Ahogy a rómaiak, avagy illemkódex határátkelőknek

1

Érdekes kérdést boncolgat a beilleszkedésről, elfogadásról és az illemről Th’s child. Biztosan lesz vita megállapításai kapcsán, de ez nem baj addig, amíg képesek vagyunk ezt a vitát kulturált körülmények között lefolytatni. Egyszóval lássuk, hogyan is illeszkedünk be mi, mik az elvárásaink és melyek a velünk szemben megfogalmazott elvárások!

„Az interneten keresztül dolgozom, ezért viszonylag szabadon választhatok lakhelyet („digitális nomád” életforma, ha ez így mond valamit). Amikor tavaly eljöttem Thaiföldről, sokat hezitáltam azon, hogy átköltözzem-e egy kis időre Malajziába vagy Szingapúrba.

Sok szempontja lehet az országválasztásnak, nekem például számít, hogy milyen sört lehet kapni, gyorsan kerestem is pár fórumot, ahol erről beszélgetnek. Az egyiken mindjárt a második vagy harmadik hozzászólást egy középkorú nő írta, arrogánsan és szarkasztikusan, hogy kb. „milyen jellemző, hogy minket egész Délkelet-Ázsiából csak a sör érdekel”. Kell-e mondanom, ledobta tőle az agyam a gépszíjat.

Feltűnően gyakran botlik bevándorlási illemtanárokba az ember (és sosem natívokba, hanem másik expatokba), úgy tűnik tehát, a kitelepülésnek egész komoly illemrendszere van, amiben érdemes kikupálnunk magunkat, mielőtt útnak indulunk.

Itt a blogon is sokszor kerül szóba az igazi beilleszkedés, egészen az olyan apró részletekig, hogy például ajánlott-e az új lakhelyünkön is rántott húst ennünk vasárnaponként. Ezt szeretném most kicsit körbejárni.

Nyelvtanulás

Míg a bevándorolni indulók egy komoly része is vált még országot a későbbiekben, az expat eleve tudja magáról, hogy legfeljebb pár évre megy, és lehet, hogy emiatt az én nézőpontom is kicsit más.

Mindenesetre a magam részéről a helyi nyelv minél tökéletesebb megtanulásának kívánalmát teljesen értelmezhetetlennek tartom, különösen például a magyarok esetén. Mi ugyanis bárhova megyünk is, garantáltan nem kommunikálhatunk a saját nyelvünkön, ezért valamilyen nyelv elsajátításához muszáj vennünk a fáradságot.

Nem tartozom azok közé, akik a világ minden részén mindenkitől elvárják, hogy beszéljenek angolul, de szégyellni sem vagyok hajlandó magamat, ha nem beszélek egy helyi nyelven. Elvégre én már több ezer munkaórát beletettem, hogy megértessem magam a világgal, és ha ők eljönnek elém félútig, hogy kézen fogjanak, az jó, de ha nem, úgy is jó.

Eleve az ember el is veszti ezzel kapcsolatban a tettvágyát. Régebben még a rövid utazásokon is kinézegettem az útikönyv végéből, hogy például a „merre van a vécé?” hogy van natívul, és Thaiföldön is tanultam thaiul (úgy saccolom, körülbelül 1500 szavas szókinccsel jöhettem el; ez kábé egy 4 éves gyerek szókincse – mivel nekem csak 2 év kellett hozzá, valószínűleg kétszer olyan okos vagyok, mint egy átlagos 4 éves, csak mondom), de itt, Lengyelországban már nem is próbálkozom egyáltalán.

Volt, hogy elsütöttem már egy-egy kóbor köszönömöt (úgy mondják: dzsinkuje), de egyébként nem érdekel a dolog. Még ha maradnék is 2-3 évet, lehetetlenség pár évente megtanulni egy új nyelvet (legalábbis ha nem ez a legfőbb hobbink az életben – és a legtöbbünknek nem az). Meg egyáltalán: minek?

Kellenek-e bennszülött barátok?

A másik dolog, hogy legyenek-e bennszülött barátai az embernek. Ezt megint csak kevésbé értem, ha pont velünk, magyarokkal kapcsolatban jön elő: egyszerűen nem vagyunk elegen hozzá, hogy csak magunk között barátkozzunk (oké, Londonról vagy Bécsről nem tudok nyilatkozni, de Thaiföldön az én városomban egy, azaz 1 darab rezidens magyarral találkoztam, arra meg kár magyar klubot alapozni).

Ami azt illeti, nekem egy svéd, koreai vagy amerikai expat pont annyira egzotikus és érdekes, mint egy originál thai / lengyel, és a barátsága is pontosan ugyanannyit ér.

Ha valaki büszkén újságolja, hogy csak a bennszülöttekkel barátkozik (és gyakran hallani ilyet), azzal nem azt bizonyítja, hogy mennyire beilleszkedett, hanem azt, hogy előítéletes és szűklátókörű (=rasszista). Gondolom, ezt nem kell tovább magyarázni.

