A láthatatlan katonák szigete

0

Folytatódnak Gábor balti-tengeri kalandjai, ezúttal hajóroncsokkal és nem szokványos világítótornyok árnyékában, miközben eljutunk a láthatatlan katonák szigetére is.

Utazás a rejtett szigetekre

Rögtön át is aludtuk az első szigetet…

Mivel az első nap elég viharosra sikeredett – mind az időjárást, mind az ismerkedést illetően – az idő nagy részét főleg vízszintesen töltöttük a priccseinken, nagyokat kussolva.

Illetve ebben a kontextusban ez is hülyén hangzik – inkább úgy mondom, hogy „nem állva kellett lennünk”.

A hajó frankón métereseket dob rajtad, a horizonthoz próbálod magadat igazítani, és ha az ablakból, vagy a fedélzetről érzékeled mindezt, akkor nagyjából fél óra után belehülyülsz, ezért a legjobb csak himbálózni a fadekliden, lehetőség szerint aludni is. Két hányás közt azért néha az is összejön.

Egy idő után ráadásul annyira belejössz, hogy egyre mélyebb álomba ringat a hullám, és mindez azzal végződik, hogy teljesen elveszíted az időérzékedet. A telefonod nem működik, hálózat nuku, szórakozási lehetőség úgyszintén.

Egyszer csak arra ébredsz, hogy „minden nyugodt” és már „világos van” – nosza, egyből ki a fedélzetre, és az evéstől kezdve a vécézésen át az izgalmak átélésig egyből mindenbe belekapnál.

A kapitány viszont így fogad:

– Na kérem, az éjjel és reggel akkora vihar volt, hogy az első szigeten sajnos nem tudtunk kikötni. Szeszkáron nincs móló, a parttól úgy száz méterre tudtunk volna horgonyt vetni, onnan gumicsónakkal ki, ámde ez a mutatvány az életetekbe került volna, ezért inkább hagytuk az egészet, hagytunk titeket aludni.

Eztán mély csend következik.

– Nodebazdmeg!! – gondoljuk magunkban ekkor jópáran – És mi lett volna, ha legalább a hatás kedvéért a helyzet értékelésénél felébresztenek minket, netán együtt hozzuk meg ezt a fájó döntést nagy hümmögések és fejvakarások közepette? – folytatjuk elméletben a gondolatmenetet.

Szinte rá van írva az emberek arcára mindez, látom, de senki nem meri ugyanakkor ebbe az irányba vinni a beszélgetést, hanem csak egy-egy halk „hja, sajnos ez van” típusú vélemény-nyilvánítás hangzik el.

– OK – mondom én ekkor -, de miért nem kötünk ki most? Hisz teljesen nyugis a tenger, és itt van előttünk a sziget!

– Azért – válaszolja a kapitány -, mert pont szemben vagyunk a szigettel, és pont nem így kéne lennünk, innen lehetetlen megközelíteni, meg kellene kerülni az egészet, ráadásul ugye a mozgásunk sem bír egyenes lenni, azért ha így döntenénk, akkor egyrészt megint nem tudom garantálni, hogy a jó idő még kitart odáig és ki tudtok szállni, másrészt emiatt lekésnétek a következő szigetet, egyszóval duplarizikós a történet.

– Jó, de a következő szigeten legalább ki tudunk kötni? – kérdem.

– Igen, a Mosshnij szigeten van móló, és oda bármilyen idő esetén ki tudunk kötni.

Na ezzel legalább valamennyien megbékélünk. A reggeli – zabkása és vajas kenyér – nagyon finommá kerekedik ezután, és 24 órás hajókázás után végre meg is marad bennünk. Halleluja. Egyelőre nem csináltunk mást, csak hintáztunk és ettünk egyet.

A szúnyogok, láthatatlan katonák és fura világítótornyok szigete

Mintegy két óra múlva el is érkezünk a „Mosshnij” szigetre. Vezetőnk elmondja, hogy a sziget lakatlan, egy kisebb katonai bázist leszámítva, és a katonák bárhol felbukkanhatnak a látókörünkben, és rázós kérdéseket is tehetnek fel, sőt el is zavarhatnak.

– Ha kérdezik, a mi küldetésünk két világítótorony feltérképezése, kulturális örökség ápolása.

Azt mondja, ebbe nem igazán szoktak belekötni, de ez itt elég vad vidék, szóval mi inkább ne keressük a katonákkal a kapcsolatot.

A sziget (ami lefordítva „Erőteljes”-t jelent) csak 13.9 m2 kiterjedésű, a világítótornyok úgy 5 kilométerre vannak a mólótól, szóval nehéz lesz nem belebotlani valami morcos katonába, gondolom magamban.

