulni, olyankor jó elővenni egy másikat néhány évre. Egy 8 szobás szállodát takarítok, végzem a recepciós feladatokat, igazítok útba német vendégeket, sőt takarítom a medencét, locsolom a kertet, intézem a foglalásokat.

Korfu 2.jpg

Főnököm a világ legjobb főnöke, amennyiben tőlem sok száz kilométerre, Athénban él a családjával. De tudja, hogy megbízhat bennem és hát hülye lenne, aki eltrehánykodja itt a munkát, mert egészen jól lehet vele keresni és a német vendégek nagyon meghálálják a jó szolgáltatást.

Közben elvállalok egy másodállást is a közeli étterem konyháján és beach bárjában. Itt csak görög, bolgár illetve albán kollégáim vannak, kénytelen vagyok megtanulni görögül. Meglepő módon sokkal könnyebben megtanulom, mint az angolt, de ugye mindig az első nyelvet nehéz megtanulni.

Az is igaz, hogy én anno oroszból érettségiztem, nem azért, mintha akkora penge lettem volna belőle, de az angol tanárom szerint én kerékbe töröm ezt a jobb sorsra érdemes nyelvet, ne is érettségizzek belőle.

Akad munka télre is

A főnököm, aki eléggé meg van velem elégedve, felajánlja nyár végén a jövő nyári munkát is, de nem nagyon szeretnék hazamenni télre, amennyiben a helyzet nem javult otthon és hát mit csinálnék fél évig? Mondjuk pont felélném, amit kerestem.

Októberre Nikos talál nekem egy bárban munkát a szezon végeztével, hogy télre is maradhassak (az ő étterme szezonális, októberben bezárnak.) Sőt, a további évekre, ha jó vagyok. Most mit mondjak? Nem vagyok rossz, na. Úgyhogy maradtam. Ehhez a munkához egy nagyon helyre kis kétszobás apartman járt, amit nagyon szerettem és most is hiányzik az erkélyem és az egész kis pecó.

Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a viszonylagosan jó fizetésért cserébe heti hét napot kell dolgozni. Különösen turistaszezonban, de én télen is heti hetes munkarendben voltam. Azért nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik.

Bár másfél évet dolgoztam lényegében hétvége vagy jelentősebb szabadnap nélkül – egyszer voltam otthon az első két év alatt – de azt normális körülmények között, rendes főnökkel, szinte családtagként kezeltek, a bárban jópofa görög és brit vendégekkel.

Korfu 3.jpg

A scooteren és a pasin kívül még egy macskát is beszereztem, akit ahogy a scootert, a korfui kaland végén hazavittem Magyarországra, mert a családtagjaimat nem hagyom sehol, legfeljebb anyu felügyeletére bízom őket arra az időre, amíg nem lehetünk együtt.

A nagyon-nagyon fontos turista

A válság ugyan éreztette hatását, de mi (mármint én és a főnököm) reménykedtünk. Közben ismét nyár lett, és ha kevesebben is, de azért még jöttek, jövögettek a turisták, köztük egy nagyon-nagyon fontos turista Északkelet-Angliából. Simon azóta a vőlegényemmé lényegült.

Ám ehhez előbb haza kellett menjen Angliába, hogy felszámolja a felszámolni valókat otthon, állását, kocsiját stb. így következő évben ketten néztünk szembe a ténnyel, hogy a fizetésünk – Simon egy tengerparti bárban kapott már első évben állást és következő szezonra is visszahívták a bárt vezetni – egyre kevesebb, de a megélhetés napról napra többe kerül.

Télre a görög-angol nyelvtudásom ellenére sincsen munka, mert szinte minden bezár, vagy a tulajdonos dolgozik, a nyilvánvaló spórolás okán. Érlelődik a gondolat, hogy menni kell, mert a napsütés, a tengerpart, meg a citromfa nem segít azon, hogy igazából pénzt kellene félretenni. Hónapról hónapra otthon is tudnánk élni, bármelyikünk otthonában, ezért nincsen értelme maradni.

Pet shop a Közel-Keleten

Már júniusban nézelődök a neten, küldözgetek önéletrajzokat, végül egy otthoni ismerős közreműködésével találom meg a pet shopot a Közel-Keleten, illetve találnak meg ők engem. Vagyis minket.

Az út onnantól, hogy Simon beszél egy fiatal fickóval Dubaiból, odáig, hogy most itt vagyunk és neki dolgozunk, – sőt, azóta már egy másik cégnek mindketten, de ez egy másik, nagyon tanulságos történet – meglehetősen hosszú.

Nem annyira kacskaringós, mint inkább idegőrlően lassú és akadozó. Mint majdnem minden itt Arábiában. Új fogalmakat kell megtanuljunk. A görögországi lazaság (értsd nem vagy bejelentve, vagy nem teljes óraszámban, nem fizetnek utánad biztosítást stb.) után itt minden nagyon akkurátus.

Aminek én a magam részéről eleinte örülök, hiszen az a normális, ha legálisan dolgozik az ember. Olyan a rendszer, mintha a németek találták volna ki és mondjuk az arabokra bízzák a megvalósítást. Valószínűleg azért, mert tényleg.

Szponzor, munkáltatói ajánlattétel/szerződés, munkavállalói vízum, útlevelek scannelése, faxolása, e-mailezése. Rengeteg papírmunka és még közel sincsen vége. Mást ne mondjak, a kötelező emirátusi igazolvány kiváltásához szükséges procedúrán – úgymint vérvétel, tüdőszűrés, teljes tenyér lenyomat vétel stb. – már júniusban átestünk.

