Ahol imádják a magyarokat

0

Ami Marcel Proust számára a madeleine nevű sütemény Az eltűnt idő nyomában című regényben, az némi túlzással a Krówka a mai poszt szerzője, Nina életében. Fordulópont, a jelen és a múlt egy fontos pillanata, ami végül Lengyelországba, azon belül is Krakkóba vezette.

Az ok – Krówka

A Krówka – ha valaki nem tudná – egy lengyel specialitás. Édesség, mely mesterien elkészített és túlságosan is becsomagolt, nyúlós-ragadós karamella. No, nem az a kemény fajta, ami kopog az asztalon, hanem az, aminek folyik a közepe és valaki vagy imádja, vagy utálja.

A Krówkával először gyermekkoromban találkoztam, mikor a családdal kiruccantunk „mert, Szlovákiát már unjuk?!” alapon Lengyelországba. Utolsó napon megálltunk a Nowy targ-i piacon, ami tipikus őskövülete a régi KGST piacoknak.

A bőrszíjakat és irha kabátokat árusító bódé mellett bizony ott virított nem is egy, hanem 100 meg 100 helyen az a csodavilág, ami minden gyermek álma: édesség elképzelhetetlen mennyiségben, variációban, ízben és színben!!! Volt ott minden a sütikétől a cukorkáig, a nyalókától az ehető karkötőig. No és persze az előcsomagolt vegyes ízű karamell.

Először kétkedve olvastuk: makowa? Vajon milyen ízt takar? Muszáj volt kipróbálni. Volt is meglepetés, mikor kicsomagolva megláttuk benne a fekete pöttyöket: mák.

Úgy emlékszem erre a jelenetre, mint amolyan fordulópontja az életemnek. Talán jelentősebb, mint hogy lediplomáztam és elköltöztem Anyucikám szoknyája mellől.

Ott álltam szüleim mellett a sárban, a tömegben, kezemben az ember alkotta legkülönlegesebb édességgel és engem semmi más nem érdekelt, csak hogy mi a fenének csomagolták be két papírba.

Minden egyes falatért úgy kellett megküzdenem, hogy kiszabadítsam, mert a papír persze beleolvadt, jó részét le kellett törni, hogy kiszabadítsam az ehető részeket. Fájt a szívem azokért a hatalmas darabokért, amiket Anyum kivett a kezemből mondván, hogy a papírt ne egyem.

Aztán persze rájöttem már felnőtt fejjel (Istenkém, de öreg vagyok), hogy ez adta a varázst és ezért esett olyan jól. Nem a selymes állag, vagy a tökéletes ízvilág, illetve a töménytelen mennyiségű cukor, hanem az érte kiizzadt munka tette olyan tökéletessé számomra.

Anyum persze sosem értette, hogy tudom megenni azt az édes vackot. Összeragad az ember szája tőle és rontja a fogakat. Nekem mégis ez az egy emlék maradt meg arról a kirándulásról.

Később, mikor valamelyik jogi órámon bepánikolva jöttem rá, hogy ezzel bizony nem fogok keresni semmit, már tudtam, hogy merre tovább. Úgy jött, mint egy isteni szikra, mint ha mindig is ott lappangott volna valahol mélyen: lengyelül kell tanulni. Vért izzadós egyetemi évek után végülis megérte szenvedni anno azzal a fránya papírcsomagolással, hiszen most itt vagyok!

Krakkó. Te isteni. Te gyönyörű.  Te kegyetlen. Macskaköves, régi, érzéki, belevaló, nyugodt és bulizós, tűzben égő, ritkán alvó óriás. Hogy egyszer kitöröm a bokámat miattad, az biztos, de a magassarkút fel nem adom!

Sosem érzett energiákat szabadítottál fel bennem és olyan dolgokat mutattál magadból, melyeket nem hittem, hogy valaha is megtapasztalok. Az a tudat, hogy bármikor sétálhatok a várban, vagy nézhetem, ahogy papírlampionokat eregetnek a gyaloghídról, olyan mértékű hálával tölt el, melyet nehéz leírnom.