És igen, amit nagyon gyakran hallani itt a blogon is, hogy „csak magyar ismerősöket ne” vagy „inkább nem szólaltam meg magyarul, nehogy rájöjjenek, hogy közülük való vagyok”, az ugyanolyan előítéletes és szűklátókörű.

Fordított rasszizmus

Ha már a rasszizmus szóba került, szabadon garázdálkodik a világban a fordított rasszizmus, ami kezd egyre jobban fárasztani engem. (Azért ne ejtsünk könnyet értem: hetero, fehér férfinak lenni még mindig a legnagyobb áldás a világon, még ha az is az ára, hogy mindenki szabadon köszörülheti a nyelvét az emberen.)

1_35.jpg

Fordított rasszizmus: baromira unom

És hogy jön ide a fordított rasszizmus? Soha senkitől nem várjuk el azt az önfeladást, mint a nyugati / fehér embertől. Ha egy nagyvárosban például van indiai / kínai negyed, azt rendszerint úgy tekintjük, hogy hozzáad a kultúrához.

Pedig azok a csókák lehetnek akár sokadgenerációs bevándorlók is, mégis egy helyre költöznek, a saját nyelvükön beszélnek, a saját kajáikat eszik. Én sokféle konyhát szeretek, de ettől még a túrórudi, a rántott hús meg az erős pista is ér annyit, mint bármelyik másik nemzet étele, és ragaszkodni hozzájuk is pont annyira ér, mint kebabost nyitni Londonban.

Lássuk csak, mi fordított rasszizmus még?

Sokféle narratívát fel lehet, is fel is szoktak húzni a nyugati kultúra fejlődésére, és szerintem az is egy érvényes gondolatmenet, ha azt mondjuk, a „nyugati kultúra fejlődése” = „az alkoholfogyasztás fejlődése”.

A fehér ember bárhová is ment, vitte magával az alkoholt, és ma is azok a legnagyobb szeszkazán országok, ahol mi élünk. Teljesen természetes (ezt a sörért kioktató pökhendi néninek üzenem), hogy ahol a fehér emberek feltűnnek, ott feltűnnek az ujjatlan pólós, pocakos fehér faszik is a tré tetoválásaikkal, hogy olcsó sört kortyoljanak az utcán ücsörögve, és közben angolul dumáljanak.

Ez semmivel sem retrográdabb dolog, vagy éppen nagyobb tiszteletlenség a helyi kultúrával szemben, mint hogy a kínaiak folyton rizst, az indiaiak meg folyton curryt zabálnak. Ez a kultúránk, bébi, és mielőtt egy másik kultúra tiszteletéről papolsz, ismerd meg a sajátodat.

Apropó tiszteletlenség

Jövőre szeretnék Nepálba költözni, ezért regisztráltam egy ottani expat fórumba. Az első dolog, amit kaptam tőlük, meglepetés!, meghívó volt egy közös imádkozásra.

Természetesen amerikai expatból van a legtöbb ott is, azok meg nagyon szeret(né)nek Jézusról beszélgetni, ez van. És én is tudok ám arrogáns meg lekezelő lenni: a Nepálban (vagy Thaiföldön, akárhol) expatkodó fehér nők nem csak Jézust hozzák magukkal, de a megszokott középutas kis környezetvédelmüket meg a langymeleg feminizmusukat is – az egész együtt jár szépen egy kis csomagban.

2_22.jpg

Avagy: mutass nekem egy középkorú fehér nőt, és én megmondom, mit gondol a világról. (Remélem, ez már elég arrogáns.)

És oké, a magamfajtának még a saját anyja sem örül, ha odaköltözik az utca végébe, de helló, én legalább nem akarom megváltoztatni azt a kultúrát, amiben vagyok.

A Jézusról beszélő, környezetvédő, átalányfeminista expatok (ezt még mindig a fenti néninek mondom) viszont úgy tisztelik a másik kultúrát, ahogy a lepkegyűjtő a lepkéket. Úgyhogy csináljuk azt, hogy a jövőben még csak fel sem hozod nekem a másik kultúra tiszteletét, mert a végén még el találom nevetni magam.

A király és a külföldiek

Thaiföldnek van királya, akit a thaiok nagyon szeretnek. Nálunk, nyugaton a királyság többnyire már meghaladott dolog, nem nagyon értjük, mire való.

Akkor viszont hogy lehet, hogy míg Thaiföld tele van iszákos farangokkal (fehérekkel), szexpatokkal meg mindenféle rosszul öltözött véglényekkel, akiknek az egész ott töltött léte egy nagy, folyamatos faux pas-nak tűnik, szóval hogy lehet, hogy ugyanezek az agyatlannak tűnő farangok már a repülőről leszállva azonnal megértik, hogy a királlyal nem viccelődünk?

