A kétarcú Vancouver

0

Érdekes, hogy miközben az Egyesült Államok kapcsán rendre felmerül, hogy egy olyan nagy országról nem lehet egységként beszélni, ez Kanadánál ritkábban hangzik el, pedig a nyelvi-kulturális különbségek talán még nagyobbak is, mint a déli szomszéd esetében. Erre is rávilágít Lívia posztja, aki Vancouver kapcsán nem a pozitívumokat írta meg. (A képeket köszönöm neki.)

„Második éve taposom a Sziklás-hegység nyugati partjának porait immár letelepedett bevándorlóként, jogokkal és kötelezettségekkel.

Nézegettem néhány Kanadáról szóló posztot, és lévén, hogy ez egy irdatlan nagy ország, szerintem az élmények összehasonlíthatatlanak egy mondjuk Ottawában élő magyar, illetve egy Vancouverben élő magyar szemszögéből.

Nézzük a legfontosabbat! Az amerikai kontinens nyugati partjáról az összbenyomásom az, hogy ide egyszerűen nem jut el a valóság. Olyan, mintha a Sziklás-hegység leszigetelné a világnak ezt a részét a többitől, s valami utópikus álomban úsznának az itteniek. És én is itt úszok most már.

Hogy könnyebb legyen a megértés, példákat hozok.

A világ hírei nem jutnak el

A hírek, a világ hírei, de leginkább az európai hírek ide nem jutnak el. A tv-k nem nagyon közvetítenek egy-egy megmozdulásról, esetleg terrortámadásról (elnézést a negativitásért), online sem a világ történései az elsők, amik felugranak az itteni online sajtóban, a fő fókusz az amerikai és kanadai történéseken van.

Persze ha valaki az USA-ban él, akkor ez a dolog még hangsúlyosabb, de számomra furcsa, hogy míg Magyarországon a világhírekről könnyen tudomást szerzünk, a legfontosabb médiumokon hírt adnak ezekről, úgy itt azon kívül, hogy mi történik ezen a kontinensen, nem sokakat érdekel.

Rengeteg fals és torz benyomásba ütköztem például a jelenleg Európába történő bevándorlás megítélésével kapcsolatban.

Csak ősz van és tavasz

Vancouverben a lakosság java része nagyon hálás, hogy itt lehet, privilégiumnak tekinti, hogy egy olyan városban élheti az életét, ahol szinte sosem megy 0 fok alá a hőmérséklet (havazás előfordul, de ritka és másnapra elolvad).

Hegyekkel vagyunk körbevéve (szám szerint hárommal), amelyeken novembertől áprilisig lehet síelni, majd nyáron a tengerben fürödni (18-20 fokra is felmelegedhet), és ha ez nem lenne elég, mindenhol parkok és erdők vannak, és a kertvárosias övezetek is 5-10 percnyi autózásra vannak a városmagtól.

Fantasztikus éttermek, kiváló minőségű ételek és alapanyagok állnak rendelkezésre, és kb. minden 100 méteren van egy jógastúdió.

Teljesen más ez, mint mondjuk Ottawa, Toronto, Calgary, Winnipeg, és a többi, ahol megtapasztalható a híres kanadai tél. Itt sosincs tél. De igazán nyár se. Itt mindig ősz van, vagy tavasz.

Hihetetlen gyorsan változik az időjárás, most itt februárban írva ezt a cikket, az egyik nap havazik, a másik nap hétágra süt a nap, majd a következő nap eső, de van, hogy mindez egyetlen napon belül zajlik le.

Kedvesek és segítőkészek

A hála, mint a leginkább érzékelhető kulturális megnyilvánulás mind az első-, másod-, harmad, ésatöbbi generációs bevándorlóknál, mind a tősgyökeres vancouverieknél tetten érhető.

Ez pedig a végtelen kedvességben, segítőkészségben, előzékenységben ölt testet. Bárkit megszólítasz az utcán, teljes figyelemmel válaszol, és igazán segíteni akar. A minap jégkaparót akartam venni a kocsiba, és a kasszánál a sorban megszólított valaki, hogy ne tegyem, mert neki van egy felesleges darab a csomagtartóban, mindjárt odaadja.

Nem félek nyitva hagyni a lakást, kocsit éjszakára (egyszer véletlenül benne hagytam a laptopomat az első ülésen), mert habár betörések / feltörések itt is történnek, de gyakoriságban jóval alacsonyabb rátát mutat, mint sok más városokban. Kivéve Surrey. Ez mondjuk egy Pomáznak felel meg. Surrey problémás.

