A te országod

0

Kellemetlen egyének a világ minden táján előfordulnak, a lényeg, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, amikor velük találkozunk, még ha nem is lehet minden ilyen helyzetben frappáns válaszunk. Marton Péter e heti írásában Chicago a helyszín, ami pedig a főszereplő reakcióját illeti, az alább olvasható. 

Marton Péter: A te országod (novella)

A hajó alig érezhetően ring a Michigan-tó vizén, és mi várunk éppen, mert kénytelenek vagyunk;

Pedróval, angolai ösztöndíjas társammal csevegünk, small talkkal töltjük ki az időt, és azzal együtt az üres hasunkat is, közben a szemünk a chicagói skyline-ra téved néha, a már ismerős felhőkarcolókról ugrik tovább, egyikről a másikra,

ott van valahol az egykori folyótorkolat is, mely ma a folyó kezdete, miután a folyását megfordították – nézzük, keressük, hol is van pontosan, és néha már a témát is keresnünk kell, mert a sor továbbra sem halad,

pedig csak egy apa és a lánya állnak előttünk, ők hajolnak rá olyan kitartóan a nachosos tálra (ahelyett, hogy papírtányérra szednének belőle, mint mindenki más a hajón),

megfeneklettünk hát itt a fedélzeten, és megértem hirtelen, hogy ez nem közönséges ráérősség, ennek üzenetértéke van, elejtett szavakból vonom le a következtetést, hogy apa és lánya tudatában vannak a jelenlétünknek, akárcsak annak, hogy ők fehérek, és hogy Pedro nem az, sőt, kihallom a susmogásukból, hogy „ezekről” beszélnek, vagyis akkor tiszteletbeli (vagy éppen tiszteletlenségbeli) fekete vagyok kávébarna létemre én is,

márpedig „ezeknek” ők elvből nem fogják átengedni a terepet: America first, méghozzá a White America az – a nachos, a guacamole és a jalapeño nekik jár, nem holmi jöttmenteknek, csakis a sápadtarcúaknak;

apuka megvan vagy százötven kiló, el tudja tüntetni, ami a a nagy tálban megmaradt, a betolakodókkal szemben ez részéről hősies, felperzselt föld taktika (aligha hiányzik neki az a néhány száz kalória),

úgy döntök hát, szembeszállok vele, és udvariasan megszólítom, nem juthatnánk-e az asztalszélhez oda mi is végre, elvégre stb., amihez ő csak annyit fűz hozzá, hogy: „Go back to your country!”;

nyelek egyet, és retorikai csapdát állítok neki, de olyat, hogy a körmönfontságát egy Szun-céhez hasonló stratéga megirigyelhetné, poszt-koloniális kritikaiságát Frantz Fanon pedig minden bizonnyal helyeselné – bár tartalmilag egy Szajjid Kutbhoz hasonló kulturális fundamentalista végső soron helytelenítené, főként ami a csattanót illeti:

„My country, sir, is the best country in the world!”, vetem oda, adva az öntudatos arabot (amúgy perzsa vagyok, az édesapám révén, azaz félig, de ezt az efféléknek hiába magyarázom);

ezzel kiváltom az alanyból az egysíkúan arrogáns választ, hogy „Yeah, so that’s why you came over here”, arra pedig adódik a riposzt, mint ártatlan kérdés:

„Who said my country is not the United States?”, a kelleténél kicsit oxfordibb angollal, amit még a debreceni angoltanárom ragasztott rám, de így is hatásosan,

emberem pedig tehetetlenül vergődik a csapdában, nem tud mit felelni erre, és odébbáll, jutalmam így a tálka alján a tortilla-csipszből meghagyott négy vagy öt töredék lesz, megosztozunk rajta Pedróval, ha már egyszer a sétahajójeggyel együtt ebből is kifizettük a részünket.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

A Hableány tragédiája és Boston

Share.

About Author

Leave A Reply