A magyar maffia kalandjai Izraelben

0

Visszatérünk Izraelbe (bandirepublic történetének első részében már jártunk ott), ráadásul egy kibucba. Csupán emlékeztetőül (úgy is mondhatnánk, hogy „az előző rész tartalmából”): kiderült, mi az az Ulpan, milyenek az utcán a felfegyverzett csajok és mi az a balagan. Innen folytatjuk.

Hol is hagytam abba? Igen, beléptem a kibuc kapuján. Mint említettem, egy nappal korábban érkeztem a magyar kontingensnél, mert már előtte eltöltöttem némi időt Haifán a rokonoknál.

Megérkezés

Volt lehetőségem lakótársakat, illetve bungalót választani, mivel én voltam az első érkező az öt hónapos programra. Tudtam, hogy sok különböző országból érkeznek másnap emberek. a fő kérdés az volt, hogy magyar szobatársakat szeretnék-e vagy külföldieket. Itt alapvetően két szempont lebegett a szemem előtt:
1. ha külföldiekkel lakom, az segít a nyelvtanulásban (angol + héber)
2. külföldön szeretem elkerülni a magyarokat (ez megér egy külön bejegyzést szerintem, nem tudom te hogy vagy vele?)

Szóval a sajátos kis szempontjaim szerint az angolokkal költöztem volna össze, de végül a belső hang azt diktálta, hogy magyar lakótársakat válasszak.

A felvételi procedúra picit hasonlított a hadseregben történő felszereléshez. Minden ruhámba bevasalták a kódomat: ULPAN 22. Innentől ez lettem én, de legalább nem keverték el a mosodában a cuccaimat.

A mi kibucunk elég nagy volt kb. 1000 fős, ahol az ulpánosok és az önkéntesek egy külön negyedben laktak kis házikókban. Minden háznak volt 3 hálószobája, ami a tornácról nyílt, egy közös fridzsi kint, illetve egy wc meg egy zuhanyzó. A házak papundekliből voltak, semmi tégla, semmi szigetelés. A fűtést egy elektromos radiátor szolgáltatta központi szabályozással.

Bármilyen meglepő is, de én még életemben nem fáztam annyit, mint Izraelben, köszönhetően annak a ténynek, hogy a szoba szigetelése zéró volt, és nem mindig volt bekapcsolva a fűtőtest. Egészen addig, míg egy hűvös estén orosz lakótársunk Andrej, halált megvető vakmerőséggel meg nem hekkelte az elektromos hálózatot. Onnantól állandóan ment már a fűtés, csak az áramütés és a rövidzárlattól keletkező tűzhalál konstans veszélyét kellett megszoknunk.

Lakótársak

Ja igen, lakótársak. Másnap szépen megérkezett mindenki. Az ulpan (5 hónapos bentlakásos nyelvtanfolyam) résztvevői összesen kb. ötvenen voltak. A legnagyobb létszámban a volt szovjet tagköztársaságokból érkeztek, új bevándorló státuszban – tehát ők letelepedni jöttek. Volt pár angol, egy belga, svéd, bolíviai, brazil, dél-afrikaiak, amerikaiak, kanadaiak és 12 magyar velem együtt. Én két magyar sráccal kerültem egy szobába.

A magyarokat rövid időn belül “maffia”-ként kezdte emlegetni a kibuc vezetősége. Ebben volt némi csodálkozással vegyes döbbenet, valamint egy jól kitapintható jóindulatú, értetlenkedő szeretet irányunkba, de amióta mi ott voltunk, ez a kibuc nem fogad magyar csoportokat. Elképzelésem sincs, hogy miért…

Mi nem is fajultunk odáig, mint egy korábbi francia csapat, akik nemes egyszerűséggel forradalmi hevületükben felgyújtották a bungalójukat.

Kulturális különbségek, sokk

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen attitűddel érkezel meg egy új országba. Az elégedettséged fokát nagyban meghatározzák az elvárásaid és az, hogy honnan jöttél. Én Budapestről érkeztem a kibucba, úgy, hogy 5 hónapig maradok, aztán majd meglátjuk, de legkésőbb az 1 éves vízumom lejártakor visszatérek Magyarországra. Azon kívül, hogy jól érezzem magam, és minél több új tapasztalatot szerezzek nem igazán volt konkrét célom a projekttel kapcsolatban. Sőt, az egész magyar ‘piszkos 12’ nagyjából így volt ezzel. Üdülni jöttünk. Fiatalok voltunk és egytől-egyig őrültek.

Csak egyetlen magyar srác érkezett új bevándorlóként – Marci, aki pont az egyik szobatársam lett. Az ő végső célja ezzel az egésszel az volt, hogy elmehessen az izraeli hadsereg legkeményebb alakulatába katonának. Ami később sikerült is neki, 2 évvel múltán kitüntetéssel szerelt le a goláni desszantosoktól.