A valódi őszinteség hiánya

De menjünk mélyebbre ebben a témában. A tény, hogy itt tényleg minden nagyon szép és jó így első benyomásra, azért elég felszínes feltételezés. Minél több időt tölt el itt az ember, és minél több helyen járt a világban korábban, nem beszélve arról, mennyi évet töltött el Magyarországon, és a hozott magyar normák és megítélés mennyire befolyásoló erő, rengeteg minden feltűnik, mint furcsa, idegen, nem szimpatikus dolog, amivel nem feltétlen kívánunk azonosulni.

Az egyik ilyen példa a valódi őszinteség hiánya. Hiába a kedvesség, a mosoly mindenek felett, nagyon nehéz kiismerni, hogy valójában mi jár a másik felében, mert a függetlenség és az önállóság jegyében az emberek nem próbálják a gondjaikat, problémáikat, érzelmeiket megosztani a másikkal, beszélni róluk, elmondani, mi történik belül, nehogy véletlenül terhelőnek tűnjön, egyszerűen csak „meh”, ez van, tovább lépnek rajta, esetleg valamilyen szerrel elnyomják ezeket az érzéseket (Vancouverben a fű kb. annyira elérhető, mint egy doboz sör Magyarországon), vagy keresnek valami más külső csatornát.

Egyszerűen kerülik az intenzív érzelmi megnyilvánulásokat, a vitás, konfrontálódó helyzeteket, inkább mindent a szőnyeg alá söpörnek és úgy tesznek, mintha nem lenne semmi gond. Azt is mondanám, hogy az intenzitás a vancouveri kultúra ellensége.

Mindenki oldja meg maga

Mindezek ellenére azonban hihetetlenül sok a depressziós, alkoholista, hajléktalan, drogfüggő, kifordult természetű helyi lakos, (hangsúlyoznám, hogy agresszió nélkül) és az itteni meglátás szerint mindez OKÉ, mert elfogadjuk a másikat úgy, ahogy.

Nincs bélyegzés, nincs bíráskodás. Az ember az ember, tisztelik az másikat, de mindenki oldja meg a saját érzelmi katyvaszát. A hajléktalannak segítünk, adományozunk, az alkoholista addig iszik, míg pénze bírja, a drogfüggőnek könnyen elérhető rehabilitációs programot biztosítunk. De mindez no pressure! Semmi sem kötelező!

Egyébként mélyen meg baromira nem érdekel senkit, min megy a másik keresztül. A legjobb szó talán a „hideg”, vagy a „nemtörődöm” lenne, legalábbis magyar szemszögből közelítve.

Mindenki elvan a saját világában, és igazi elköteleződés igen ritka. Még házasságokban is. A félrelépések, a nyitott házasságok aránya igen magas, e szent kötelékek 60%-a pedig válással végződik (2008-as adat a provinciából, tudom, nem a legfrissebb).

Igaz barátságok itt sokszor főleg a lakhely szerint köttetnek. Nem feltétlen a hasonló személyiségen, vagy a közös élményeket alapulnak, hanem azon, hogy ki van közel, a környéken.

Mintha nagyvárosról beszélnénk… Pedig Vancouver belvárosában csak 600 ezren, míg a külvárosi övezetekkel együtt kb. 2,5 millióan vagyunk. Nem egy Budapest, sem egy Toronto.

Mi a fontos?

Ha valaki országot vált, mindig érdemes szem előtt tartani, hogy számos tekintetben jobb, számos tekintetben pedig rosszabb a célország, a kérdés, hogy mi a prioritás.

Fizetés? Béke? Általában véve vett megélhetőség? Fejlődő gazdaság? Arcunkba nyomott politika hiánya? Természetközelség? Enyhe klíma? Ezeket Vancouver teljes mértékben megadja.

Ám ott vannak az árnyoldalak, amikről nem szól a fáma, és habár ezek olyan tényezők, melyekkel az ember vagy megtanul együtt élni, vagy elmegy máshová, azért bevallom töredelmesen, hogy az őszinteség, az „igaziság”, a kendőzés mentesség, mint érték igen felértékelődött, és nagyon boldog vagyok, amikor évente egyszer ezt Magyarországra utazásomkor újonnan megtapasztalhatom.”

Ha szívesen olvasnál még Lívia élményeiről, tapasztalatairól, akkor ide kattintva elérheted a blogját.

Kanada (majdnem) nyitva

Share.

About Author

Leave A Reply