A spanyol tengerparton

0

Helyszín a spanyol tengerpart, ahol a határátkelők egyszerre találkoznak a migráció és a klímaváltozás folyamataival. Marton Péter írása.

Marton Péter: Estamos en la playa (novella)

„…követte a lagúnákat délnek … mint egy második Ádám, aki az elfeledett édent keresi az újjászületett nap alatt”

(J. G. Ballard: Vízbe fúlt világ – az egyik első regény a klímaváltozásról, 1962-ből; az idézet saját fordítás)

A Playa de los Alemanes tökéletes, homokos partszakasz kopár, szikkadt dombok között Cartagenától délre, Gibraltártól keletre, nyaranta tömegesen előforduló turisták lelőhelye;

Hans és Éva nem az első vakációjukat töltik ezen a vidéken a gyermekeikkel (a legidősebbik nyolcéves, a legkisebbik három, a legközépsőbbik hat);

óriás napernyőt bérelnek, ezerfaktoros naptejet használnak, mostanra mégis vöröslenek a tűző nap alatt;

Hans szeme káprázik a verőfénytől, és ahogy tekintete elsiklik a hullámverés felett, a csillámló hullámok hátán először nem is akarja elhinni, csakugyan úszó alkalmatosságot lát-e közeledni, fekete pöttyöt a sok azúrkék tengerében,

de a fekete pöttyből lassan fekete folt lesz, aztán határozott alakot öltő gumicsónak, a tetején továbbra is feketének tetsző figurákkal, lehetnek vagy ötvenen;

Hans elgondolkodik rajta, kellhet-e tennie valamit, riadóztatni bárkit, vagy kiadni valamiféle vezényszót az embereknek, hogy szedjék a sátorfájukat;

a távolban húszévesforma szőke lányt lát, aki egy úszómesternek tűnő figurához beszél, és a plázs sávjához kitartóan közeledő csónak felé mutogat, a spanyol illetékes (ha az) csak a vállát vonogatja;

néhányan szedelőzködni kezdenek, mások feszülten figyelnek – becsapós a dolog, de mintha feltámadna még a szél is, vészjóslóan: egy perc és a jövevények landolnak, ha fegyver lenne náluk, partraszállásuk invázióval érne fel,

férfiak mind, akik délről érkező sereg benyomását keltenék még így is, ha nem pucolnának a partra érve rémülten, mint az űzött vadak, ahogy csak bírnak, márpedig ők éppen ezt teszik,

szemmel láthatólag félnek, hogy valaki még megállítja őket, és szaladnak, hogy beljebb érjenek, hogy megkapaszkodhassanak valamiben, mielőtt visszarántja őket egy utolsó, utánuk kapó hullám;

Éva és a gyerekek ijedt hangokat hallatnak, ösztönösen összébb húzódnak, mintha kisállatok lennének, egzisztenciális végveszélyben, összebújnak, közben fekete lábak sora trappol el mellettük a homokon jobbra is, balra is;

Hans inkább csak zavarodottságában áll fel, csípőjére teszi a kezét, úgy szemléli a történéseket, vagyis inkább egyes számban: a történést mint olyat, és amikor elül a por, a fejét csóválja, még mindig kissé értetlenül, bár érti már, mi zajlott le az imént;

a fürdőzők legtöbbje, mintha összebeszéltek volna, hogy ez szükséges és csakis így biztonságos, a partvonaltól jó húsz méterre visszahúzódva vár, bizonytalanok, mit tegyenek, mit tehetnek, visszatérhet-e életük a normális kerékvágásba, visszatérhetnek-e szürreális tétlenségükhöz abban a világban, ahol más emberek rohannak, hogy megtalálják a számításukat;

ha már maga is felkerekedett, Hans a víz felé indul, úgy érzi, ideje felfrissülnie ebben a hőségben;

Éva félve szól utána – „Legalább várj egy kicsit, ki tudja, mit hoztak magukkal” –, mire Hans visszanéz, enyhe szemrehányással, elvégre ő az epidemiológus a családban,

ezt epidemiológiai szempontból kár lenne kifejteni, üzeni a tekintetével, és inkább csak annyit nyög ki nehezen, hogy „Áhhhh”, mielőtt a habok közé gyalogolna, hogy lehűtse magát.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Londonból tengerpartra

Share.

About Author

Leave A Reply