A meghasonlástól a Realcelonáig

0

A napokban nyílt meg és szombatig látható a Nemzetközi Migrációs Szervezet budapesti irodájának „Outcast Europe – Magyarország és a migráció” című kiállítása, melyről most a Határátkelő egyik állandó szerzője, és a kiállítás egyik szereplője, Marton Péter rendhagyó beszámolóját olvashatjátok.

„Nem csak új ország épül most, hanem új világ. Minden munkaterületen, otthon és a világban, tettekkel kell bizonyítanunk, hogy a nagy versenyben eredményesen veszünk részt. A tudomány, az irodalom, a művészet, a sport mind olyan sorompó, ahol fel kell mutatnunk versenyképességünket (…) Az emigránsok között ma sok a meghasonlás. Ez mindig így volt. De minden emigráns tudja, vagy megtanulja, hogy a maga életkörülményei és munkaviszonyai közepette állandó vizsgát kell tennie a magyarság nevében. Mert ma ez az országépítés, otthon is, a világban is.”

Marton Péter többek között az iménti, 1956-ból származó szövegrészletet olvasgatta a minap az IOM Magyarország, vagyis a Nemzetközi Migrációs Szervezet budapesti irodájának „Outcast Europe – Magyarország és a migráció” című kiállításán, mely május 12-éig tekinthető meg a Pintér Galériában.

Az IOM az ENSZ szerveként a nemzetközi migráció folyamatait kíséri figyelemmel, és – kormányzati, kormányközi és civil partnerekkel folytatott széles körű együttműködés keretében – segítséget nyújt az érintetteknek minden területen, a családegyesítéstől az emberkereskedelem áldozatainak védelmén keresztül a hazaköltözésig és az otthoni reintegrációig bezárólag.

A kiállítás szervezői Magyarország-központú, de univerzális képet igyekeznek adni a migráció jelenségvilágáról és a benne résztvevők tapasztalatairól. Tárgyi emlékeken és korabeli dokumentumokon keresztül keveredik így a tárlat részeként a Magyarországról 1956-ban távozók hullámának, a rendszerváltás után, különösen a 2000-es évektől kezdődően és főként nyugatra költöző új magyar diaszpórának és a Magyarországon 2015-ben áthaladt, a Közel-Keletről elindult hullámnak a tárgyalása.

Kiemelkedő érdekesség lehet, hogy a szemlélő egy-egy közreadott személyes beszámolót olvasva sokszor csak a szöveg közepe vagy vége felé tudja egyértelműen meghatározni, hogy a fentiek közül éppen melyik hullám résztvevőjének az élményeiről van szó. A határátkelés végső soron minden körülmények között nehéz, és a körülményektől függetlenül a nehézségek egy jelentős hányada a résztvevők közös élménye – így vagy úgy, de mindannyian átesnek ezeken.

A tárlatot egy külön teremben képzőművészeti alkotások egészítik ki, melyeket alkotóik a kiállítás apropójából, a migráció témájában készítettek el. Csak a példa kedvéért: ajánlott megtekinteni Varga Béla, Tóth Enikő, Takács Máté és Szax Olivér munkáit – izgalmas darabok egytől egyig!

Ennyi inspiráció láttán aligha csoda, hogy Marton Péter, aki a megnyitón „Emberi nyelven” című novelláját felolvasni volt jelen, ismét csak ihletet kapott, hogy a határátkelőkről írjon, és fejében ennek kapcsán az alábbi, itt következő novella született meg.

Marton Péter: Marton Péterek (novella)

„Lefúvás, éjjel elég hideg van, amúgy semmi fontosabb”, írta felsorolásszerűen a naplójába 1917. március 24-én Marton Péter hódmezővásárhelyi születésű árkász (szül. 1876, polgári foglalkozását tekintve kőműves), a mai Belarusz északi részén található Szmorgon (mai nevén: Szmarhon) városának közelében, a fronton, az Osztrák-Magyar Monarchia katonájaként egy gáztámadás után; az említett „lefúvás”, vagyis a gáz kifúvása nyomán klórgáz és foszgén elegye áradt az ellenséges erők vonala felé, mely még úgy is sok áldozatot szedett, hogy addigra az orosz katonák felkészültsége az 1916-os év tapasztalatai nyomán sokat javult – Marton korábban, március 1-én is hasonló tömörséggel emlékezett meg arról, hogy kijártak „a város alá flaskát berakni”, azaz gázpalackokat egy támadás előkészítéseként kihelyezni, hogy a csapokat a szembenálló seregre a megfelelő pillanatban, a megfelelő széljárás mellett egyszerűen rá lehessen nyitni; négygyermekes családapaként nem volt egyébként érzéketlen ember, a háború borzalmai és a front körülményei késztették, hogy többnyire lakonikus közlésekre szorítkozzon, meg is emlékezett róla egyszer, hogy olyan hideg volt ott, „amit alig ért az ember”, amikor viszont több ideje volt írni, például 1916 karácsonyán (vasárnap), elmerengett: „ma van Karácsony estéje, végtelen jóságos Isten, mennyire bűnösnek kell az emberiségnek lennie, hogy ennyi szenvedés és nélkülözés után sincs nyugodalma”, sőt – egy másik alkalommal, 1916 júniusában, akkor még az olasz fronton – azt a katonai cenzorok szemében eretneknek számító gondolatot is megengedte magának (persze csakis magának), miszerint: „Reá gondolok Isten büntető kezére, hogy ugyan mit vétkezhetett ez a szegény Magyar nemzet, hogy fiai itt mesze hazájoktól idegen érdekért ontják Drága véreiket” –––