Kell-e mondanom, hogy furcsa srác volt? Volt, amikor kitalálta, hogy a szabad ég alatt alszik. Máskor benevezett egy maratoni futóversenyre, amit egy, a kibuctól 50 km-re lévő városban rendeztek. Ő előző este összepakolt néhány dolgot a hátizsákjába, majd gyalog elindult a másnap reggeli verseny helyszínére. Miután végigfutotta a 42 km-es versenytávot, hazagyalogolt.

Izraelben teljesen hétköznapi dolog stoppolni az országúton. A mi emberünk ott gyalogolt visszafelé, 90+ kilométerrel a lábában, és sorra álltak meg az autók, megkérdezve, hogy elvihetik-e valameddig. Ezen ő teljesen felháborodott. Mi az, hogy meg akarják gátolni őt a küldetésének teljesítésében?! Őrület.

Na, ő volt az egyetlen kooperatív srác a rendszer szemszögéből. Mi többiek megérkeztünk az európai nagyvárosi attitűdünkkel, és eszünk ágában sem volt alkalmazkodni az igencsak különleges körülményekhez. Sőt, mélységesen fel voltunk háborodva azon, ami ebben a kibucban folyt.

Annyira eltérő volt ez a zárt közösség attól, amiből jöttünk, s nekünk nem volt semmi motivációnk beágyazódni a rendszerbe. Ez ráadásul szöges ellentétben állt azzal a hozzáállással, amit az összes szovjet, illetve egyéb bevándorlók tanúsítottak, akik végtelenül hálásak voltak azért, hogy elszabadultak a nyomorukból, és Izrael befogadta, támogatta, taníttatta őket.

Mi meg egyszerűen csak úgy emlegettük őket, hogy”benyalták a cionista nyelvespuszit”. Nem voltam túl empatikus akkoriban.

Napirend

A napirend úgy nézett ki, hogy egy nap héber oktatás 8-tól 5-ig, másnap meló. Izraelben csak a szombat (shabbat) szabad nap, egy hét 6 munkanapból áll. Két csoportra voltunk osztva a nyelvórák miatt, így minden nap volt oktatás, és a melót is mindig elvégezte valaki.

Engem először a kertészetbe osztottak be dolgozni.

Tudni kell rólam, hogy újpesti srác vagyok, panelban nőttem föl és nem áll jól a kezemben a gereblye. Igazi meggyőződés nélkül kapirgáltam pár napig a zöldet, amikor beláttam, hogy még az elején karriert kell váltanom, mert azért 5 hónap hosszú idő.

Fel is kerestem a főnökasszonyt, aki már ekkor megmutatta végtelen türelmét és kedvességét. Rövid időn belül elintézte nekem, hogy a kibuc messze földön híres díszhal tenyészetében dolgozhassak. Itt olyan különleges nagytestű halakat tenyésztettek, amikért akár 200 ezer forintnak megfelelő helyi valutát (shekel) is el lehetett kérni – mintázattól és kifejlettségi foktól függően.

Az egy dolog, hogy a munkaidő reggel 6:30-kor kezdődött és egy óriási medence mellett kellett állnom egész nap átázott cipőben, de a konkrét feladatom az volt, hogy a még bébi halakat kiválogassam. Én voltam a Tajgetosz bizottság elnöke. Nekem kellett eldöntenem, hogy az adott halacskából 1000 dolláros termék legyen később vagy macskaeledel. Igen. Napi több száz hal haláláért voltam felelős.

Nehezen tudtam feldolgozni ezt a lelki megterhelést főleg úgy, hogy nem igazán értettem, amikor az első nap elmagyarázták a kiválasztási szempontokat, ezért megérzéses szimpátia alapon döntöttem életről és halálról. Látod, nem panaszkodhatok. Megéltem egy jellemformáló tapasztalatot.

Kibucon belüli karrierem újabb zsákutcába jutott. Egyébként én voltam az egyetlen tag, akinek nem felelt meg az első (majd második) kijelölt munka. A csajok főleg a mosodában dolgoztak, volt, aki a konyhán,a jó barátom meg például a karbantartó egységnél. Nekem váltanom kellett, hiszen halálfélelemtől sikítozó aranyhalakkal álmodtam éjszakánként.

Újra jelenésem volt a főnöknél.

A harmadik, immáron végleges munkakörömről, ahol sikerült beteljesednem, a nyelv oktatásról, a kalandokról és a be(nem)illeszkedés szépségeiről majd a folytatásban olvashattok.”

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

hataratkelo adatlap-képe

Comments are closed.