Na persze, nő vagyok, így a fenti bekezdést el kell osztani öttel hogy reálisabb képet kapjunk a városról, de még így sem rossz. Sőt! Határozottan kellemes. Immáron lassan egy éve vagyok itt, így már ciki eltévedni az óvárosban – ahol már megszámolni sem tudom hány városnéző túrát tartottam, de még így is megesik, hogy új utcákat fedezek fel.

Úgy érzem, még nem mutatott meg nekem mindent ez az óriás. Vannak kellemes és kellemetlen meglepetései egyaránt, csakúgy, mint az életnek, de egy biztos: sosem unalmas.

Magyar-lengyel két jó barát, együtt harcol s… panaszkodik

Lengyelországban nem fogott el a honvágy ez alatt a jó pár hónap alatt egyszer sem. Ennek az lehet az oka, hogy egyrészt a két ország közé csak egy icipici Szlovákia ékelődött, így a hazajutás egyszerű és olcsó (habár rettentően hosszú, 7 órás a buszút), illetve másrészt az, hogy az emberek mentalitása ugyanolyan itt, mint odahaza.

Persze az erős katolicizmus rányomja a bélyegét még az átlag fiatal viselkedésére is. Tőlem például még mindig nem szokták meg a gyakran hordott magassarkút, mert az a lányok nem mindennapi viselete, csak alkalmi. Nem nagyon látni extraminit és mély dekoltázst sem.

Persze azért ne képzeljük, hogy apácák és szentek vesznek körbe! Ők is ugyanúgy buliznak, isznak (ha nem jobban), mint mi és ha arról van szó, akkor megmutatják bájaikat is a lányok a német turisták nagy örömére.

A punkra nyírt, lila hajú, fültágítós fekete szegecses dzsekis srác is keresztet vet, ha a busz elhalad II. János Pál pápa képe, vagy egy templom előtt.

Nem tudom észrevettük-e magunkról, mi magyarok, hogy versengve panaszkodunk egymásnak, azt bizonygatva, hogy kinek a rosszabb a helyzete. Nagyon általános jelenség, amiből egy idő után rettentően nehéz kimaradni, mert az öreg nénitől a fiatal tinikig mindenki űzi. A panasz oka bármi lehet, de tényleg bármi.

Egyszer például egy nénit hallottam arról panaszkodni, hogy amióta szívrohama volt a menye állandóan ott lebzsel nála és mosogat, főz, takarít, de hát semmi haszna nincs, mert a múltkor is rossz tisztítószert használt a mosdóban.

Egy-egy ilyen „verseny” átlagosan kezdődik: valaki nyit egy egyszerű kisebb, nem annyira releváns megjegyzéssel a bolti árakra, ami arra a kérdésre válaszol, hogy „hogy vagy, Rózsikám”.

Majd a másik rákontráz, hogy na igen, a múltkor ő is látta, hogy a paradicsom megint drágább a piacon, ráadásul már milyen íztelen. (Itt, mint széljegyzetet hadd jegyezzem meg, hogy a magyar zöldségeknek és gyümölcsöknek nincs párja, még akkor sem, ha már „nincs íze”! Becsüljük meg.)

Erre az első eltereli a kiüresedett témát egy fájdalmas sóhajjal és áttér a testi bajai taglalására, és ez így megy tovább akár a végtelenségig. Ennek a panaszáradatnak a pszichológia jelenségére nem tisztem rátérni, de ugyanezzel találkozhatunk Lengyelországban is.

A lengyelek ezt tudják is magukról, híresen negatív nemzetnek titulálják magukat. Ez igazából az én érzéseim szerint túlzás, de az biztos, hogy a panaszok vehemenssége és mennyisége a korral arányosan nő.

Én főleg fiatalokkal vagyok körülvéve még a munkahelyemen is és habár néha elejtenek egy-két negatív megjegyzést (mint minden normális ember), alapjában véve a benyomásom az, hogy elfogadóbbak a külföldiekkel, szeretnek megbotránkozni mindenen, pletykásak (igen, általánosságban), imádják a magyarokat, nagyon aktívak, szorgalmasak, és nagyon keményen dolgoznak, hogy bebizonyítsák, hogy Kelet-Európa egyik leghányattatottabb sorsú nemzete igenis talpra tud állni.