A válasz az, hogy észlelik, hogy szinte ez az egyetlen dolog, amit a thaiok igazán komolyan vesznek. Nem azt mondom, hogy esetenként (még inkább: gyakran) nem tartanak minket gyökérnek, de a thaiok alapvetően rugalmasak, kedvesek és elfogadók.

A tahó farang nem azért tahó, mert gyengeelméjű, hanem mert érzékeli, hogy szabad neki (a királyt gyalázni meg nem szabad, azt nem is csinálja). Biztos vagyok benne, hogy dettó tök ugyanez a tahó fehérember, ha éppen a Közel-Keletre csöppenne, ahol – mondjuk így – kicsit vonalasabb gondolkodású emberek élnek, azonnal megértené azt is, hogy ott nagyobb tétje van az illetlenkedésnek.

(Nem vállalkoznék rá, hogy megmondjam, miért vallott csődöt Európában a multikulti, de biztos szerepet játszik benne az is, hogy mi is rugalmasak, kedvesek, és elfogadók vagyunk. Ami egyébként egy szuperjó jellemvonás – szerintem.)

Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak

Amikor egy nyugat-európai nagyvárosban bontunk egy üveg belga sört, miközben a norvég gázon az olasz spagettink maradékát melegítjük, és a tévében valami amerikai sorozatot nézünk felirat nélkül a latino párunkkal, hajlamosak vagyunk naaagyon internacionálisnak érezni magunkat (ami rendben is van, hová lenne a világ, ha az ember néha nem veregetné hátba saját magát, nem igaz?), és elsiklunk afölött a tény fölött, hogy az egész nagyrészt önbecsapás: hogy a legtöbbünk csak annyira illeszkedik be, amennyire muszáj neki, és azt is csak önvédelemből meg konformizmusból – amivel semmi baj nincs, de azért nem is a világ legmagasztosabb dolga.

Néhány dolog a „rómaiak” szokásaiból, a bagatellektől a fontosak felé haladva: a thaiok az evéshez villát meg kanalat használnak, kést nem. Ezt át kell vennem? Te átvennéd?

Vécé tekintetében a guggolóst szeretik, lehetőleg papír nélkül. Ezzel mi a helyzet? Előre vagy vissza lépünk-e ezzel szerinted? Azért kérdezem így, mert mindannyiunkban van egy irányzék, amihez képest nem szeretnénk hátralépni – ami persze teljesen szubjektív és önkényes dolog, vesd össze: egyes friss angliai magyarok mini szabadságharcai, hogy csak azért is köszönnek a liftben.

(Még mindig az európai multikulti csődjéről: ahogyan mi élünk, az bármely vallásból, még a kereszténységből nézve is maga az erkölcsi fertő. Szerintem nem szoktunk így gondolni magunkra, de ha valaki felveszi a mi szokásainkat, azzal lép egy nagyon nagyot visszafelé is – már a saját szemszögéből nézve, természetesen. Csoda-e, hogy sokan nehezen teszik meg ezt a lépést?)

3_22.jpg

Bal oldal: Mindene el van takarva, kivéve a szemét. Micsoda kegyetlen férfielnyomás.
Jobb oldal: Mindene fedetlen, kivéve a szemét. Micsoda kegyetlen férfielnyomás.

Ha olyan országba költözöl, ahol szabadon szemetelnek az emberek, rászoknál te is? A köpködésre, harákolásra? Mi van, ha ér verni az asszonyt? Mi van a lányok körülmetélésével? És a vallással? Váltasz vallást az országgal együtt? A válasz: nyilván nem. Ezt egyikünk sem csinálja.

Hozunk magunkkal egy szilárd magot, amiből csakis a felszínen, nagyon lassan vagyunk hajlandóak engedni, és ott is csak azért, mert nem akarjuk, hogy megszóljanak minket (vesd össze: miért öltözünk szép ruhába a színházban?).

Ez színtiszta konformizmus, semmi más, és nincs okunk miatta a büszkeségre. Mindannyian csináljuk, kell is, hogy csináljuk, de nincs olyan összefüggés, hogy minél komformistább vagy, annál jobb ember is egyúttal. Azok, akik túl sokat emlegetik a „tégy úgy, ahogy a rómaiak” szabályt saját alapelvükként, valószínűleg nem ismerték még fel ezt.

Végkövetkeztetés

A fentieket összefoglalva részemről egyetlen illemszabályt fogalmaznék meg az expatok / bevándorlók számára: élj, ahogy akarsz, de ne próbáld megmondani nekem, hogy én hogyan éljek külföldön; majd bontok egy sört, és eldöntöm magam.”

(A poszt először a Határátkelő blogon jelent meg 2014 júliusában.)

Share.

About Author

1 hozzászólás

Leave A Reply