A lehetetlen küldetés

0

Azt gondolom, Péterék története egyre több határátkelőnek lesz ismerős, hiszen mintha egyre többen lennének, akik az első külföldön töltött évek után hazaköltöznek Magyarországra, azt gondolva, minden szép és jó lesz. Csak hát…

„Azt hiszem, megszámlálhatatlan fiatal párnak, vagy ami sokkal nehezebb, szinglinek kell külföldi munkára adnia a fejét. Szomorú, de az sem ritka, hogy középkorú, vagy még idősebb emberek válnak áldozattá a politikai és gazdasági mélypont jóvoltából a saját hazájukban. Egy vagyok én is ebből az egyre népesebb tömegből!

Először 1994-ben indultam világgá, akkor 24 éves, lelkesedéstől és energiától duzzadó fiatalként. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert egy olyan ország volt a célállomás, ahol maximális támogatásra számíthat az újonnan érkező.

Értem ezalatt a havi anyagi támogatást, a szervezett szállást és nyelvtanulást. Soha nem éreztem „idegennek” magamat, hiszen mindenki így kezdte az 1948 óta létező országban.

Itt az ideje, hogy megnevezzem a helyet, ahol a többi, ma divatos országhoz képest lényegesen könnyebb az újrakezdés: ez az ország Izrael. Természetesen a szinte állandó napsütés, a tenger, a pálmafák és a mediterrán életérzés mellett megannyi árnyoldala is van a Közel-Keletnek.

Nem részletezem ezeket, hiszen aki külföldön dolgozik, annak nem ismeretlen a honvágy, az otthon maradt család és barátok, vagy a megszokott helyek, egyszóval a gyökerek utáni epekedés. Aki pedig nem kóstolt még bele ebbe az önkéntes száműzetésbe, annak hiába is mondanék bármit.

Nyelvtanulás és munka felesben

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után rátérnék a konkrétabb dolgokra. Mint említettem, 1994 januárjában érkeztem meg Tel-Avivba. A repülőtéren, de már az utazás alatt is rengeteg segítséget és hasznos információt kaptam olyanoktól, akik régebben éltek már a „szentföldön”.

A papírmunkák és a befogadás gyorsan, gördülékenyen ment. Onnan egyenesen egy kibucba szállítottak minden holmimmal együtt, ami az elkövetkező fél évben az otthonom volt.

Minden napom abból állt, hogy napi 4 órában intenzív nyelvtanfolyamon ismerkedtem a héber nyelvvel, majd 4 óra munka következett a kibuc valamelyik részlegében. Az étkezés, a szállás és a mosoda nekünk is járt, mint más ott élőnek.

Menet közben sikerült a Magyarországon hagyott barátnőmnek is elintézni, hogy utánam jöhessen. Ő minden nap dolgozott, esténként pedig továbbadtam neki, amit a suliban aznap tanultam. Mire végeztem az ulpánnal, ugyanannyit tudott, mint én.

Ideálisan indult minden, de…

Júliusban hazautaztunk összeházasodni és azután következett a 2. felvonás. Még egy haladó tanfolyam mindkettőnknek, majd az önálló élet! Találtunk albérletet, kerttel, ami fontos volt mindkettőnknek. Munkánk is volt már.

Vettünk egy használt kisautót, szépen berendezkedtünk, volt cicánk is, szóval ideálisan indult minden. Telt múlt az idő, szépen gyűlt a pénzünk, de nagyon hiányzott, aki / ami Debrecenben maradt.

Minden évben hazalátogattunk 1-2 alkalommal, de egyre nehezebb volt az elszakadás a visszaút előtt. Ahogy egy jóbarátom fogalmazott, minden távol töltött nap meghaltunk kicsit, akárcsak a búcsúzkodásokkor.

Múltak az évek és egyre több jele volt annak, hogy ideje hazaköltözni. A legfontosabb az édesanyám súlyos betegsége volt. A nagyszüleimet a távollétemben temette a család és mindig utólag értesítettek bennünket, hogy ne rohanjunk haza!

Talán jó volt így, talán nem. Senkinek nem rovom fel ezt, hiszen jót akartak. Anya betegsége viszont arra az elhatározásra juttatott bennünket, hogy ideje készülődnünk.

Gyűltek az indokok a hazaköltözéshez

Közben a feleségem már nagyon szeretett volna gyereket szülni, annyira, hogy elsírta magát, ha látott egy várandós kismamát. A sors iróniája, hogy ekkor már áldott állapotban volt a kislányunkkal, csak még nem tudtuk.

Nekem megkönnyítette a döntést az is, hogy az izraeli katonaság, amit természetesen én is leszolgáltam, rövidített formában az életkorom miatt, nem múlt el nyomtalanul sem testi, sem lelki formában.

Egy súlyos határmenti incidensnek voltam részese én is, ahol több katonatársamat is elvesztettem, én pedig mai napig hordozom az emlékét a sebesülésemnek. Gyűltek tehát az indokok a hazaköltözéshez.

Több mint 5 év után, anyagilag megerősödve és tapasztalatokkal felvértezve megérkeztünk HAZA. Azt gondoltuk, hogy lesz házunk, mindenünk megvan, bútorok, műszaki cikkek, ruhanemű, tehát nincs más dolgunk, mint fenntartani azt, amit megszereztünk. Hátradőlhetünk, készülhetünk a babavárásra, én dolgozom és egyenesben van az életünk.

Újabb fordulat

Nagy tévedés volt! Itthon munkát találni, élhető fizetést keresni, lehetetlen küldetésnek számított már akkor is. Pár hónap elteltével be kellett látnunk, hogy egy megoldás van. Külföld!

Keserves döntés ez, egy kisgyereket és a második gyermekünket váró feleséget hátrahagyva újra nekiindulni, de nem láttunk más kiutat. Édesanyámmal még együtt tölthettem pár hónapot mielőtt elhagyott bennünket, nem sokkal utána elkezdődött a következő, immár sokkal nehezebb szakasza az életünknek! Ezt majd a folytatásban, ha lesz rá igény és érdeklődés.”

(Fotó: pixabay.com/geralt)

Share.

About Author

Leave A Reply