––– „Nem kell beszarni, ha hozzánk jössz, úgyis kapsz majd eleget”, vetette oda Koney, a Realcelona United középpályása Marton Péternek, az FC Rosmalen békéscsabai születésű cserecsatárának (szül. 1994), miközben bedobáshoz készülődtek, 2017 szeptemberében, a Győztesek Ligájának első körös csoportmérkőzésén, és ez egyszerre más megvilágításba helyezett mindent: ezek szerint ugyanis Koney csak azért nem rúgta fel Martont, amikor az imént ígéretes indítást kapott, mert esedékes, hogy megpróbálják leszerződtetni Európa legmenőbb csapatába; persze ez az ő részéről némi viszonzást is kívánhat, legalábbis a durvulás hasonló kerülését, de vajon mi a helyzet a gólokkal, ha rúg egyet-kettőt, azzal végső, meggyőző érvet is szolgáltathat, hogy tegyenek neki visszautasíthatatlan ajánlatot, vagy éppen ellenséggé teheti magát a leendő (vagyis akkor nem-leendő) szurkolók szemében, így okoskodott Marton, és a félidő végére két helyzetet puskázott el, egyszer túl későn lőtte el a labdát, és a lövését blokkolták, egyszer pedig feleslegesen lepasszolta a lehetőséget, és azzal együtt a felelősséget, mikor ziccere lehetett volna, de hát nem volt egyszerű a hidegvérét megőriznie, odahaza egy kormánytisztviselő baráti köre invitálta éppen a múlt héten, hogy a Professzionális Élsport Nemzeti Integrációs Szakterv, egy húszmilliárd forintos közberuházási program népszerűsítésében szerepet vállaljon, most meg a Realcelona csábítgatja, ideje volt hát, hogy a zuhany alá hajtsa a fejét, és ahogy a jéghideg víz a tarkójára zubogott, a megvilágosodás váratlan erővel tört rá: egy másik Marton Péter hangját hallotta a fejében – hogy honnan tudta, hogy az illető a névrokona, megmondani nem tudta volna, mégis biztosan tudta ezt –, az illető azt hajtogatta, amennyire utóbb vissza tudott emlékezni rá, hogy egészséges valóságérzetről akkor beszélhetünk, ha az életszerűt az életszerűtlentől el tudjuk különíteni, és Marton Péter, a zuhanyzó alatt kedélyét lehűteni igyekvő labdarúgó lelki szemei előtt egy másodperc alatt lepergett ennek hatására egész élete, sőt azzal együtt az univerzum születése és hanyatlása, meg az a kevéske, ami a kettő között van, látott szupernóvákat és kórházi elfekvőt, viaszbábut dicsőségcsarnokban és bejegyzést a nyolcvankilencedik percben becserélt játékosról a Népsport harminckettedik oldalán, egy szó mint száz, rátört a józanság, és hirtelen olyan hideget érzett legbelül, amit máskor, normális körülmények között nem is értene az ember.

***

A szerző megjegyzése: A novella első felében valóban létezett személynek, névrokonomnak, Marton Péter árkásznak az első világháborús naplóbejegyzéseit vettem alapul. A rövid, idézett részeket csak minimálisan stilizáltam, tartalmukon jelentősen nem módosítottam. Forrásuk: Miklós Péter, szerk.: Harctér és fogolytábor: Bakanaplók a Nagy Háborúból. Emlékpont Könyvek, Hódmezővásárhely, 2017, 37-98.o. (sajtó alá rendezte: Nagy Gyöngyi).

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Kinek a Túró Rudi, kinek…

Share.

About Author

Leave A Reply