Ahol már Bruce Willis is tehetetlen

0

Nyomulunk tovább keresztül Amerikán Zoli segítségével. Az elindulást követően megjártuk már a Vadnyugatot, az előző rész Arizonában ért véget. Most innen folytatjuk és csak az biztos, hogy nem akármilyen helyeket kalandozunk be.

„Az előző részben kicsit már belekóstoltunk Arizonába. Most pedig – az államot nem elhagyva – folytassuk a barangolást.

Reggel fájó szívvel hagytuk ott Tucsont, hogy előbb a 10-es államközi autópályán haladjunk észak felé, majd Phoenix után ráforduljunk a 17-es sztrádára.

Vérvörös homokkő, pólók, Kokopelli

Az aznapi nyughelyünket, amely egy Holbrook nevezetű kisváros volt, egy vargabetűs kitérő után értük el. A 17-es autópályáról a 298-as kijáratnál tértünk le, hogy aztán rákanyarodjunk a 179-es útra. Ez az út visz Sedonába, amely utána belecsatlakozik a 89A jelzésű útba.

Ezzel gyakorlatilag egészen Flagstaffig eljuthatunk. Sedona közvetlen közelében található a Red Rock állami park, amelybe érdemes benézni, ha van időnk. A relatíve fiatal parkba (1991-ben nyílt meg), mint a legtöbb állami parkba, fizetni kell (itt 7 dollár per fő), tehát a nemzeti parkos kártya nem használható.

Ha nem szeretnénk fizetni, de teljesen hasonló élményt és látványt szeretnénk kapni, akkor Sedona előtt és után érdemes az autós pihenőhelyeken egy kis időt eltölteni. Az egész környéket egy szín uralja: a vörös és annak árnyalatai.

Egyébként, ha még nem voltunk, akkor érdemes ebben a kisvárosban kicsit megállni. Sedona nem meglepően leginkább a turizmusból nyeri a betevő falatra valót, s bár amerikai viszonylatban apró város, de már 10 ezer évvel időszámításunk előtt is laktak errefelé.

A környéken lévő valóban hihetetlenül élénk narancs-vöröses homokkő felhasználása egészen egyedi: a homokot pólófestésre használják. Annak idején én is vettem ilyen pólót és állíthatom, hogy – mosópor ide, fehér óriás oda – nem igazán fakult ki. Egyébként a pólókon a környékbeli indiánok motívumai is fellelhetőek, mint pl. a közkedvelt Kokopelli.

Kokopelli egy sziklába vésve

Ki az a Kokopelli? Hát kérem ez egy univerzális istenség. A hopi indiánok számára legfőképpen termékenységi isten, de jó hasznát vették a mezőgazdaságban is, főleg, ha esőre volt szükség vagy esetleg el kellett űzni a telet.

Egyúttal a zenei lélek megtestesítője. Ezért ábrázolják úgy, hogy kissé meggörnyedve játszik egy furulyán, mert amikor előcsalta a dallamokat a hangszerből, akkor bizony mindenféle csuda dolgok történtek.

Nagyon nagy “elismertségnek” és tiszteletnek örvend Kokopelli, szóval, ha mást nem is, de Őt biztosan viszontlátjuk majd ékszerek formájában, agyagedények díszítőelemeként vagy éppen a vörös homokkal festett pólókra nyomtatva.

A várost követően az út egy fenyőkkel és fölénk magasodó, vöröslő sziklafalakkal övezett kanyonban kanyargott. Ahogy haladtunk északnak, úgy egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk, majd egy rövid, éles fordulókkal tarkított szakasz után visszapillanthattunk a mély sebhelyre, melynek alján sebesen rohant a Tölgy-folyó.