Apropó, móló. Na ilyet még az életemben nem láttam! Hatalmas nagy vasbetontömbökből áll, össze-vissza van törve, tele kövekkel, vasakkal, szeméttel, a végén meg mintha egy egész erőd állna.

Ami ráadásul rohadtul magas, legalább 5 méter, teljesen ide nem illő, ezért gyorsan fel is tesszük a kérdést, hogy ez miért van. Azért épült, mert egy konkrét kutatóhajóra lett tervezve, a Leonyid Gyominra, ami kurvanagy, és ami a szigetek közt cirkulált.

(Azért mondom múlt időben, mert pechjére elsüllyedt, és a következő szigeten állítólag megtekinthetjük a roncsait. 150 méter hosszú, az oldalán fekszik, kíváncsian várjuk.)

Na és akkor a Mosshnij-szigetről. Rögtön a parton itt is fekszik egy szanaszét szedett valamiféle rozsdás hajó, a Stalker-móló mellett elég jól néz ki, közben meg kibújik a nap is a felhőkből. Nagyon érdekes élmény ez, a színek rögtön pazarrá kerekednek a fotózáshoz.

Elindulunk egy erdőn át a két világítótoronyhoz, előtte a vezető figyelmeztet minket, hogy minden egyes testrészünket fedjük be, mert olyan és annyi szúnyog van itt, amit, és amennyit nem bírunk elképzelni.

Így is lesz, egy perc múlva már rettenetes rajok keringenek már körülöttünk, szinte mindenünk be van fedve, ennek ellenére is megcsípnek a rohadékok. A földön óriás szamócák és más erdei bogyók figyelnek, de sajnos nem igazán tudsz belőlük sokat legelni, mert ahogy megállsz, rögtön ott van feletted egy szúnyograj ismét.

Kb. egy órán át tart a séta, ámde a két világítótorony itt is mindenért kárpótol. Az egyik új, fehér színű, 2013-ben renoválták, és inkább emlékeztet egy bhutáni sztúpára, mint világítótoronyra, a másik meg vasból van, és használaton kívüli.

Mindkettő rendkívül szürreálisnak és természetellenesnek hat a lakatlan szigeten, őszintén szólva nem ilyenekre számítottunk, de azért elégedettek vagyunk. Iszonyú csendes itt minden, heteket bírnék ellenni itt anélkül, hogy visszavágynék a civilizációba.

Mivel itt nincs több látnivaló, ezért vezetőnknek már mi magunk ajánljuk fel, hogy „na és mi lenne, ha mi magunk látogatnánk meg a katonákat”, amit nehezen, de el is fogad.

– Jó diplomata vagyok, bízz bennem! – mondom neki.

El is indulunk egy másik erdőn és újabb szúnyogrohamon át hozzájuk – de sajnos csak a kapuig jutunk el, onnan meg nincs tovább, nincs csengő vagy ilyesmi, a katonák meg persze tudják, hogy itt vagyunk, de kurvára nem kíváncsiak ránk – ezért visszafordulunk, hogy egy harmadik szúnyoginvázión át visszamenjünk a hajóhoz.

Útközben feltérképeztünk még egy volt finn romépületet – ami vagy áruház, vagy iskola – nem derült ki, és drónoztunk is egyet („na majd erre biztos előjönnek a katonák”, de nem), eztán visszatérünk Iván Bondhoz, és a kapitány azzal fogad, hogy elmehetünk egyet motorcsónakozni a sziget körül.

Szuper ajánlat, imádjuk is: a kis lélekvesztőn hánykolódni a gumipapucsos Szásával, aki cigivel a szájában kormányoz bele a mosshniji naplementébe a Balti-tenger lakatlan, és láthatatlan katonákkal benépesített szigetén – na ez azért mindent visz. A nap zen pontja. A szabadságérzeted 200%-os lesz egy pillanat alatt. Annak ellenére, hogy a pofád telemegy temérdek tengervízzel.

A folytatásban (egyben a történet lezárásában) kikötünk majd Gogland szigetén (na itt már frankón kell az engedély, katonák fognak vegzálni, vasszigor fog uralkodni), aztán a hajón zendülés fog kitörni, és „ki nem kötünk Nagy Tyütyersz szigetén”, majd valami rejtélyes oknál fogva végül kikötünk a tegnap meg nem látogatott Szeszkár szigetén, mielőtt hazatérnénk Szosznovij Borba, kiindulásunk helyszínére. Nem lesz kevésbé izgalmas!

Addig is olvasgassátok Gábor blogját, érdemes!

Élet egy orosz halászhajón

Share.

About Author

Leave A Reply