Kivételes helyzetben

Krakkó – amennyire én tudom – kivételes helyzetű város, mert ez volt mindig is a kulturális főváros. A rengeteg egyetem és multi miatt nagyon sok az itt tanuló és dolgozó külföldi. Hogy mi vonzza ide őket? Három általános indokot hallottam eddig:

1. A srác beleszeret a lengyel lányba, akivel valahol külföldön találkozott. Ez gyakrabban előfordul, mint a Disney mesékben a happy end. A lengyelek a szerény fizetések ellenére is rengeteget utaznak a nagyvilágban, a lengyel lányok pedig nagyon csinosak.

2. Itt volt Erasmuson és megszerette a várost, így visszajött.

3. Egy multi csábító pozíciója vonzotta ide, majd itt is ragadt.

Találkozhatunk Krakkóban szép számmal olaszokkal (szinte kivétel nélkül „hímnemű egyedek”), latin-amerikaiakkal, néhány törökkel és franciával is. Van egy kisebb, de összetartó magyar közösség itt.

A lengyel piacon kapni magyar kolbászt és magyar pirospaprikát, a zsidó negyedben pedig igazi magyar étterem is van. A magyarok csárdás órát és focimeccseket szerveznek. A minap például a magyar konzulátuson volt egy magyar ételekről szóló workshop.

A nyelvtudás hasznos, de nem feltétel

A lengyelekről azt hallottam, hogy zárkózottak és a belsőbb köreikbe nem szívesen engednek be senkit. Ez a gát átszakad a magyarok számára, ha elszavaljuk a versikét lengyelül, vagy ne adj’ Isten, esetleg egy lengyel nyelvtörőt is.

Hasznos dolog, ha az ember tud lengyelül, de nem feltétel az itteni boldoguláshoz. Az emberek sokkal magasabb színvonalon beszélnek angolul, mint Magyarhonban, főleg a fiatalok. Van olyan olasz ismerősöm, aki immáron 4 éve él itt és még nem tud többet annál, hogy „nem kérek reklámszatyrot”, mégis boldogul.

Magyarnak lenni Krakkóban nem szégyen, ami furcsa érzés, összehasonlítva más, nyugati országokkal. Ha beülök a taxiba (ami rettentően olcsó) és a taxisofőr elkezd nekem csacsogni, akkor egy idő után fény derül arra, hogy miért is van akcentusom.

Lassan már félve mondom, hogy hát igen, magyar vagyok és itt dolgozom, mert olyankor jön a végeláthatatlan szónoklat és lelkesedés, hogy jaj, az milyen gyönyörű ország, Budapest álomszép, a magyar-lengyel rigmus, a gyógyvizek, a boraink, stb.

Nemegyszer megesett, hogy felismerték, hogy magyarul telefonálok az utcán és odajöttek, hogy nem innék-e meg egy kávét (idős bácsi!), vagy hogy a pultos srác ingyen adta a vodkát… khmm úgy értem teát, mert hát a magyar testvérnek mindent.

Szerintem Magyarországon nem mindenki van tisztában ennek a történelmi hátterével, pedig kellene. Ők olyan nagy lelkesedéssel beszélnek rólunk, mi meg alig-alig tudunk róluk valamit.

Néha szégyenkezve hallgatom a hatalmas szóáradatot, amiben a magyarokat istenítik a II. világháború alatt tanúsított lojalitásunkért, mert tudom, hogy ha nem végzek lengyel szakon, akkor én ezeket még most sem tudnám.

Összességében véve a légkör barátságos a mi számunkra, és ha mi is mutatunk némi hajlandóságot a lengyelek közé integrálódni és egy kevés lelkesedés a kultúrájuk (és nem csak a vodkáik és nőik) iránt, akkor nagyon hamar elfogadóak lesznek. Úgy érzem csapda idejönni azoknak, akik csak egy-két évet akarnak itt eltölteni, mert hiányozni fog ez az ország.”

(Fotó: pixabay.com/sharonang)

Share.

About Author

Leave A Reply