Ezek után kellemes, fenyőkkel borított fennsíkon robogtunk Flagstaff felé, hogy aztán célba vegyük a keleti 40-es államközi autópályát (ezen a szakaszon a 40-es út nagyjából egybeesik a híres 66-os úttal). Mindezt tettük azzal a megfontolással, hogy eljussunk a környék valószínűleg leghatalmasabb és a Föld egyik legnagyobb kataklizmájának lenyomatához.

Az arizonai meteorkráter

Bármi is volt a környéken nagyjából 50 ezer évvel ezelőtt, nem volt jó napja. Ez volt az az időszak, amikor a homo sapiens a késői paleolit korszakban elkezdte a modernkori viselkedés jeleit mutatni, azaz absztrakt módon tudott gondolkodni (pl. próbálta rajzokban kifejezni a gondolatait), játszani és zenélni kezdett, valamint próbált mélyebb összefüggéseket keresni a dolgok között/mögött.

Ebbe a már-már idilli képbe tolakodott be dühösen egy messzi vándor. Ha éltek volna már az észak-amerikai kontinensen, akkor lehet azon méláztak volna, hogy miért nincs legalább három dolog, ami megmenthetné őket a világégéstől: lobogó zászló (szigorúan lassítva), az Aerosmith csöpögős (ohh, pardon: lírai) dallamai, valamint Bruce Willis és csapata.

Ezek hiányában a messzi és fagyos űrből érkező hírnök zavartalanul lépett be a Föld légkörébe. Nem kell ezen csodálkozni: ebben az időszakban még eléggé kaotikus volt a Naprendszer és különösebb következmények nélkül repülhettek mindenféle objektumok.

Így tehát, a nagyjából 50 méter átmérőjű és 11-13 km/s-os sebességgel érkező vas-nikkel meteorit ellenállás nélkül száguldott keresztül a földi légkörön, hogy aztán irtózatos erővel csapódjon a földfelszínbe. BUMM!

A becsapódás ereje megfelelt kb. 20 millió tonna TNT robbanóerejének. Összehasonlításképpen: a hiroshimai és nagaszaki atombombák 15 illetve 20 kilotonnányi TNT robbanóerejével rendelkeztek.

A keletkezett kráter nagyjából 1.2 kilométer átmérőjű és kb. 170 méter mély, míg a kráter pereme 45 méterrel emelkedik a környék fölé. Nem lettem volna a környékbeli mamutok helyében, akik a keletkező “menetszélben” úgy repülhettek tova atomjaikra hullva, mint valami kis tollpihe.

A területhez, amely jelenleg a Barringer-család kezében van (a krátert hívják egyébként Barringer-kráternek is), a – ki nem találnánk – Meteor Crater úton juthatunk el. Ehhez a 40-es államközi autópályáról a 233-as lejárónál forduljunk le és kövessük a táblákat.

A terület magánkézben van, szóval nem kell meglepődni, hogy van belépő. Aki közelebbről szeretné látni az iszonyatos találkozás ránk maradt lenyomatát, annak 18 dollárt kell befizetnie (gyerekeknek olcsóbb).

Mit kapunk a pénzünkért? A látogatóközpontban profi és látványos módon tálalják elénk a becsapódást és annak következményeit. Ha a látottak miatt feszültekké válnánk, akkor két kataklizma között levezethetjük a dolgot evéssel az épületben található (gyors-)étteremben.

Odakint, összesen három kilátóhelyre juthatunk el gyalogosan, ahol kisebb távcsövek vannak elhelyezve. Ezeken át rácsodálkozhatunk a kráter alján lévő kis házikóra, amit szabad szemmel kissé bajos észrevenni. Ami sokkal mókásabb, hogy szintén el van helyezve egy életnagyságú űrhajós bábu, amelyet biztos, hogy nem látunk szabad szemmel.

Ekkor döbbenhetünk rá, hogy valójában mekkora is az előttünk feltáruló becsapódási nyom. Nehéz érzékelni a teret, a mélységet és távolságot, mert nincs nagyon mihez viszonyítani. De, ha meglátjuk a távcsövön keresztül a lenti kis bábut, akkor kaphatunk némi fogalmat mindezekről.