Ki lehet találni, hogy kinek nincsen még mindig emirátusi igazolványa. Pontosan, ezek lennénk mi és senkinek fogalma sem róla, hogy ha nem nálunk, akkor bizony hol is van. Nem mintha annyira kellene, vagy hiányozna, senki nem kérte és az igénylő lap másolatával is tudjuk magunkat igazolni, de egyelőre erre nem volt szükség.

Nyugatiakat nagyon ritkán igazoltatnak. Ha egyáltalán, akkor általában azért mert ittasak. Láthatóan ittasak. Azt itt nem szeretik. Sok más egyebet sem szeretnek, de erről – ha van rá igény – majd írok legközelebb.

Dubai

Mintha valami hülye játékot játszanánk… A mint Anglia, B – Budapest, C – Corfu, D mint…hát legyen Dubai.

Van egy elég gyakran használatos angol mondás: „Not my cup of tea!”. Nos, hát az enyém sem. Pénzt, azt mondjuk lehet keresni, ez kétségtelen, úgyhogy maradunk is, de ahogy lehet megyünk vissza hozzánk, vagy Görögországba.

Leírva azért egészen jól hangzik, szóval le is írom. A Dubai Marinában egy pet shopban dolgozunk mindketten. Simon eladósegédként lett felvéve, – lévén sosem dolgozott még eladóként, pláne nem pet shopban – de pár hét alatt az üzletvezetői posztot ajánlotta fel neki a tulajdonos, mert van némi sütnivalója.

Én ismét kutya- és – legmélyebb sajnálatomra – macskakozmetikus vagyok. Macskát szedálás nélkül kozmizni nem egy életbiztosítás, de ezt majd olvashatja, akit érdekel a saját oldalunkon.

A cég bérel egy helyes kis apartmant viszonylag közel a munkahelyünkhöz és fizetik az oda- és visszajutásunkat, valamint az ide és majd a haza szóló repülőjegyet. A biztosítást nekünk kell fizetni, de ha nincsen, sem olyan drága az orvosi ellátás, mint ahogy azt én gondoltam volna.

Ezt azért tudom nagyon jól, mert kb. két héttel a munkába állásunk, 3 héttel a Dubaiba érkezésünk után sikerült lefejelnem a márványpadlózatot, olyan szerencsésen, hogy sebész és fogász lett a dolog vége.

Dubaj metró.jpg

Semmiből valamit

Jelenleg egy brit érdekeltségű állatorvosi klinikának az egyik kirendeltségén dolgozunk, én a szakmámban, Simon pedig mint az üzlet menedzsere és recepciósa egy személyben.

A cég amerikai/brit kézben van, tehát nyugatiaknak dolgozunk, ami hatalmas változás az előző munkahelyünkhöz képest, ahol a tulajdonos indiai volt. Feladatunk annyi, hogy indítsuk be (és lehetőleg tegyük nyereségessé) a BritVet Centre új kirendeltségét, ami lényegében csak egy bérlemény volt. amit eddig semmire nem használt a cég, megfelelő ember(ek) híján.

Ezen dolgozunk Karácsony óta és nagyon élvezzük a “semmiből-valamit” létrehozás élményét. A konzultációs napokon én segítek/asszisztálok az állatorvosnak és tervezem a veterinary nurse diploma megszerzését, ha már csinálom élőben és tulajdonképpen előbb lesz gyakorlatom, mint ahogy diplomám lenne.

A hely ahová költöztünk Dubaiból valami egészen más. Én mint XVI. kerületi, azt mondtam, hogy Al Ain szerintem az Emirátusok Mátyásföldje. Itt el tudom képzelni az életünket. De mint írtam letelepedni nem szeretnék.

A nyugatiak többsége nem véglegesen jön a Közel-Keletre, dél-afrikaiak, amerikaiak, angolok és egyéb GCC államokbeliek jönnek ide dolgozni, majd mennek haza. Az indiai, kelet-európai munkavállalók rendszerint maradnak, illetve megpróbálnak maradni minél tovább.

De nyugdíjrendszer híján 60 éves korukban el kell hagyják az országot mindenképpen. Illetve családtagként, family vízummal lehet maradni a nagyiknak is. De ez nekünk, ahogyan a többi itt dolgozó nyugatinak, nem kifejezetten cél. Ennek rengeteg oka van, majd írhatok, beszélgethetünk erről is. Már, ha van olyan, akit érdekel Arábia.

Mi vagyunk azok, akik reménykednek

Mindent összevetve én azt mondom, hogy menni kell, ha menni kell, és haza kell találni, amikor eljött az idő. Azt, hogy a haza hol van, sok minden befolyásolja, de én azt mondom, hogy ahol jól érezzük magunkat az az.

ők.jpg

Mi arra gyűjtögetünk, hogy Magyarországon legyen egy kis parasztházunk valami kellemes troll-mentes faluban öreg napjainkra. Minderre a fedezetet itt a Közel-Keleten lenne jó megkeresni, mert bár mindkettőnknek van ingatlanunk a saját országunkban, nem szeretnénk eladni egyikünkét sem.

Ahogy rendeződnek a dolgok a görögöknél, búcsút mondunk Arábiának és hazamegyünk. Egyelőre haza, Korfura. Aztán majd nagyiként haza Magyarországra és időnként látogatóba haza Angliába. Remélem.

Mert mi vagyunk azok, akik reménykednek, hogy majd egyszer csak helyrejönnek a dolgok és lehet megint rendesen élni Európában is. Mert lehet az ember szívében magyar, brit, osztrák vagy spanyol, alapvetően és elsősorban azért mégiscsak európai (már, ha a briteket is belevesszük az európaiságba).”

Share.

About Author

Leave A Reply