Ha már űrhajós bábu. A NASA Apolló-missziójára gyakorló űrhajósok rendszeres vendégei voltak a helynek még az 1960-as és 70-es években.

Megkövesedett ősfák

Az aszteroida lenyomatát lassan ott kellett hagyni, hiszen haladni kell. Utunkat tovább folytattuk kelet felé, egészen Holbrookig, ahol egy – mondjuk úgy – rusztikus kempingben aludtunk. Másnap reggel beugrottunk egy boltba egy kis betevő falatért. De nem ez az érdekes, sőt még nem is a boltból lélekszakadva kirohanó tolvaj, s az utána szaladó eladó.

Hanem a bolttal szemben lévő Wigwam nevű motel, amely nagyon autentikus és jópofa. Az indiánok tipijeit imitáló lakórészek nem túl tágasak, de az amerikai alapfelszereltség megtalálható bennük. A “sátrak” előtt idejemúlt, öreg autómobilok láthatóak, melyek próbálják megidézni a megboldogult 50-es és 60-as éveket.

Az aznapra tervezett első cél a Petrified Forest nemzeti park volt, amelyet két helyről is megközelíthetünk, ha Holbrook felől érkezünk. Az egyik megoldás a 40-es autópályáról történő letérés (311-es kijárat), a másik pedig a 180-as út használata, amellyel a park déli kapujához jutunk. Ekkor “lentről-felfelé” járjuk be a parkot.

Mi ez utóbbit választottuk és nem bántuk meg. Sokkal kevesebben vannak a déli bejáratnál. Azt azért vegyük számításba, hogy reggel 9 után nyílnak a kapuk. Kicsit nekünk is várni kellett, de a bejáratnál lévő boltok picit előbb nyitnak, szóval el lehet nézelődni.

A park egyik nagy előnye, hogy amolyan kettő az egyben: a Petrified Forest mellett meg tudjuk nézni a Painted Desertet is, amely egyébként a nevével ellentétben nem sivatag, hanem füves préri. A másik, hogy egy út vezet keresztül a parkon, tehát szinte minden arra érdemes helyet meg tudunk nézni és simán beleférhet az időnkbe pár kisebb túra is.

Az út mentén több lehetőségünk is van arra, hogy egy kicsit sétáljunk a több száz millió éves megkövült folyami ősfák között. Folyami fák? Annak idején, mondjuk röpke 225 millió éve, ez a terület az egyenlítőhöz közel esett és meleg, párás, szub-trópusi éghajlat uralkodott.

A folyók mentén álló fák pusztultak, kidőltek, majd szépen egyre több rétegnyi föld/vulkáni hamu alá kerültek. Később (cirka 60 millió éve), a tektonikus mozgások kicsit megbolygatták a kontinenseket, amelynek következtében a colorádói plató elkezdett emelkedni, s ebből kifolyólag a víz és szél elkezdte pusztítani.

Ennek következtében a fákra rakódott rétegek elkezdtek “lekopni”, s voilà! Előkerültek az organikus anyagok megkristályosodott formái.

A déli bejárattól nem messze, a látogatóközpont környékén máris tudunk kisebb túrákat tenni. Ahogy egyre beljebb haladunk a nemzeti parkban további alkalmak nyílnak arra, hogy ne csak a kocsiban üljünk. Jó szívvel tudom ajánlani pl. a “Kristály Erdőt” (Crystal Forest).

Mindenfelé hevernek a megkövesedett fák darabjai

Ez a könnyű másfél km-es ösvény szerintem a legjobb helye annak, hogy testközelből, valóban az annak idején kidőlt és megkövesedett fák között sétáljunk és rácsodálkozzunk, hogy a természet milyen jópofa dolgokat képes létrehozni. Rengeteg, kristályos formává lett fát tapinthatunk meg, amelyek már-már gyanúsan szabályos módon darabolódtak fel.

A Blue Mesa (Kék Plató/Fennsík) nevezetű formációt is szinte “kötelező” megtekinteni. Talán itt érhető tetten a legjobban, hogy milyen szép és érdekes táj a Painted Desert. Az erózió által pusztított színes rétegű dombok és a több millió éves megkövesedett fák kombinációja teszi ezt a helyet igazán különlegessé.

A lenti fotón is látható színes rétegek mindegyike a triászi földtörténeti kor egyes epizódjaiba engednek bepillantást. Az alapvetően agyag- és homokkő (valamint mészkő) rétegek körbevezetnek minket a nagyjából 220-225 (kékes-zöldes-szürkés), a 216 (kékes-szürkés-lilás), a 213 (vöröses-barnás) és a 205 (narancs-rózsaszín) millió éves talajrétegek tárlatán.

Jó, de miért színesek? A kulcsszó: ásványok. A vöröses és zöldes rétegek sok vasat és mangánt tartalmaznak, de az igazán fontos az volt, hogy hol volt annak idején a talajvízes réteg. Ennek a helyzetétől függően kapott a vasérc zöldes-kékes vagy vöröses (helló rozsdásodás) árnyalatot.

Ahogy haladunk észak felé, mindenképpen érdemes megállnunk az “Újság Szikla” (Newspaper Rock) nevezetű sziklaformációnál. De miért ez a neve? Azért, mert a szikla oldalában 600-nál is több, ún. petroglifa található. Ezek a sziklákba vésett, apró “képregények” egy nagyon régen letűnt kor lenyomatai.

Annak idején, szinte minden erre járó népcsoport vagy törzs hozzátett valamit a kezdeti rajzokhoz, így az eredeti történet (ha volt egyáltalán) a sziklafalon bábeli zűrzavarrá nőtte ki magát. Olyannyira, hogy a jelen kor okos emberei sem igazán tudják visszafejteni, hogy a vésetek miket és kiket ábrázolnak.

Eme látványosság után következik a Puerco Pueblo, amely egy 1200-1300 környékén létrehozott, akkori viszonylatban hatalmas kommuna volt. Az itt élő nagyjából 200 ember folyamatosan vándorolt, mindig új lakhely után kutatva, így 1400 táján már el is hagyták az itt felépített lakhelyet.

Ahogy áthaladunk a 40-es államközi autópálya felett, lassan ki is érünk a parkból. Előtte van lehetőség egy csomó helyen megállni és élvezni a dombok vízszintesen változó, jól elkülönülő színvilágát. Tarthatunk egy rövid kis pikniket, ahogy mi is tettük, hogy aztán egy nagyot sóhajtva kihajtsunk az “északi” bejáraton, s a 311-es kijáratnál ráhajtsunk a 40-es autópályára.

Egy apró, ámde fontos megjegyzés. Ugyan az ember érezhet valamiféle bizsergést a kezében, amikor a megkövesedett és kristályosodott ősfák közelében jár, de nagyon kell vigyázni. A kijáratnál szúrópróbaszerűen ellenőrizhetnek minket és az autónkat is. Ha valakinél “véletlenül” találnak darabokat, akkor az kellemetlen helyzetbe kerülhet!

A 311-es kijáratnál rácsatlakoztunk a 40-es autópályára, hogy keletnek vegyük az irányt. Hamarosan ráfordultunk az északi 190-es útra, hogy – a hopi indiánok után – a navajo törzs rezervátumának egyik, ha nem a legszebb részét megnézzük. De, hogy ez melyik és utána merre mentünk tovább a következő részből kiderül.”

Hamarosan jön a folytatás, addig se hagyjátok ki Zoli blogját, a Boly(on)gó életet!

Magyar család Alaszkában

Share.

About Author

Leave A Reply